1

 

Életünk és munkánk menete néha olyan körökbe tágul, hogy ugyanazokkal az eseményekkel és jelenségekkel más-másféle szemszögből, más-másféle minőségben találkozhatunk. A várost, melynek lakói vagyunk, hol az utcáin és terein érzékeljük, hol pedig egy földrajzilag távolibb pontról. A kétféle tapasztalat gyökeresen más-más minőségű, és mégsem mondhat ellent egymásnak.

Amikor a Nyugat irodalomtörténeti szerepét szemlélem, lehetetlen nem érzékelnem azt a szerepet is, amit ez a folyóirat a 30-as évek derekán indult írónemzedéknek, az én nemzedékemnek életében betöltött. Ez a kétféle tapasztalat testvériesen kapcsolódik egymásba, de ez a kapcsolódás épp annyi meglepő változattal is szolgál, mint maga az élet.

Száz esztendő magyar irodalmának sorsában és életmenetében a Nyugat egy új és gazdag korszak megteremtője és jelképe marad. A századelő új törekvései éppúgy részesek a Nyugat létrejöttében, amiként a Nyugat is az új törekvések támogatásában és még újabbak sugallásában részes. A Nyugat túlságosan sokféle költői hitvallást képvisel ahhoz, hogy egységes irodalmi és eszmei irányzat zászlóvivőjének tekinthessük. A Nyugat nem egységes irodalmat teremtett, hanem inkább általánosan érvényes irodalmi értékrendet. A Nyugat nem iskola volt, hanem terep, nagyonis különféle irodalmi törekvések számára. Ebben tér el ez a folyóirat legtöbb külföldi kortársától, melyek egy-egy irodalmi irányzat táborát szervezték meg. A Nyugat valamikor azt tette lehetővé, hogy a modern Magyarország irodalma: helyet és időn tudhasson magáénak. Hely és idő: íme a nagy vívmány és jelentőség, melyet a Nyugat felmutathat. Ez a folyóirat akkor töltötte volna be rosszul a szerepét, ha csak egyféle hangnemet, egyféle meggyőződést, egyféle művészi elképzelést enged szóhoz. Igazi, virágzó korszakaiban a Nyugat mindig többféle írói törekvést és hitvallást egyesített annak érdekében, hogy Magyarországon fejlett és magas igényű irodalom jöhessen létre.

A sokféleségnek nyitott lehetőség éppúgy nem jelent eklekticizmust, mint parttalanságot. A Nyugat nem volt doktrinér orgánum, és ha színeinek változatosságát eklektikusnak véljük, úgy az életben, a természetben is mindenütt eklektikát kellene látnunk. Parttalan sem volt a Nyugat, mert ha sok mindent befogadott is, egyszersmind nehezen megközelíthető erősség tudott maradni. Egyetlen irodalom sem termel szüntelenül remekműveket, s a Nyugatban is jelentek meg gyenge írások – mégis, törekvésében és igényében a Nyugat minél magasabb színvonalra törekedett. Mércéje esztétikai mérce volt, a szó igen hétköznapi és gyakorlati értelmében: a Nyugat a tehetségek és értékek védelmére törekedett, és kapuit kinyitotta lehetőleg minél több tehetség és érték számára.

Mit tekinthetünk tehetségnek és értéknek? A felelet helyessége az ítéleterő épségén és élénkségén múlik. A Nyugat nagy szerkesztőinek, és elsősorban Osvát Ernőnek működésében az ítéleterő magabiztos, érzékeny és következetes munkálkodását kell megcsodálnunk. A Nyugat számára a tehetség erkölcsöt is jelentett, az erkölcs hiánya pedig tehetségtelenséget. Romboló, elvakult, emberellenes szemlélet sohasem nyerhetett helyet a Nyugat hasábjain. A Nyugat azonban éppúgy adott hangot a forradalomnak, mint a forradalom iránti közönynek vagy kiábrándultságnak is.

A Nyugat szerepét csak az egész magyar irodalom századeleji helyzetéből érthetjük meg. Egy olyan helyzetből, mikor ez az irodalom első ízben vált árucikké, üzleti üggyé. A magyar kapitalizmus kialakulása, hírlapok, hetilapok, könyvkiadó vállalatok létrejötte – és egy kevéssé művelt olvasóközönség igényeinek kielégítése: mindez csak az olyanfajta irodalomnak kedvezett, mely kelendővé tudott válni, tehát kedvező üzleti kilátásokkal kecsegtetett. Bizonyos, hogy minden jó irodalom „jó üzlet” is, de nem azonnal és nem egykönnyen. Ehhez fel kell nevelődnie egy olyan művelt olvasóközönségnek, mely szórakoztató irodalomnál többet kíván. Ha ilyen közönség nem nevelődik föl, olyan irodalomnak, mely nem elsősorban szórakoztató, kevés a lehetősége. A Nyugat lehetővé tette, hogy jó korán, egy üzleties irodalom kialakulása idején, kifejlődhetett a magyar irodalomnak egy mélyebb, súlyosabb, időtállóbb, de nem épp a napi olvasmányigényt kielégítő ágazata. A maga helyén és idejében a Nyugat az irodalmiságnak egy magasabb és tisztább, értékesebb és időtállóbb igényét tette lehetővé, elégítette ki.

Valamikor a magyar irodalom polgárosodásának első szakaszában, Kazinczyitól Arany Jánosig, az irodalom elsősorban eszmei ügy volt, nem pedig üzlet. A múlt század végén a kapitalizmus megerősödése olyan anyagi alapokat teremtett az irodalom számára, aminők a reformkorban még elképzelhetetlenek voltak. A Nyugat ismét eszmei üggyé tette az irodalmat, de anyagi biztosítékokat is teremtett számára: felnevelte Ady és Móricz, Babits és Kosztolányi, Krúdy és Tóth Árpád olvasóközönségét. A Nyugat nélkül a magyar irodalom legnagyobb költői vidéki városok ismeretlenségében maradtak volna meg, kis példányszámú, saját költségen megjelentetett, eleve ismeretlenségre ítélt versköteteikkel. A Nyugat a magyar irodalmat Komjáthy Jenő sorsától mentette meg.

Történelmi szerepnek ez is elegendő lehetne. Ilyen szerep betölte után meg is szűnhetett volna a folyóirat létjogosultsága. A Nyugat nem vallott egységes esztétikai felfogást, egységes világnézetet. A Nyugat valójában a szűkös hazai viszonyokhoz igazodott, azokból nőtt ki. Amíg ezek a viszonyok szűkösek maradtak, megmaradt a Nyugat is. A tehetség és az érték sorsa az első világháború után sem vált kedvezőbbé, mint aminő azelőtt volt. Azáltal, hogy a Nyugat az értékek megmentésére vállalkozott: sajátos értékrendet is teremtett, és az élő irodalom számára ennek kimondhatatlan jelentősége volt. Igazuk van azoknak, akik szerint a Nyugat a tehetség rangját ítélte oda az arra méltónak. Tekinthetjük ezt kevésnek, de tekinthetjük végtelenül fontosnak is. Hiányolhatjuk ennek az eljárásnak elviségét, de meg kell hajolnunk hasznossága előtt.

Kimutathatjuk e folyóirat világnézeti következetlenségeit, elégtelenségeit, megalkuvásait, de tisztelettel kell adóznunk annak a szigornak, mellyel mindenfajta rossz és olcsó irodalmat elutasított. A Nyugat némely értékelései idővel kérdésesekké válhattak, de egyértelmű maradt az igénye, hogy felelős és hiteles ítéletekre törekedjék. Azok, akik a Nyugat mozgalmát irányították anyagi vagy társadalmi támogatásban alig, gáncsban, sőt gyűlölködésben pedig annál bővebben részesültek, és szerepüket csak azért tudták betölteni. mert mélységes és áhitatos meggyőződéssel hittek abban a szerepben, hittek feladatuk fontosságában, törekvéseik jogosultságában. Ez a hit – a Nyugatnak önnön rendeltetésébe vetett hite, ma is diadalmasan sugárzik felénk ebből a folyóiratból.

Ha a Nyugatot a magyar viszonyok szűkössége teremtette meg, és tette jogosulttá, úgy mindez fokozott mértékben áll utódjára, a Magyar Csillagra. Még szűkebb viszonyok, még sivárabb körülmények, még nagyobb szükség! Ha a Nyugat értéket őrzött és teremtett, a Magyar Csillag mindehhez még ráadásul: a puszta létét, a magyar irodalom puszta fennmaradását – egy olyan irodalomét, melynek java teljesítményei a fasiszta fertőzés ellenszereiül szolgálhatnak, mely egy jobb kor eljövetelének reményét őrzi, és gátat emel a lelki züllés álvize elé. A Magyar Csillag: az emberi értékeket őrző és mentő magyar irodalom utolsó nagy cselekedete, a felszabadulás előtt.

Ha a Nyugatnak nem egyetlen irodalmi irányzat programja volt a lételeme, úgy a Magyar Csillag „szekértáborának” még kevésbé. A Nyugat híres emblémája, a mécsvilágnál sorokat rovó magyar írástudó képével: ez a szimbólum már kevéssé volt érvényes a Magyar Csillagra. Ennek a folyóiratnak lényegét másféle rajz fejezhette volna ki: mécses nélküli éjszaka, a tábor körül ólálkodó farkasokkal.

 

2

 

Lehet-e hasznosabb és gyakorlatibb segítség az élő irodalom számára, mint az a tudat, hogy valahol megbízható mércéket, tisztességes mérlegeket őriznek, melyeken a teljesítményeket hitelt érdemlően mérhetik le? Az ipar és a kereskedelem hitelesített hossz- és súlymértékeket ismer, melyeknek mintáit erre hivatott intézmények őrzik. Az irodalomban az is elegendő, ha tudjuk, hogy az igaz értékek rendjének valahol gazdája és fóruma van. Ilyennek ismertük a Nyugatot, és a gazda léte, a fórum létezése biztosítékot adott, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva hamis mércéknek, ámításnak, az értékelés anarchiájának.

A biztonságnak ez a tudata, az értékrend fennállásának és megóvatásának egyszerű ténye bennünket, a 30-as években fellépett nemzedéket szabadabb, függetlenebb vállalkozásokra bátorított. Az a védelem, melyet a Nyugat az igazi irodalomnak nyújtott, minket arra késztetett, hogy a Nyugattól független utakat keressük. Úgy éreztük, azzal vállalunk hűséget a Nyugat példájához, ha a magunk útjain próbálunk járni.

A Nyugatot ugyan mindig a magunkénak is éreztük, de kerestük az olyan fórumokat, melyek korszerűbbek a Nyugatnál. Nem megtagadni akartuk a Nyugatot, s nem szembefordulni vele, amikor önállósulni is akartunk. A Nyugatot az egység nagy csarnokának tekintettük, nem pedig otthonunknak. Az új nemzedék a 30-as években (több folyóiratnál érezte magát otthon, s a rövid életű Ezüstkorral saját otthont is próbált teremteni.

Azonosulás és eltérés együttes jegyében alakult a mi pályánk kezdete, amikor a Válaszban, a Napkeletben, a Virgiliában, és más folyóiratokban is ugyanazt mondottuk el, amit a Nyugatban is elmondtunk. Az irodalmi élet esetlegességeiből, változó barátságaiból, hullámzó hangulataiból, ellentéteiből és szövetkezéseiből nem szabad túlságosan komoly, ünnepélyes következtetéseket levonni. Kortársak egymásközti viszonyának alakulásában néha több múlik a habituson, a vérmérsékleten, mint a művészi hitvalláson vagy programon.

1935-ben, a Válaszban kezdtem meg írói pályámat, és ma is az akkori Válaszhoz tartozóknak érzem korai írásaimat. Nem is elsősorban a 30-as évek Válaszának eszmeisége állt közel hozzám, hanem inkább az a fajta irodalom, melynek az akkori Válasz teret adott. Ez az irodalom azonos is volt a Nyugattal és el is tért tőle. Voltak hangsúlyai, színezetei, melyek szabadabban bontakoztak ki a Válaszban, mint egyebütt. Magának a Válasznak volt egy politikai programja, mellyel rokonszenveztünk, és volt egy irodalmi légköre, ahol igazán elemünkben éreztük magunkat. Ez a program és ez a légkör nem fedte egymást hiánytalanul. Jogosnak tartottam a földreformot, anélkül, hogy erről valamikor is írtam volna, és összehangzóaknak éreztem a Válasz politikai és irodalmi célkitűzéseit, melyek lehetővé tették a szellemi szembeszegülést a fasizmussal. Számomra ez volt fontos a Válaszban, de ugyanez kötött össze a Nyugattal és más folyóiratokkal is.

A Nyugattal azonosulás nem valamifajta asztaltársaságban való részvételt jelentett, s még csak a Nyugat vezetőihez fűző személyi kapcsolatok ápolását sem igényelte. Babits-csal talán kétszer találkoztam személyesen, és nem volt szükségem személyes találkozásra ahhoz, hogy művéből megkapjam mindazt, amire valóban szükségem volt. Az esztergomi házat az 50-es évek végén láttam először, múzeummá átalakított állapotában. A Nyugathoz tartozásnak nem az volt a záloga, hogy valaki a nevét az esztergomi veranda fehér falára fölírta. Ha a 30-as évek baráti körére visszagondolok, Sárközi György, Szerb Antal, Halász Gábor egyaránt jelenti számomra a Választ és a Nyugatot – Radnóti Miklós, Vas István, Rónay György, Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Devecseri Gábor, Takáts Gyula, Csorba Győző, Hajnal Anna, Keszi Imre számomra továbbra is egyazon korszak és irodalmiság képviselői, és feleslegesnek érezném a nyomozó munkát, ha valaki ki akarná deríteni, hogy mikor milyen viszonyban voltak ők akár a Nyugattal, akár a többi folyóirattal. Ugyanígy Trencsényi-Waldapfel Imre hősi vállalkozása, az Argonauták, a maga idejében számomra ugyanazt jelentette, mint néhány esztendővel később az Ezüstkor.

Annak, hogy a Válasz megindultától a Magyar Csillag megszűntéig oly egyneműnek éreztem azt az irodalmi közeget, melyben éltem, két lényeges tényezője volt. Az egyik: a Nyugat és a Magyar Csillag képviselte értékrend, melyben mindannyian éppoly szilárdan hittünk, mint annak megalkotói. Hittük akkor is, amikor más folyóiratokban közöltük írásainkat. A másik tényező: a fasizmus volt, és annak fiatalkori mindennapjainkban, minduntalan érzékelhető valósága. Akkoriban úgy éreztük – és így érzem ma is –, hogy minden érték ellene mondott az új barbárságnak – minden értékmentő a teljesebb és tisztább emberség mentését is jelentette.

Az irodalomtörténet rendszerezése magában foglalja a tárgyilagosság igényét. A személyes tapasztalatok azonban olyan sugallattal bírnak, melyet a történésznek is meg kell hallania. Ahol a rendszerezés különbséget mutat ki, ott a tapasztalás és az emlék valamely eltörölhetetlen azonosság mellett is tanúvallomást tesz. Nem tudok ennek a tanúvallomásnak megbízhatóságában kételkedni, de kételkednék minden érvben, mely arról akarna meggyőzni, hogy a 30-as évek derekától kibontakozott új irodalom valamilyen módon közösséget ne vállalt volna mindazzal, ami egy végzetes veszély idején a menekvést ígérte.