Nehéz visszaidézni életem régmúltját. Sok emlék zsúfolódik össze, s ezeket nem tudom sorrendbe rakni. Ma is félelem tölt el, annyi félelem után, amikor fölmegyek Babits Mihály lakására, a Logodi utcába, és hallom a megváltozott hangú költőt. A fülem nem akarja hallani a megoperált gégébe helyezett csövön át lassan kecmergő fémhangot. Bárcsak rossz álom volna ez, mondogatom magamban. Babits megnyom valamit a torkán és beszél, mintha mindez természetes volna, mintha a gyermekkora óta így szokta volna meg.

Sajnáltam és féltettem ezt a félszeg embert, aki a halál árnyékában is alkotott. A Jónás könyvét élete vége felé alkotta. Talán sürgette valami rejtélyes hang, hogy ne szalasszon el egy napot sem tollvonás nélkül. Próbáltam szóval tartani, hogy ne erőltesse meg magát, ám ő mosolygott, keservesen, csak beszélt, mint régebbi látogatásaimkor.

Időpontokat nem tudok rögzíteni, mikor látogattam meg, mikor ismerkedtem meg vele. Legelőször a Nyugatból ismertem meg, gyermekkoromban. Több évfolyam Nyugatot kaptam az unokabátyámtól, aki előfizetett a folyóiratra. Egyetlen számban elolvashattam a Timár Virgil fiát, ezt a jellegzetes kisregényt. Ebből értesültem igazán, milyen korlátokat állít föl az ember, hogy elkeserítse társát. Babits itt bizonyít emberismeretéről, itt keresi az utat, amely a megbékéléshez, a jóság megvalósulásához vezet.

Ady akkor halt meg, amikor még gyermek voltam és nemzeti, meg vörös zászlók lobogtak a faluban, ahol laktunk. Pestre költöztünk; rokonoknál éltem. Ők szerettették meg velem Adyt, Kosztolányit. Megvallom, először Kosztolányit kedveltem és értettem, azután Babits Mihályt olvasgattam. Adyt csak ifjúváérésem után kezdtem igazán megérteni. Ady volt számomra a király, az utánozhatatlan, Babits volt számomra az énekes, akit – úgy hittem – könnyebben követhetek.

Rajongtam és romantikus lelkesedéssel vigyáztam a Nyugat példányaira. És közben verseket fabrikáltam, fiabalabbik bátyám el volt ragadtatva első írásaimtól. Megjósolta, hogy híres leszek.

***

Azt hittem, egyetlen vers révén is elérhetem a hírnevet, főleg, ha az a Nyugatban jelenik meg. Nem mertem jelentkezni a Nyugatnál, jó ideig más lapoknál próbálkoztam. Középiskoláimat csak megszakításokkal végezhettem el; így nem is gondoltam arra, hogy legalább meg kell tanulnom a verselés szabályait. Anyagi és családi körülményeim kishitűvé tettek. Elérhetetlennek hittem, hogy valaha is megismerhetem a magyar költészet pápáját. Annyit biztattak jóakaróim és barátaim, amíg rászántam magam, hogy mégiscsak benyitok Babitshoz. Elképzeltem egy szerkesztőséget, ahol a nagyok ülnek és válogatják a Nyugatba kerülő anyagot. Azt hittem naivan, hogy a folyóirat szerkesztősége ugyanolyan, mint egy lapszerkesztőségé. Csak később tudtam meg, hogy kávéházban ülnek össze és ott szerkesztik meg a Nyugatot. Nekem a Nyugat azonos volt Babits-csal. Fényképére tekintve, találgattam, milyen a termete, milyen a hangja, hogyan fog kezet, vagy egyáltalán szóba áll-e velem, az ismeretlennel. Először elvittem lakására egy-két verset. Mondta, hogy hozzak többet, ebből nem tudja megítélni, van-e tehetségem. Vittem többet. Nem emlékszem, mit is mondott, csupán annyit értettem, hogy hetekig kell várnom a válaszra. Átadtam neki első kötetemhez kiválogatott harminc-egynéhány verset. Akkor már nyomdában volt az Árkon bokron át anyaga. És az előfizetők aláírását hamarabb gyűjtöttem össze, mint reméltem. Most is újraélem zavarodottságomat, amint lenyomtam a kilincset. Félszegen, esetlenül vigyázzba vágva, nyújtott kezet. Úgy éreztem, nem is érdekli, hogy hívnak. Bemutatkozott, mintha nem tudnám, ki áll előttem. Hangja dallamtalan volt, nyelve akadozott, kissé pöszén beszélt. Sokáig elkerültem Babits szerkesztő urat. Attól tartottam, hogy dühös lesz rám, rossz verseim miatt. Amikor újra jelentkeztem, két ujja közé csípett néhány lapot. A többit visszaadta, azokon zárójelben mínuszt olvastam.

– Ezek nagyon tetszenek. – Elém tett nyolcat, azokon pluszt olvastam zárójelben.

Megzavart az elismerés. Ám nem hagyott nyugton a becsületérzés. Meg kell mondanom, hogy csupán egy verset nem vettem föl a könyvembe. A nyomdábaadás előtt, az utolsó pillanatban emeltem ki az anyagból. Nem árulhattam el, hogy az az egy nem tetszett nekem. Később, a második kötetembe fölvettem. Igazolódott Babits ízlése.

Ez a kép és ez a mozzanat kísér idáig, amikor már jóval idősebb vagyok, mint Babits akkor volt.

***

Háromszor szerepeltem a Nyugatban. Kétszer verssel, egyszer az első könyvemről szóló kritikával, melyet Radnóti Miklós írt. Azután, körülbelül egy év múlva találkoztam a költő-kritikussal, Schöpflin Aladár szobájában. Ő mutatott be minket egymásnak.

Együtt távoztunk és ritka örömöt éreztem, ahányszor csak találkoztam vele. Gyakran elkísértem a Gyarmati gyorsíró-gépíró iskolába, ahol – bevallása szerint – francia leckéket adott. Csak a második háború után tudtam meg, hogy helyesírást tanított.

***

Sokáig vártam második versem közlésére. Babits Gellért Oszkárhoz küldött. Gellért Oszkár halálas nyugalommal erősítgette, hogy „a következő számban megjelenik”. A végén lementünk a nyomdaterembe. Levonatot készíttetett, s megrökönyödésemre, versemben néhány idegen sort olvastam. A mellette fekvő szedetről is lenyomat készült. Abban, Jankovich Ferenc versében, rábukkantam az én hiányzó soraimra. Gellért nevetett, én is nevettem, hogy kölcsönöztünk egymásnak.

***

Eszembe villant még egy kép: Elvittem Babitshoz Rilke-fordításaimat, a Neue Gedichte című könyvből. Ágyban fekve fogadott. Töviről hegyire elemezte fordításaimat. Formailag meg volt elégedve munkámmal.

Lefordíthatatlanok – mondta. – Ezek a szójátékok, ezek az árnyalatok… Mégis, úgy érzem, önnek érdemes fordítania. – Utána angol verseket fordítottam és vittem a szerkesztő úrhoz. Nem tudom miért, egyszerre csak az angol szocialista költőkről kezdett beszélni. Szabályos előadás volt. Azután monoton hangon megjegyezte, hogy több helyen is olvasta már a verseimet, a Népszavában is. Ahogy emlékszem, furcsán ejtette az angol címeket. Bevallotta, hogy angolul nem beszél, csak olvas. Zavartan nézett rám. Zavarából kisegítettem: Arany sem beszélt, de tudott angolul. Elmosolyodott. És utolsó szavait idézem: – Ugye, ön is dunántúli?

Hálátlan az utókor. Évtizedekig megfeledkeztem róla, s most életre támasztja, műveivel együtt. Sokszor éreztem bűntudatot, hogy nem emeltem föl érte szavamat… A hallgatás nem termett számomra aranyat. De mégsem hallgathattam róla, akit egyik eszményképemnek tartottam.

1971. augusztus 24.