Kardos Pál emlékének

 

A Nyugat ifjú-, sőt férfikorom nagy élménye volt. Sokan megírták már erről a folyóiratról, hogy mélyen belenyúlt nemcsak a kor irodalmi életébe, de a kor társadalmába is, s hogy olyan fémjelző ereje volt, amilyennel azóta sem büszkélkedhetnek folyóirataink. Én kétszeresen is éreztem a Nyugat roppant tekintélyét, hiszen vidéken, Debrecenben éltem, s azidőtt a vidékiek irreálisan fölfelé néztek mindenre, ami fővárosi volt, s kivált a fővárosi irodalomra és művészetre. Akkoriban a vidéki író valahogy extra muros senyvedett, mintegy légüres térben. Ha nem is mindegyik, de a legtöbb. Még olyan tehetségeken is, mint a debreceni Oláh Gábor vagy a szegedi Juhász Gyula, jócskán megérzett a „vidékiség” nyomása. Gulyás Pál, aki mindig valami szelíd gyanakvással nézett a „pestiekre”, nemesen védekező dacból egy mitológiai Debrecent épített ki magának, s ezt mélyebbnek, masszívabbnak, valóságosabbnak látta-hitte, mint Budapestet.

Nekem is nagyon sokat jelentett, hogy a Nyugatba írhatok. Nem voltam ugyan „főmunkatársa” a folyóiratnak, inkább csak külső „bedolgozója”, mégis szellemi biztonságot kaptam tőle, megnövelte öntudatomat, s főképp hitemet abban, hogy ér valamit, amit az irodalomban csinálok. Nagy dolog volt, hogy ugyanabban a folyóiratban mondhatom el a véleményemet az irodalom kérdéseiről, ahol diákkorom bálványai adták közre írásaikat. Ezek a bálványok elsősorban a költők voltak. S érdekes, hogy valami módon mindegyikük a „legnagyobb” volt számomra. Ady elsősége nem volt vitás – ő viharos, lenyűgöző nagyságban tündökölt az egész új líra, egész zaklatott ifjúságunk fölött. Én is mindenkinél nagyobbnak láttam őt. De azért például Babitstól, hogy úgy mondjam, „többet tanultam”. Ő „mester”-alkat volt, akinek az ifjabbak megigézetten hallgatták tanításait. Legbelül én is őt éreztem tanítómesteremnek. Tóth Árpád meg úgy volt nekem a legnagyobb, hogy mélységesen közel éreztem magamhoz azt a világot, amelyet ő kidalolt. Ő mondta ki legtökéletesebben érzékeny, megszenvedett fiatalságomat. Az első strófa, amelyet megismertem költészetéből, a Tavaszi elégia harmadik szakasza volt. Első sora így hangzik: „Haza indultam aztán bús dolgokon tűnődve…” Ezt a nyolcsoros strófát Karinthy idézte egy korai Tóth-méltatásában, onnan ismertem meg, tizenöt-tizenhat éves koromban, s talán általa kötődtem életre szólóan a delejes hatású elégikushoz. De bármennyire megejtett is ez a varázslatos költészet, gyakran mégis Kosztolányit éreztem a „legnagyobbnak”. Hol rímeinek démonikus-groteszk eleganciájával ragadott el, hol prózájának patikai tisztaságával, kémikusi gondjával, s annyi minden egyébbel. De csak kevéssel állt szememben Babitsnál, Tóthnál, Kosztolányinál hátrább Szép Ernő. Azt hiszem, irodalomtörténet-írásunk máig sem adott meg mindent ennek az üveghangokkal hegedülő, játszian fájdalmas és tettetetten is őszinte poétának…

*

A Nyugat első költője, akit testi valójában láthattam, Nagy Zoltán volt. Debrecenben ügyvédkedett, én is ott laktam, a piarista gimnázium diákja voltam. Apám személyesen ismerte a költőt, s egyszer megkérdezte tőle, nem nézné-e meg verses kísérleteimet. Nagy Zoltán udvariasan igent mondott, és én a következő év elején – 1916 februárjában – elküldtem neki néhány versemet. Levelet is írtam a versek mellé. Így indult „kapcsolatom” a Nyugattal. Nemrég a levél is, a versek is előkerültek Nagy Zoltán hagyatékából, s nem állhattam meg, hogy – némi megkésett röstellkedéssel – ide ne iktassam a gyermeteg levélkét, s az egyik verset, amely a próbálkozó gimnazistában a nyugatos líra „polgári szárnyának” önállótlan, de nem ügyetlen mozgású kisinasát mutatja. A kék levélpapírra, tintával írt levél így szól:

„Mélyen tisztelt Uram! Körülbelül egy fél évvel ezelőtt, a múlt év nyarán, édesapám kérésére volt Ön szíves megígérni, hogy ha valamit írok, megbírálni méltóztatik.

Ha Ön még nem feledkezett meg ez ígéretről, avagy ha visszaemlékszik rá most, úgy nagyon kérem, ide mellékelt négy versemnek megbírálására szíveskedjék fáradságot venni.

Hogy a versek közötti nagy eltéréseket és esetleges ellentmondásokat igazoljam, meg kell említenem, hogy 17 éves vagyok, rajongója minden újnak és érdekesnek, sokat olvastam össze és jövendő jellemem alapvonása az állhatatlanság.

Szívességéért legforróbb köszönetemet és hálámat fogadni méltóztassék.

Igaz tisztelője

Kardos László”

 

S íme a vers:

 

– levius fit patientia
quidquid corrigere est nefas.

Horatius!
December ólmos éjén
Kezem lelóg az asztalom szegélyén,
Mig bámulom a gőzölgő teát.
Horatius! most künn a hó fehérül,
Amelyből sárt csinál a szép Tavasz,
(– S majd ennek százvirágu, szép fehérül
Lombot cibál az Ősz, irigy kamasz, –)
Horatius! ma gőzölgő teámnak
Ködében ujra kedvesen libeg,
És, jaj, az éjhaju, fehér leánynak
Szemében a tüz nedvesen hideg!
Horatius! most minden éji bánat
Belém szorult, mi földi téren él:
A százfogu Vágy és a Szégyen támad
S minden Miért a szivemig zenél.
Te boldog ember!
Szállj le, ülj le hozzám!
Im itt a csésze… tán egy langy teát?…
Simitsd ki csöndben siró, görbe, rossz szám,
S mondd el néhány üreg sententiád.
Mondd el, hogy itt mindig és minden mindegy
S a vén Idő uj ágakat nem ojt.
S e téli fagyra s bánatomra hints egy
Halálomig békítő, bölcs mosolyt.

 

Nagy Zoltán nem válaszolt levélben, de apám útján izent. Azt izente, hogy ügyesen rímelek, de el ne bízzam magam, tanuljak szorgalmasan, válasszak életpályát, mert írásból nem lehet megélni; egyébként majd elküldi a verseimet Tóth Árpádnak, aki szívesen foglalkozik kezdő fiatalok munkáival. Aztán, megfeledkezhetett rólam, hiszen kézirataim ott maradtak az ő irományai között, s Tóth Árpádtól sem kaptam semmiféle bírálatot.

*

Eltelt egy újabb esztendő, már túl voltam a gimnáziumon. Nagyváradon katonáskodtam. Mélységesen – mindennél jobban! – izgatott a kérdés: van-e tehetségem a költészethez? S szenvedtem a bizonytalanságtól. Megfellebbezhetetlen kúriai döntésre vágytam, ha van, ha nincs. Babits ítéletét akartam hallani. Nem mertem ajtóstul rontani a házba, első levelemhez nem csatoltam verset, csak azt kérdeztem meg, szabad-e elküldenem verseimet, s megkérhetem-e hogy szabadítson meg kételyeimtől. Babits azonnal válaszolt. Kézzel írott levelét – ezt is, a továbbiakat is – megőriztem. Ezt írta: „Mélyen tisztelt Uram! Verseit szívesen megnézem, s ha érdekeseknek találom, át is olvasom, s őszintén megírom róluk véleményemet. Persze – (nem ismerem Önt, s annyi rossz verset kapok naponta, gyakran intelligens s más irányban tehetséges emberektől is, hogy nem veheti rossz néven ez óvást) – ha egyáltalán semmi érdekeset sem találnék bennük, nem fognám ennek a megírásával Önt terhelni – a versek visszaküldésére sem vállalkozhatom. Maradok kész híve, Babits Mihály.”

A levél elbűvölt. Annyi gyengédséget, bölcsességet és lelkiismeretet láttam benne, hogy fel is emelt, le is sújtott. Azonnal elküldtem néhány versemet. Hetek múltak, nem kaptam választ. Tehát „egyáltalán semmi érdekeset nem talált” Babits a versekben? Csak a „rossz versek” felpanaszolt napi adagját szaporítottam? Kínlódtam, kutyául. Még egyszer írtam neki. Már-már az életösztön erejével kapaszkodtam abba a feltevésbe, hogy a költő válasza elkallódhatott a háborús postán. A válasz megérkezett. Hadd nyomtassam ide ezt is.

„Mélyen tisztelt Uram! Irományaim rakosgatása közben, melyek íróasztalomon már majd egy esztendeje, s igen költői rendetlenségben felhalmozódtak, ráakadtam egy levélre, melyet Önnek írtam, még ez év márciusában, s mely valahogy az iratkazalba keveredve ott pihent mostanáig, ahelyett, hogy a postán rendes útját megtette volna. Ilyenformán az Ön sürgetett kérelme mostanig válasz nélkül maradt. Nagyon restellem ezt a rendetlenséget, annál is inkább, mert a küldött versek nem teljesen nélkülözik a tehetség jeleit, s formáik bizonyos mesterkedés mellett is érdekesek. Kérem, ha még megtalálja Önt ez a levél régi címén, ne haragudjon rám a rendetlenségért, és maradok kész híve, Babits Mihály.”

Kétségeim és reményeim ingó patikamérlegén százszor lemértem a levél szavait. Biztatásnak próbáltam felfogni, hogy benne van a „tehetség” szó, s az is, hogy „formáim” – „érdekesek”. De ott volt a kétségbeejtően fukar „jeleit”, s hogy „nem teljesen nélkülözik”. Tehát nélkülözik, csak épp nem „teljesen”, s aztán azok az érdekesnek mondott formák – azok is csak „bizonyos mesterkedés mellett” érdekesek. Káprázott a szemem Babits betűitől, és kápráztak az érzéseim is. Nyugtalan és telhetetlen voltam. Újból írtam a Nyugat címén a költőnek. Most egy novellát is küldtem a versek mellett. A válasz hamar megjött, s megint csak nem tudtam, hányadán vagyok. Babits most ezt írta: „Igen tisztelt Uram! Küldeményét már elolvastam. A novella kissé jelentéktelen, a megírásában vannak ízlésbeli naivságok. A versekben vannak jó hangok, de egyik sem tűnik föl olyannak, amely nagyobb figyelmet kelteni, s egy írói pályát megnyitni alkalmas volna. (A legjobb a vége felé ellaposul.) Egyébként üdvözli kész híve, Babits Mihály.”

Ez 1917-ben volt. Most évekig nem háborgattam Babitsot, a Nyugatot. A háborúnak vége lett, visszakerültem Debrecenbe a szülői házhoz, túl voltunk már a forradalmakon is, az ellenforradalom első esztendeit éltük. Ekkor jelent meg Földessy Gyula Rövid dalok című kötete, ebben Földessy Ady fiatalkori zsurnaliszta-verseit gyűjtötte össze. Akkoriban én is Ady zsengéivel foglalkoztam (Kner ki is adta erről a tárgyról írt könyvecskémet), s rá kellett jönnöm, hogy Földessy gyűjtése nem elég gondos, kimaradt kollekciójából jó pár tucat hajdani Ady-vers. Erről írtam egy kis cikket, s elküldtem a Nyugatnak. Meg is jelent az 1922-es évfolyamban. Ekkor olvastam a nevemet a folyóiratban először. Örömöm nem volt az igazi. Arra gondoltam, csak a téma, a tárgy filológiai érdekessége vette be a cikket a Nyugatba, s nem az én írnitudásom. Újabb évekig nem jelentkeztem a folyóiratnál.

*

Bizonyára azért, mert képességeim felől nem éreztem magamat biztonságban. Nem hittem eléggé magamban. A Knernél megjelent könyvecskémnek szinte semmi visszhangja sem volt (a Nyugat sem íratott róla), a Földessy-cikk nem volt afféle igazi, „bizonyító” írás, és a debreceni lapokban megjelent apróbb dolgaim engem magamat sem győztek meg róla, hogy folytatnom kell az irodalmi munkálkodást. Az országos politikai nyomás is bénított, nyilvánvalóan. Szkepszis és csüggedés fogott el.

1935-ben a Nyugat valahogyan rekonstruálni akarta magát. Szerepét elmélyíteni, fontosságát emelni. Ezzel függött össze, hogy pályázatot hirdetett novellára és tanulmányra. A tanulmánynak a század magyar irodalmából kellett vennie tárgyát, tehát negyedszázadnyi területről. Felindultan olvastam a pályázati hirdetést. Úgy éreztem, ha most sem teszem magam próbára, végleg eltokolódom az irodalomtól. Sokáig haboztam. Tudat alatt – s tán nem is csak alatta – attól is félhettem, hogy ha csődöt mondok ezen a pályázaton, akkor végképp hátat kell fordítanom írói álmaimnak. Kardos Pállal beszéltem erről, nem is egyszer. Azt magyarázgatta, hogy ő is, én is gimnáziumi tanárok vagyunk már, a „most vagy soha” formulája előtt állunk. A feltételek optimálisak, mondottam, a pályázat titkos, a pályabírák a Nyugat mesterei. A pályadíj, bármilyen jelentős összeg volt is, nem érdekelt. A fémjelzés, az elhivatottság bizonyítása volt a tét. Nem pályázni, tehát félénken megfutni a hiteles ítélet elől – vagy pályázni, de kudarccal végezni –, egyformán a toll eldobását jelentette. Így éreztem. Így érezte Kardos Pali is. Én rászántam magam a komor versenyre, ő tétovázott, és végül is kifutott a határidőből.

A novellát is megírtam, a tanulmányt is.

A novellát nem teljes hittel. De azért feszült gonddal, a mesterség gondjával. Rövid rajzféle volt, a címe: Falusi kaland. A tanulmányt Karinthyról írtam, igazi elszánással. A novella sikerében nem nagyon bíztam, a tanulmánytól sokat vártam. Előbb a novellapályázat eredményét hirdették ki. Falusi kaland-om dicséretet kapott, s a közlendők közé sorozták. Az első díjat Németh László nyerte.

A tanulmánypályázat eredményét később publikálta a Nyugat. Dolgozatom a második díjat kapta, de ez a második díj kettős fényben is ragyogott számomra. Fényt adott neki, hogy az első díjat a bíráló bizottság nem adta ki, tehát tanulmányom kapta a legnagyobb díjat. S fényt adott az is, hogy a pályázaton még díjazott vagy dicsérettel kitüntetett írók közül Komlós Aladár egy Ady-tanulmánnyal, Gyergyai Albert egy Gellért Oszkárról írt esszével csak Karinthy után sorakoztak. Komlóst is, Gyergyait is igen nagyra becsültem, egyben-másban példaképeimnek tartottam őket.

A novellákat elbíráló bizottságnak Gellért, Kosztolányi és Osvát voltak a tagjai. Írásomat „irodalmi játék”-nak ítélték, „amely humorával eleveníti meg azt, ami már nem új benne”. A tanulmányokat Osvát, Fenyő és Schöpflin bírálta, véleményüket Osvát fogalmazta meg. Dolgozatomról így: „Tárgyát teljesen átvilágító, gondolatokban gazdag, véleményalkotásának művészi tisztaságával kitűnő munka. Kritikusi erényeit komoly írói kvalitások szolgálják: rendkívüli stílusérzékenység, energikus, pontos és világos fogalmazás, az előadás hibátlan arányosságú. Ez a legteljesebb a pályamunkák között, de ennek is vannak fogyatkozásai: hiányzik belőle az, amit kritikai felfedezésnek lehetne mondani és van benne valami prózaiság, ami zárótételeit sajnálatosan félszegekké merevíti.”

A Falusi kaland a Nyugat 1926-os évfolyamában, a Karinthy-tanulmány is ebben az évben jelent meg. Az inas című hosszabb elbeszélésem, amelyet a folyóirat újabb pályázatára küldtem be, s amely díjat is nyert, 1927-ben látott napvilágot.

*

A pályázaton elért sikerek azt hitették el velem, hogy most már nyitva állanak előttem a Nyugat hasábjai. Nagyon tévedtem. 1927-ben csak Az inas jelent meg a lapban, 1928-ban, 1929-ben semmit sem közölhettem a Nyugatban. Írtam ugyan egy-két kisebb cikket, de Osvát nem fogadta el egyiket sem. Amit Gáspár Endre Ars amandi-fordításáról írtam, azt azzal adta vissza, hogy túlbecsülöm a fordítót – amit egy Kassák-regényről, azt azzal, hogy: „Tanár úr újabban sűrűn jár fel Pestre, gyakran jön össze az írókkal, s ez nem használ a kritikai objektív szigorának.” 1927-ben a Szabó Lőrinc Pandorájába írtam, nem is keveset.

Osvát 1929-ben meghalt, s ekkor Babits sűrűbb bírálói munkásságra invitált. „Ami a kritikákat illeti – állott egyik levelében –, mint már meg is írtam, nagyon szeretném Önt intenzívebben kapcsolni bele a Nyugat kritikai rovatának tevékenységébe. Most itt a vakáció, s gondolom, több ideje is lesz ezzel a dologgal foglalkozni. De hogy a könyvek kiválasztásának technikai nehézkességét csökkentsük, s ne történhessék például az, hogy olyan könyvet küldünk el megbírálás végett, mely a Tanár Urat kevéssé érdekli, a következő módszert ajánlom: Ha valamely megjelent mű fölhívta az érdeklődését vagy mondanivalója volna róla, legyen szíves nekem megírni, s én a könyvet – ha csak azt már másnak ki nem osztottuk – el fogom címére küldetni. Azt hiszem, így egyszerűbb, s jobban megfelel az Ön óhajának is, mint hogyha érdeklődésétől esetleg távolálló könyveket küldenék a nyakára. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ha valamely könyvet különösen az Ön tollára valónak gondolok, azt el ne küldeném esetleg külön levél nélkül is.) Szívesen közölnék kisebb irodalmi tanulmányokat az aktuális könyveken túlmenőleg is, ha témájuk valami módon mégis belekapcsolódik az aktuális irodalom érdeklődésébe. Az Ön munkáit mindig szívesen fogadom, s minthogy sajnos nem vagyok fürge levelező, arra kérem, tekintse ezt a felszólítást egyszer s mindenkorra valónak.” Ezeknek a soroknak fokozott udvariassága talán a levélnek azt a másik passzusát akarta tapintatosan ellensúlyozni, amelyben Babits kitér Rimbaud-fordításaim közlése elől. Erről így írt: „Úgy gondolom, Gellért Oszkár szerkesztőtársam beszélt a Tanár Úrral a Rimbaud-fordítások ügyében és jelezte már, hogy a Nyugat elvben nemigen közöl fordításokat (minthogy eredeti költőink műveit is alig tudjuk elhelyezni). Rimbaud és az Ön kedvéért talán eltérnék az elvtől, ha nem volna itt meg az az eset, hogy a fordított versek közül éppen a legsikerültebbek és legjelentősebbek már megjelentek a Nyugatban annak idején Tóth Árpád fordításában, s nem akarom ugyanazokat más fordításban ismét hozni.”

Első Rimbaud-fordításaimat Szabó Lőrinc adta ki a Pandorában. Fordításaimmal a Nyugatnál nem volt szerencsém. Még 1925-ben felajánlottam Hugo A dzsinnek-jét, és Gellért nem is zárkózott el a közléstől. „Kérem szíves válaszát – írta június 17-én –, hogy A dzsinnek önálló kötetkében való megjelenését mikorra tervezi, mert a fordítást a Nyugatban csak akkor adhatnók ki, ha legalább 2–3 héttel megelőzhetnők a kötetben való kiadását.” Csakhogy ezt a levelet keresztezteformán A dzsinneknek a Nyugathoz küldött tiszteletpéldánya. Gellért június 22-én ezt írta: „A dzsinnek tiszteletpéldányát köszönettel vettük – épp aznap kézbesítette a posta, hogy írtam Önnek. A Nyugatban való közlésről, sajnos, most már nem lehet szó. Számunkra a tiszteletpéldányok szétküldése is a könyv forgalomba hozatalát jelenti már. – A könyvet szívesen adjuk ki bírálatra.” Bosszantott ez a fordulat. Sznob kényeskedést láttam benne. Az ígért bírálat pedig sohasem jelent meg a folyóiratban.

1930-tól egyébként elég sűrűn írtam a Nyugatba. Összesen valami százhúsz írásom jelent meg itt, tanulmány, novella, vitairat, irodalmi riport s főként kritikák, kisebbek-nagyobbak vegyest. A szerzők névsora is vegyes volt, akikről írtam. Oláh Gábor, Zsolt Béla, Gergely Sándor, Radnóti Miklós, Dallos Sándor, Trostler József, Tóth Árpád, Kodolányi János, Sándor Kálmán, Bródy Sándor, Gelléri Andor Endre, Fenyő László, Reményik Zsigmond, Karinthy Frigyes, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Zilahy Lajos, Szabó Pál, Babits Mihály, Kárpáthy Aurél, Laczkó Géza, Benedek Marcell, Szomory Dezső, Komlós Aladár, Vészi Endre, Kassák Lajos, Passuth László, Sőtér István, Asztalos István, Németh László, Molnár Ákos, Hollós Korvin Lajos, Rónay György és más, neves, jelentős írók mellett olyan írók könyvéről is írtam, akiknek a neve ma már alig-alig cseng ismerősen: Boross István, Nagy Sándor, Wiener János, Kupcsay Felicián (akiről Babits élőszóban elismerően beszélt), Szolnoki Ernő, Gergő Endre, Galicza János, Lill András, Strém István, Friss Endre, Tamás Sári, Berényi Zoltán, Dávid Lajos, Strelisky József, Péter András, Vértes Lenke, Látos Sándor, Varsa Imre, Philipp Kálmán és mások, sokan. Ezekről a classici minores-ről rendszerint „apró bírálat”-tal emlékeztem meg, öt-tíz sornyi kiskritikában, de ezek a kiskritikák gyakran nagyobb fáradsággal készültek, mint a terjedelmesebbek. A könyvet – gyakran többet is egyszerre – Gellért Oszkár küldte le Debrecenbe. Velük érkezett Gellért levele vagy – még többször – levelezőlapja: írjak a könyvekről, legalább azokról, amelyek érdekelnek.

*

Gellért Oszkár intézte a Nyugat levelezését, legalábbis nagy részben s azokban az években, mikor dolgozhattam a Nyugatnak. Gellért szabatosan, tapintatosan és tömören fogalmazta szerkesztői közléseit. Korrekt előzékenységgel írt a folyóirat munkatársainak. Ritkán írt hat-nyolc sornál többet, de rövid szövegében minden benne volt, amit a címzettnek tudnia kellett. Babits általában nem keltezte leveleit, de Gellért sohasem írt pontos keltezés nélkül.

Babits és Gellért „szolgálati” viszonyát sokáig pontatlanul ítéltem meg. Azt hittem, voltaképpen Gellért dönt a kéziratok sorsáról, és Babits – nagy magasságban –csak elvi irányítást ad. Egy-két konkrét eset kapcsán rá kellett jönnöm, hogy Babits alkalmanként reális szigorral tartja rajta a szemét a Nyugat dolgain, s hogy Gellért inkább csak a „típusügyekben” határoz egymaga. 1931-ben több olyan cikk jelent meg a Nyugatban, amely hullámokat vert az irodalmi életben, Debrecenben is, bennem is. Egyik volt ezek közül Babits tanulmánya a szellemtörténet kérdéseiről. Nem mindenben értettem egyet Babits-csal, s szerettem volna megírni kételyeimet, ellenvetéseimet. Tudtam, hogy Babits fájdalmasan érzékeny a kritikára, ezért Gellérttől kérdeztem meg: írhatok-e a szellemtörténet kérdéseiről. Hozzátettem: azért vagyok óvatos, mert „respektábilis érzékenységek” érintéséről lehet szó. Ugyanebben a levélben ahhoz is előzetes hozzájárulást kértem, hogy Németh Lászlónak a Nyugat ugyancsak 31-es évfolyamában kiadott, az új magyar költészet vezető alakjairól rajzolt izgalmas, új színezetű portréihoz fűzzek megjegyzéseket.

Gellért október 27-én válaszolt: „Igen tisztelt Uram, éppen azért, mert respektábilis érzékenységek érintéséről lehet szó, arra kérem, írjon közvetlenül magának Babitsnak. Úgy tudom, mások is foglalkoznak a gondolattal, hogy reflektáljanak tanulmányára, továbbá Németh László cikkére is, melyeket Babits adott ki s így a velük való disputában a döntő szó az övé…”

Írtam hát Babitsnak. Hamarosan megjött a válasz, nyílt postai levelezőlapon: Így szólt: „Kedves Tanár Úr, mind a két válaszcikket szívesen látnám, csak arra kérem, hogy mind a kettőt a lehető legkisebb terjedelemre szorítsa. Kivált a Németh-féle cikksorozatra vonatkozót, mert erre alkalmasint egyéb választ is kapunk, s összesen nem sok hely van e célra. Kritikát mikor kapunk valamiről?…”

A tervezett két hozzászólás közül csak a szellemtörténeti vitacikk készült el – meg is jelent a folyóiratban.

*

Nyugat-emlékeimet keresgélve minduntalan Babitshoz érek. Úgy látszik, Osvát halála után – Ady akkor már tíz éve halott volt – nekem Babits jelentette a Nyugatot, ha egyetlen személyben akartam sűríteni a folyóirat erőit, értékeit. Adynk mindenekfölött való nagysága olyan tétel volt, amelyet alig-alig vont valaki kétségbe a progresszió táborában, de Babits volt a „mester”, akitől tanultunk. Kettejük hatásának különbségéről írtam 1941-ben Babits halálakor a Babits Emlékkönyvbe, hadd idézzem a harmincéves kis cikk néhány részletét.

„A Petőfi–Arany párhuzam mintájára emlegették egyidőben az Ady–Babits párhuzamot. A ‚forradalmár’ és a ‚formaművész’ szembenállása szinte kínálta a fölszínes szemlélet számára a két költőpár csattanós egybevetését, de hogy magát Babitsot is foglalkoztathatta ennek az ellentétben, illetve rokonságnak a kérdése, azt sejteni lehet hajdani nevezetes Arany-tanulmányából, amelyben meglehetősen nyíltan tör lándzsát Arany mellett és Petőfi ellen, s ahol Arany arcát – a mélységes rokonszenv, sőt alkati rokonság önkéntelen ecsetvonásaival – érdekesen babitsosnak festi. Mellőzve most azt a kérdést, mily fokú rokonság állhat fönn egyfelől Petőfi és Ady, másfelől Arany és Babits között, sőt, azt sem bolygatva, olyanképpen ‚viszonylik’-e Arany költői egyénisége a Petőfiéhez, mint a Babitsé az Adyéhoz, mindössze arra szeretnék röviden rámutatni, hogy a költői hatás dolgában a két költőpár mélyrenyúló egyezést árul el…

Ady hatása nem volt jellegzetesen irodalmi. Több volt annál, átjárta társadalmunkat, ihlette a magyar politikát, izgatta, erjesztette egész szellemi életünket. De hatását az irodalom nem tükrözi oly élesen, oly nyilvánvalóan, mint várnók. Persze, az egyetemes magyar szellemi pezsgés, amelynek legfőbb indítója Ady volt, az irodalomban is megmutatkozik – sőt elsősorban ott –, de ha Ady hatását konkrét irodalmi alkotásokban nyomozzuk, meglepődve tapasztaljuk, hogy azon a – mindenesetre döntő jelentőségű – bátorításon, szellemforradalmi lendületen túl világosan érzékelhető Ady-hatás voltaképpen alig van. Ady költészete nem volt alkalmas arra, hogy nyomában ‚iskola’ támadjon. Műve ózonától frissebben és tüzesebben lélekzik az egész magyar szellemiség, de tanítványai, értékes folytatói nem voltak, nincsenek. Egyénisége annyira egyszeri, annyira színes, annyira minden mástól különböző volt, költői eszközei olyan harsogóan jellemzetesek, annyira csak nekivalók voltak, hogy szerepének folytatása, eszközeinek idegen használata csak bosszantó és komikus, művészi szempontból alacsony imitáció lehetett volna. Az ő költészetének dús nedvei termékenyen itatták át meg át irodalmunk egész gyökérzetét, de az irodalom virágzatán – a virágok színén, alakján, illatán – ez éppen csak sejthető. Az új magyar költészet flórája csak buja bőségével mutat arra a jótékony áradásra, melyben a flóra talaja és gyökérzete ázott.

A Babits hatása másnemű: jellegzetesen irodalmi és – szorosan az irodalom közegén át: világnézeti. A politika síkjával nincs közvetlen érintkezése. Ám korának költői és tanulmányírói között alig van valaki, akinek hangján, szájmozgásán Babits meg ne érzenék. Voltak évek irodalmunkban, amikor a Babits-típusú vers ellen kirobbant forradalom volt az uralkodó, s voltak évek, amikor éppen a Babits-vers irányában keresték a lírai költészet eszményét. De Babits – így vagy úgy – minden új alkotásban hatóerő volt. Új erejű rímei, bátor, plasztikus ritmusai, gondolatoldó zeneisége, sajátos grammatikája, sohasem alakias gravitása szinte két nemzedéken otthagyta a nyomát –s főleg a jobbakon. Mert a Babits-hatásra éppen az a jellemző, hogy a mélyebb, kulturálisan fogékonyabb, erkölcsileg komolyabb tehetségek érezték meg legjobban. A babitsi mű nem adott a kezdő, bontakozó írónak lázas lendületet, könnyű, ittas bátorságot. Inkább töprengővé és kétkedővé tette, önmagába fordította. Akit fiatalon Babits könyvei edzettek, az hajlamos lett habozva nézni önnön tehetségére, tudására. A Babits-tanítványokat valami belső nemesség utáni vágy öntötte el, a szellemi tökéletesedés szomjas ösztöne fejlett bennük nagyra… Tudományos és művészi felelősséget, ízlést, műgondot tanult az ifjabb nemzedék Babitstól, a gyors siker megvetését, műérlelő türelmet, tehetség- és tudástiszteletet, antizsurnalizmust… Erős humanisztikus finomkodás, nemzeti pallérozódás, lelki gyarapodás jellemzi azt az egy-két nemzedéket, amelyet Babits szelleme ihletett. S mind e finomkodásban semmi nőiesség, mind e lelkiségben semmi gyöngeség. Ez a szellemiség, ez a humanitás a jobbakban – akárcsak a mesterben – férfias erővel párosult, bátorsággal, elszánással az áldozatra. Hogy ez a hatás csak az eliten érezhető, s hogy ez az elit megtört a világtörténelmi erők elzúgó rohamai alatt, az a babitsi élet tragédiája.

Babits iskolája – nem utolsósorban – megtanulta mesterétől, hogy áhitattal viseltessék művészete drága eszköze, a nyelv iránt. Szónak, nyelvnek, formának a tisztelete mindig jellemző a Babits örököseire. Ez is olyan pont, ahol élesen kitetszik az ő nagy irodalompedagógiai jelentősége… Nyomában jóval magasabb lett a magyar vers átlagos szintje. Hogy ma annyi élvezhető műfordítónk van (noha a kor éppen nem kedvez a műfordítás nemzeteket testvériesítő, humanista munkájának), abban Babits hatását kell látnunk.

Így nézve Ady és Babits hatását az irodalomra s kivált a nyomukba lépő nemzedékre, akarva-akaratlanul Petőfire és Aranyra kell gondolnunk. Petőfi országmozdító ereje, akárcsak az Adyé, fölgerjesztette egész irodalmunkat, az egész magyar szellemet, szárnyra kapatott sok-sok tehetséget, megmámorosította költészetünket, de számbavehető tanítványokat nem nevelt, csak ízetlen imitátorokat. Petőfit éppúgy nem lehet ‚követni’, mint Adyt. Csak utánozni lehet, mulatságra. Arany hatása viszont a Babitséra hasonlít mélyen. Az Arany-örökség sok tekintetben azonos a babitsi kinccsel: a nyelv és a műformák áhitata, az érzékeny költői gond, a művészi becsület, a tudósi felelősség mindkettőjük tanítványain első pillantásra felötlik. És a Szász Károlyok, Gyulai Pálok, Vargha Gyulák korában ez az örökség tartotta – igazi költői lángelmék híján – tisztes színvonalon a magyar költészetet.”

*

A Nyugat szerkesztőségében egyszer vagy kétszer jártam, Babits lakásán többször is. Ha Pestre jöttem, rendszerint felhívtam telefonon, nem zavarom-e, ha meglátogatom. Mindig fogadott, s mindig szíves volt hozzám, anélkül, hogy melegebb kapcsolat alakult volna ki köztünk. Pontosabban: részemről áhitatosan meleg volt ez a kapcsolat. Meglett férfi, gimnáziumi tanár voltam már, de mindig fiúi elfogultsággal léptem át Babits küszöbét, és valami félénk en garde-ban és becsvágyó szabatossággal felelgettem kérdéseire. Nyájas és bátorító volt, csak végső betegsége idején komor és várakozó. „Tanár úr”-nak szólított, én őt „szerkesztő úr”-nak.

Látogatásaim néhány mozzanatára élesen emlékszem. Egyszer Devecseri Gábor érkezett beszélgetésünk közben. Fiatal fiú volt Devecseri, ragyogó szemű diák, nálam vagy húsz évvel, Babitsnál meg éppen harmincnégy esztendővel fiatalabb. Babits fölvillanyozva, nagy szeretettel fogadta, s persze tegezte is. Egy pillanatra belém nyilallott: Miért nem tegez engem is? De csak egy pillanatra fájt – értelmetlen, hiú csacsiság volt.

A debreceni írókról mindig érdeklődött, kivált Juhász Gézáról és Gulyás Pálról. 1930-ban vagy 31-ben, mikor felmentem hozzá, s bevezetett dolgozószobájába, megütődve láttam, hogy a padlót könyvlapok, könyvekből kivágott versek borítják. Babits mosolygott, és elmondta, hogy antológiát szerkeszt, „fiatal költők száz legszebb versét” gyűjti egybe. Megkérdeztem, Juhász és Gulyás benne lesznek-e. Gulyás Pali – felelte – máris benne van, de Juhásznak melyik versére gondol? Arra – mondtam –, amit a cigánylányról írt. Arra és másokra is… Babits rábólintott: – Megnézem őket… Most én kérdeztem: – Mit jelent az pontosabban, hogy „fiatal költő”? Meddig fiatal egy magyar költő? – Babits elnevette magát, mosolyában ártatlan gonoszkodást éreztem: – Negyvenkét éves koráig fiatal a költő. Azontúl már nem kerülhet ebbe az antológiába. – Miért éppen negyvenkettő a korhatár? – Babits kacagott: – Hogy Áprily Lajos ne kerüljön bele a könyvbe! – És kissé elkomolyodva tette hozzá: – Őt nem kedvelem. – S mintegy magyarázatul: – Az erdélyiek közül inkább Remenyik áll közel hozzám…

Más alkalommal újabb kritikai irodalmunkról kezdett beszélgetést. Megkérdezte, hogyan vélekedem Illés Endre kritikáiról? Azt válaszoltam, hogy Illés cikkei kitűnőek, de érzésem szerint nagyonis szépírói tónusúak. Szeretném, ha „szárazabbak” lennének. Babits nem értett velem egyet. Illést nagyra becsülte, s amit én a „szépírói tónusról” mondtam, azt éppenséggel nem tartotta a kritikák fogyatkozásának.

Egyszer József Attiláról is szó esett. Villon-fordításokról jelent meg kisebb cikkem a Nyugatban, s az volt a benyomásom, hogy szövegemen apróbb változás esett; a József Attila fordításairól szóló sorok mintha egy-két jelzővel lelkesebbek lettek volna az eredeti kézirat szövegénél. Szóvá tettem a dolgot. Babits elmosolyodott: – Ezt csak Oszkár tehette. Én tudniillik nem szeretem József Attilát… – Kényes ponthoz érkeztünk, igyekeztem másról beszélni.

Azidőtt a Babits igézetében éltem. De íróbarátaim időnként – legalábbis magánbeszélgetéseinkben – kifakadtak ellene. „Unom már a Babits orrhangú pátoszát!” – kiáltott fel egyszer egy kitűnő esszéista barátom. Szabó Lőrinc, aki egyébként Babitsot tartotta a legtöbbre az élő magyar irodalomban, egyszer, amikor egy, a Nyugatnak szánt kéziratomról azt mondta neki, hogy „nem tudom, helyes-e a hangja, de hát döntse el Babits” – ingerülten vágott közbe: – De hát ki az a Babits, hogy ő döntsön? Ugyanő Osvátról más alkalommal azt mondta, hogy „nem ért a versekhez”. Gulyás Pál is keserű szavakat mondott Babitsról, aki sokáig nem közölte verseit, s végül is először annak a versének adott nyilvánosságot, amelyet a debreceni költő éppen – Babitsról írt. Később pedig – ez már Babits halála után történt – Trencsényi-Waldapfel Imre vélekedett úgy a vers törvényeinek nagy tudójáról, hogy „Babitsnak nem volt igazán szilárd metrikai tudása”.

*

Szégyenkezve eszmélek rá, hogy futó jegyzeteimben szinte többet beszéltem magamról, mint a legendás folyóiratról. De hát az ilyenfajta emlékezésnek egy kicsit mindig önéletrajzíze van. Tárgyiasabban és átfogóbban szóltam a Nyugatról Tóth Árpád-monográfiám fejezeteiben.