Rába György (interjú, hangfelvétellel)

A tizenhét éves Rába György első nyomtatásban megjelent versét, a Csaba nyomában címűt a Nyugat közölte 1941 augusztusában. Ez volt a folyóirat utolsó száma. Rába György az azóta eltelt közel hét évtizedben publikált tanulmányokat, két alapvető monográfiát Babitsról, fordított és írt verseket, elbeszéléseket. De volt, hogy hosszú évekig hallgatott. Szigorral, „kegyetlen őszinteséggel” nézi írásait, a belőlük és emlékeiből kirajzolódó tükörképét.

Rába György: Amikor a Nyugat folyóirattal kapcsolatba kerültem, Babits már úgyszólván a halálán volt. Ez 1941 januárjában lehetett, ha az emlékezetem nem csal. Illyéssel beszéltem, aki akkor már teljhatalmú szerkesztője volt a Nyugatnak, de az én esetemben nem érezte teljesnek a hatalmát. Elmondott nekem dicséreteket, de azt mondta: „azt meg kellene gondolni, hogy közöljük-e a Nyugatban, mert akkor még kisistennek képzelné magát, úgyhogy megbeszélem Mihállyal”. Ilyen közvetett kapcsolatba kerültem Babitscsal, hogy jóváhagyta a megjelenést. Az ellenkezője történt inkább, mint amit Illyés gondolt: a megjelenés valami erkölcsi kötelezettséget vésett belém. Azt, hogy én ennél nem adhatom alább, legalábbis, amennyire tőlem telik. Úgyhogy igyekeztem mindig a tőlem telhető viszonylag legjobb szinten írni és publikálni.
Őszinte ember vagyok, én nem közöltem volna azokat a verseket.
 
Miért?
 
R. Gy.: Nem elég jók. Többes számban beszélek, mert egy másik is ki volt már szedve, de nem volt idő a megjelenésre, mert Babits halálával megszűnt a lap engedélye. Az látszik ezen a versen – meg a másikon is, amelyik teljesen elkallódott, mert nem jelent meg, és nekem nem maradt meg a gépirata, kézirata –, hogy az illető forgatta a Nyugat nagy nemzedékének a költőit, megvan a formaérzéke, de valami újat nem tudott hozzátenni. Csak akkor érdemes valamit nyomtatásba adni és nyomtatásba befogadni, ha valami újat ad, legalább egy vers erejéig, de ha lehet, az egész költészet erejéig.
 
Írás közben, kötetek összeállítása közben is ennyire szigorú önmagához?
 
R. Gy.: Az ember tulajdonképpen nem tudja, hogy mit ér az, amit akkor éppen ír, de amikor lekerekedik, akkor többé-kevésbé látja. Nincs sok folyóirattal közvetlen kapcsolatom, de ide tartozik a Holmi. A Holmi külön kérésére mindig több verset adok nekik azzal a kikötéssel, hogy egyszerre több mint maximum három nem jelenhet meg, továbbá két egymást követő számban nem jelenhetnek meg a versek, mert az rossz vért szül. Nem jó az, ha valaki teleír egy folyóiratot. Az utóbbi időben nem, de az évtizedek folyamán – mert most huszadik évébe lép a folyóirat – előfordult, hogy visszaadtak egyet-kettőt. Indoklás nélkül, rendkívül udvarias formában. Ennek a technikai lebonyolítása a versrovat vezetőjének a feladata, Várady Szabolcsé, akit sajnálhat a Külügyminisztérium, hogy nem használ fel, mert olyan diplomáciai remekműveket ír nekem! Ilyenkor elgondolkozik az ember. Előfordul, hogy ráeszmél, mi lehetett az, ami nekik nem tetszett, ami őket zavarta, mi lehetett a versnek a gyöngéje és akkor eldobja. Előfordult az is, hogy úgy láttam: ők nem fogták fel, hogy a vers megüti a katonamértéket és más folyóirat minden további nélkül közölte.
Vannak bizonyos elvek, amelyeket az én nemzedékem még egész fiatal korában megtanult: mire van joga a szerzőnek, és mire van joga a szerkesztőnek. A szerzőnek joga van ahhoz, hogy hova ad, kinek ad, és a szerkesztőnek joga van ahhoz, hogy mit közöl. Ezt az íratlan, becsületkódexbeli szabályt én teljesen a magaménak vallom és eszerint járok el. Ha valami vers nekik nem kell, nem szoktam ágálni ellene, ők nem szokták magyarázni. Babits sem magyarázta általában azt, ami nem tetszett neki.
Ennek megvan a maga hagyománya. A Válasz folyóirat versrovatát hosszú ideig Szabó Lőrinc szerkesztette, de volt egy periódus, amikor nem ő, hanem Weöres Sándor. Akkor Jékely Zoltán, aki saját nemzedékén belül Weöres Sándornak mintegy a riválisa volt (jóllehet nem voltak sosem vetélytársak), küldött verseket a Válasznak. Fennmaradt Weöresnek egy lektori beszámolója, amiben az áll, hogy „adjuk vissza Jékelynek ezeket a verseket és kérjünk tőle egészen újakat”. Jékely költészetéért én kamaszkorom óta rajongok, és szerintem a legnagyobb verseinek értéke semmit sem csorbult. Hogyha Jékelynek vissza lehetett adni verset, akkor nekem is vissza lehet adni.
 
Dolgozószobájában, zsúfolt könyvespolc előtt beszélgetünk. Első megjelent verséért honoráriumképpen Weöres-kötetekkel fizetett a Nyugat. Fontos helyük van ezen a polcon?
 
R. Gy.: A verseskönyvek olyan helyen találhatók, ahol könnyen elérem őket és hasonló megfelelő helyen vannak a szótárak is.. Megvan a rendszer a könyvek elhelyezésében, ami teljesen egyéni elhelyezés. A rendszer az, hogy kezdődik a magyar irodalommal, megy egészen a jelenkorig, aztán a második oszlopon átvált a kritikai művekre, jól elérhető helyen vannak a verseskötetek és legalul megint a kortárs próza. Utána a francia kötetek következnek és a legszélső oszlopban találhatók az olaszok, az angolok és kézikönyvek.
Magyar–francia szakos tanári diplomám van, ebből következik, hogy a magyaron kívül a francia irodalom áll hozzám közel. Nagyon szeretem az ún. Pléiade-kiadványokat, amelyek a Gallimard könyvei közé illeszkednek, bőrkötésesek, a legtöbbje – nem mindegyik – kritikai kiadással ér fel. Mivel ezek Magyarországon nem egykönnyen voltak hozzáférhetők a húsz év ezelőtti évtizedekben, elvétve akad közülük egy-kettő. Talán hat-nyolc van összesen, így például a tíz kötetes Balzac-sorozatból a legelső van meg, amelyik a legkevésbé fontos műveket tartalmazza. A Balzac-kiadványok közül nagyon szeretem az ún. Conard-kiadásokat. Ez francia kiadó, amelyik már nem létezik. Azért is nagyon szeretem ezeket, mert jól olvashatók, kritikai gondozásúak és korhű illusztrációkat tartalmaznak.
Az olasz irodalom csak nagyon rövid ideig volt a magyar kulturális élet középpontjában, most már megint nincsen. Az olasz irodalomból is vannak kedves kiadványaim, így például Leoparditól több kötetem is van. Leopardi ösztövér életművének felét lefordítottam, ez huszonkét verset jelent. Az olaszban van két olyan kiadvány is, amely az én gondozásom, két olasz antológia: a Modern olasz költők és egy kisebb formátumú kiadvány, amely az olasz költészet panorámája, az Olasz költők antológiája. Ebben azért fordítottam egyet-mást.
Legközelebb az irodalmi műnemek közül a költészet áll hozzám, a prózából pedig az elbeszélés, a novella. Zárt, megvan a kompozíciója, egy drámai helyzet. Véleményem szerint a novella prózában elmondott vers.
 
Ha a novella egy prózában elmondott vers, akkor a mi a különbség a novella és a prózavers között?
 
R. Gy.: A prózavers és a novella között nagy különbség van, mert a prózaversnek hagyományosan az a sajátsága, hogy fantasztikummal telített, a novella pedig ritka esetben „fantasztikus”. A fantasztikumot az jellemzi, hogy valami elszakad a valóságos tapasztalattól és valami bizonytalanság keletkezik. A költészetnek az a természete, hogy a kevésbé megfogható tapasztalati dolgokat is megragadja, megfoghatóvá teszi, valamilyen módon napfényre tárja.
 
A régi családi könyvtárból, amelyet „szellemi előzményként” emleget, őriz könyveket?
 
R. Gy.: A könyv egyedi példány, egyszeri találkozást fejez ki. A szövegszerkesztő gépekkel teljesen elszemélytelenedett a kapcsolata az olvasónak a könyvvel. Megtartottam például az otthoni könyvtárból tíz kötet Móriczot, mert őt abban a sorozatban szerettem meg. Sajnos nincs meg az első József Attila-kötetem, amely Cserépfalvi-kiadvány volt; jóllehet József Attilát abból ismertem meg igazán, nem abból szerettem meg. Volt egy két kötetes kiadvány, a sorozatot az én irodalomtanárom, Vajthó László szerkesztette. Az első kötet a Nyugat első nagy nemzedékét tartalmazta, a másodikban volt néhány magával ragadó József Attila-vers, például a Ha a hold süt, a Mama, a Reménytelenül, a Falu. Ezek önmagukban is alkalmasak voltak, hogy megigézzék az embert. József Attilát itt szerettem meg, de az egész életműről a Cserépfalvi-kiadásból volt áttekintésem és ez már nincs meg. Valószínűleg az ostrom alatt eltűnt.
Igyekeztem hozzáedződni ahhoz, hogy bizonyos könyvek hiányoznak az életemből. Szerb Antal írja valahol, hogy könyvet lopni nem szégyen. Egy barátom arról volt ismert és híres, hogy nagy könyveltulajdonító volt, tehát azt gondolom, hogy ő vihette el a Hétköznapok és csodákat, Szerb Antalnak a könyvét és talán még egyet-kettőt.
 
A másik fontos könyvtár az életében a Baumgarten-könyvtár.
 
R. Gy.: A Baumgarten-jutalommal (ez volt a kisdíj) egyenértékű volt az, hogy valaki ott könyvtáros lehetett. Magával a könyvtárossal egypár szót váltani, mondatokat cserélni, az önmagában véve is szellemi épülést jelentett. Mint ahogy a könyvtárat abban a rövid időben, amikor én látogathattam, ketten vezették: először is Vajda Endre, méltánytalanul elfeledett kritikus, aki nagyszerű olvasó volt minden műfajban, és amiket írt, azok mind megállják ma is a helyüket. Amikor őt behívták katonának, Devecseri Gábor váltotta fel. Abba a könyvtárba az én nemzedékemből többen eljártak, sőt az előző nemzedékből is. Ott találkozhattam életemben először és talán utoljára egy elfeledett, harmadik nemzedékhez tartozó kitűnő költővel, Pásztor Bélával, talán Zelk Zoltánnal is ott.
Mivel a könyvtár és maga az egész épület kiégett, két könyv ma is a birtokomban van, amelyeket nem tudtam visszavinni nekik. Az egyik kis Victor Hugo-válogatás, a másik pedig Lansonnak a remek irodalomtörténete. Valószínűleg mindkettő Tóth Árpád tulajdona volt, a család ugyanis néhány kötetet eladott a Baumgarten-alapítványnak. A Lanson alapján vizsgáztam és tettem le az alap- és szakvizsgámat az egyetem akkori legszigorúbb professzoránál, Eckhardtnál, és mivel a legjobb osztályzatra, amit ő adott egyáltalán, azt gondolom, Lanson erre kitűnő alapot adott.
 
Volt az életében egy periódus, amikor hallgatást fogadott és nem jelent meg kötete. A hosszú csend után megjelent Férfihangra című kötetben csupán egyetlen vers, a Fatemplom után szerepel keltezés: 1958–1962. Ez azt jelenti, hogy ebben időszakban nem is írt?
 
R. Gy.: 1949 és ’57 között egy sort sem írtam. Középiskolai tanárként működtem. Nagyon szerettem tanítani, a tanítványaimmal nagyon jó kapcsolatom volt, ma is felkeresnek még külföldről is. A kollégáimmal is jó kapcsolataim voltak. Akikkel nem voltak jó kapcsolataim, azok általában az igazgatók voltak, de hát nyilván bennem is hiba van. Az embernek el kell jutnia odáig, hogy a hibáit is felmérje, mert a lírai költészetnek alapkövetelménye, hogy az ember önmagával szemben kegyetlenül őszinte legyen.
Akkor egyszerűen „torkomra forrt a szó”, úgy fogtam fel a dolgot, hogy befejeztem a költői tevékenységet.
’57–58-ban elkezdtem írni. Először írtam egy verset, amelyben az októberben történtek valamilyen közvetett módon megjelentek. Ezt a verset öt példányban legépeltem és elküldtem: Kassáknak, akit jól ismertem személyesen is, mert lapjaiban megjelentem; elküldtem Lengyel Balázsnak és Nemes Nagy Ágnesnek az újholdas emlékekre való tekintettel; elküldtem Németh Lászlónak. Ma sem tudom, miért küldtem el Németh Lászlónak, tulajdonképpen nem áll hozzám közel az életműve. Azt már nem tudom, kinek küldtem el a negyedik-ötödik példányt, de ez volt az a vers, amit először írtam. És akkor elkezdtem írni újra. Szerencsére nem hagytam abba, mert az írásbeli tevékenységnek nagyon jó terápiás hatása is van, magára az emberre is.
 
A nyolcvanas évek a másik fordulópont, ha a kötetek megjelenésének idejét vagy gyakoriságát nézzük. Onnantól kezdve sokkal rendszeresebben, gyakrabban publikál. Ha volt egy fordulópont ’57 környékén, akkor mi volt ez a fordulópont a nyolcvanas években, ami miatt megszaporodtak a kötetek?
 
R. Gy.: Könyvekre gondol, amikor kérdez és a könyvek megjelenése a kiadóktól függ. Az megint más kérdés, hogy az ember folyóiratokban publikál és mikor van lehetősége könyv alakban megjelentetni valamit.
Van két Babits-monográfiám, a terjedelmesebb a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg. (Ezt példának hozom fel arra, hogy nem teljesen a szerzőnek az elhatározásán múlik a publikáció.) Megírtam valamikor ’79–80 táján. Az Akadémiai Kiadó adott egy dodonai szerződést. Dodonai alatt azt értem, hogy teljesen ködös volt, mikor jelenik meg. A rómaiak azt mondták ilyenkor, hogy a görög naptárakban, ad graecas calendas. Akkor ezt elpanaszoltam Belia Györgynek, akivel jó barátságban voltam. Nagyon ritka dolog, főként irodalmár kutatók esetében, hogy egy korszakon vagy egy témán dolgoznak és jó viszonyban vannak. Az ilyen mindig nagy ajándéka a sorsnak. Belia azt mondta: „add nekünk, a Szépirodalminak”. Nekem a Szépirodalmival nem volt kapcsolatom, a Magvetővel volt. Ennek a magyarázata az, hogy a Szépirodalmi Kiadó vezetője Illés Endre volt, aki történetesen szerette az én verseimet (még a negyvenes évek végéből való verseimet), de nagyon félt, hogy újholdas költőket adjon ki, akik kiátkozottak voltak. Viszont a Magvető, mint frissen kialakult intézmény abból élt, hogy olyan jó írókat, akiket félt a Szépirodalmi kiadni, kiadott. Kiadta az újholdasokat is. Odaadtam a Szépirodalmi Kiadónak a kéziratot, Belia elolvasta és 48 óra múlva közölte, hogy ő ezt kiadásra javasolja. Átadta Illés Endrének, ő is elolvasta 48 óra alatt és ő is azt mondta, hogy kiadják. Így kerültem a Szépirodalmi Kiadóhoz. Belia tanácsolta, hogy menjek be Illés Endréhez és köszönjem meg neki, ez nekem nem is esett nehezemre, bementem hozzá, megköszöntem, ő pedig azt mondta: „hát akkor mit adjunk ki tőled?” Mondom, két műfaj kerülhet szóba: versek és tanulmányok. Azt mondta, mindkettőt kiadjuk, melyikkel kezdjük? Akkor kiadtak egy válogatott verseskötetet és egy tanulmánykötetet, a Csönd-herceg és a nikkel szamovár címűt. Ez a példája annak, az ember hogy kerül egyáltalán a könyvpiacra.
A nyolcvanas évektől kezdve több lehetőségem volt, igaz, hogy többet is írtam. Ebben közrejátszott az is, hogy otthagytam a munkahelyemet, az Akadémia Irodalomtudományi Intézetét, amelyet már korábban is ott szerettem volna hagyni, mert nagyon nem illettünk egymáshoz. Ők is látták, én is láttam, de nem tudtam elmenni. Akkor sikerült, ’82-ben.
 
Úgy fogalmazott, hogy az írásnak van terápiás jellege, és kegyetlen őszinteségről beszélt. Ha ilyen szempontból olvassa valaki végig az életművét, az első kötettől az eddigi legutolsóig, nem lapozgatva, hanem mint egy regényt, akkor kirajzolódik belőle valami életrajz, élettörténet?
 
R. Gy.: Ennek bizonyos mozzanatai megtalálhatók benne, de ami ennél fontosabb: a személyiség megtalálható benne. Ha az ember verset ír (mert feltételezem, hogy másokkal is ez történik), akkor nem egészen tudja, hogy az első leírt, az első megfogant verses sortól hová érkezik el a versben, úgyhogy önmagát is meglepi, hogy mi van abban a versben. Engem is meglep néha, hogy miket írtam. Abból, mint tükörből néz vissza rám egy arc, amely, el kell ismernem, én vagyok.
Vannak bizonyos rögeszmék, bizonyos alapproblémák, amelyek vissza-visszatérnek. Gottfried Benn, a nagy német költő azt mondta egy beszédében, és ez írásban is megjelent tanulmányként, hogy minden valamire való költő életében öt-hat-nyolc verset ír, a többit csak írja, írja, de úgy hal meg, hogy nem tudja, melyik az az öt-hat-nyolc vers, amelyik őt magát kifejezi. Én megpróbáltam még életemben ezt megnézni és látnom kellett, hogy vannak bizonyos problémák, amelyek vissza-visszatérnek és amelyek a filozófia problematikájába tartoznak, anélkül, hogy nekem valami közvetlen hovatartozásom volna akármelyik filozófiai rendszerhez, vagy akár nagyon mély és nagyon alapos filozófiai műveltségem volna. Valami van. Ilyen például a szabadságnak a kérdése, a szabad akaratnak a kérdése. Meglepve vettem észre. Írtam például egy verset a vonakodó cethalról, ami Jónás történetének tulajdonképpen a fonákja (A vonakodó Cethal). Jónásról írtak a próféta szempontjából, írtak az Isten szempontjából, írtak Szodoma szempontjából, de valahogy engem elkezdett nyugtalanítani, hogy a szegény cethallal senki nem foglalkozott, ezért írtam a cethal szempontjából. Van például egy versem, aminek az a címe, hogy A görögök megvakítják Polüphémoszt.Odüsszeuszék megvakították az egyszemű óriást, Polüphémoszt. Erről nagyon sokan írtak, de a szegény Polüphémoszról senki sem írt. Van olyan versem, hirtelenjében nem is jut eszembe a címe, amely abból a történelmi tényből indul ki, hogy amikor Nagy Frigyes porosz király azt tapasztalta, hogy a katonái megfutamodnak a csatatérről, akkor karddal kergette őket vissza, és azt mondta nekik: „gazember, örökké akarsz élni?!”. És tényleg, a katonák örökké akartak élni.
Úgy látszik, ez az én öt-hat-nyolc versem, amit Gottfried Benn emleget.
 
Az utolsó kötetekben gyakori téma az elmúlt idő, „az igazmondó emlékezet”, a leélt élet, amelyet sok mindenhez hasonlít, de mind közül a legmeglepőbb az esernyő.
 
R. Gy.: A képzőművészet nagyon közel áll hozzám. Nincs jó rajzkészségem, soha nem tanultam, az iskolai rajzoktatáson belül a jobb érdemjegyet mindig azzal szereztem, hogy a művészettörténet jobban érdekelt. Kisgyermekkoromban az apám elvitt a Szépművészeti Múzeumba, hogy ne zavarjam otthon anyám szakácsművészetét. Akkor nagyon megszerettem a Szépművészeti Múzeumot és a festményeket.
Az első nagy kortárs kiállítási élményem Szőnyi István kiállítása volt, valamikor tizenhét éves koromban lehetett. Volt egypár képe, amelyik egyszerűen megigézett. Például egy pad. Később rá kellett eszmélnem, hogy ez olyan motívum, amely közkincse a festőknek, a tárgyból sugárzik ki valósággal a fény. Idővel nekem is lett egy olyan képem, A szekér, ez egy Czóbel-krétarajz. A másik az Esernyők volt, föntről, mintegy emeletről látott esernyők, ahogy vonulnak. Később megtaláltam az impresszionistáknál is ezt a motívumot. A színvilága is nagyon érdekes, mert a feketék állnak kontrasztban a színekkel, ami nagyon ritka. Valószínűleg a tudatom mélyén ez is inspirálhatta az én esernyő-motívumomat.
 
Verseskötetei, fordításai, az elbeszélések, tanulmánykötetek, a Babits-monográfiák mellől nem hiányzik egy önéletrajzi kötet?
 
R. Gy.: Kivéve egy-két mesefát, mint amilyen a magyar irodalomban Móricz Zsigmond, a franciában Balzac, akik mindenből tudnak epikát csinálni, mindenki a saját életét dolgozza fel. Természetesen gondoltam erre, már azért is, mert körülöttem, az én nemzedékemből már többen írtak önéletrajzot. Utoljára a Franciaországban élő Karátson Endre, aki az Otthonok eddigi két kötetében kitűnő önéletrajzot írt. Rá kellett azonban eszmélnem arra, hogy az emlékezetem nagyon sajátos. Emlékszem szituációkra, emlékszem beszélgetésekre, de ami igazán az elbeszélő prózát illeti, a megelevenítő környezetre nem emlékszem. Emlékszem, hogy X-szel folytattam beszélgetést, emlékszem a mondatokra, de az, hogy milyen székeken ültünk, milyen tárgyak vettek minket körül, amely életszerűvé teszi az elbeszélő prózát – erre nem.
Írtam egy-két portrét, egy-két olyan novellát, amelyben önéletrajzi motívumot dolgoztam fel, és ha még fogok ilyesmit írni, annak novella terjedelme lesz. A novellában nem fontos annyira, hogy életszerű környezet legyen, ami egy teljes élet illúzióját kelti; elég egy drámai helyzet, elég egy összeütközés, elég egy arc, mellette egy kicsit félhomályban még egy-kettő. Az emlékezetem ennyire kalibrál engem.
 
Bödő Anita
 
(Az interjú a 2009. július 24-én készült beszélgetés szerkesztett változata.)