Oravecz Imre (interjú)

Beszélgetés Oravecz Imrével a DIA-tagságról, a műnemek közötti különbségekről, elődökről és kortársakról, és a Könyvhétre megjelent regényéről, az Ondrok gödréről.

 
Fontos volt-e Önnek az élete során bármiféle csapathoz, társaságoz tartozni?

Oravecz Imre: Igen. Tartozni valahová fontos volt, és most is az. Osztályhoz, közösséghez, csoporthoz, családhoz. Pontosabban lett volna, lenne, de nem nagyon volt, van kihez, mihez. A parasztságot felszámolták. A továbbtanulás kiszakított a faluból, ahol születtem, és a gyermekkoromat töltöttem. Később maga a falu, az a falu is megszűnt. Annyi helyen jártam iskolába, hogy nem alakulhatott ki köröttem baráti társaság. Kamaszkoromat követően a szüleimtől távol éltem. A családalapítással, az elsővel legalábbis kudarcot vallottam. Nagyjából így jártam az irodalmi hovatartozással is. Próbáltam én kapcsolatokat létesíteni már egészen fiatalon, már kezdőként is, de azzal, amit írtam, vagy ahogyan írtam, inkább elriasztottam magamtól nemzedéktársaimat. Annyira más volt, annyira mást akartam, mint azok, akiket személyesen ismertem. Elég későn, a 70-es évek elején hozott aztán össze a sors olyanokkal, akik nemcsak valami hasonlóra törekedtek, de értékelték is a dolgaimat. Bálint Istvánnal, Szentjóby (ma: St. Auby) Tamással, Ajtony Árpáddal, Bereményi Gézával, Urbán Miklóssal, Lajtay Péterrel, Tábor Ádámmal és másokkal. Közösen is fel akartunk lépni, még antológiánk is volt Antológia címmel, amely nem jelenhetett meg. Hamar szétszéledtünk, elszakadtunk egymástól. Ki abbahagyta az írást, ki disszidált, kivel mindkettő megesett. Azóta is sajnálom, mert a csoportos jelentkezésre fiatal korunkban, ha egészen mást, újat akarunk, szükség van. Még olyan világban is, ahol ez majdnem reménytelen, mert üldözik a szerveződést, és nem lehet folyóiratot alapítani, programot hirdetni. Később, mikor már ki-ki megtalálja a saját hangját, és a maga útját járja, már nem olyan fontos, sőt, olykor egyenesen káros lehet.
 
És most? A Digitális Irodalmi Akadémia tagjának lenni, a rangon és az egzisztenciális háttéren túl, jelent-e valamilyen szellemi együvé tartozást?

OI: Nem hiszem, a tagság nem szellemi összetartozáson alapul, hanem csupán a színvonalon, a teljesítményen, és a régi tagok akaratából születik, szavazással. Ettől függetlenül vannak tagtársaim, akiknek a munkásságát közel érzem a magaméhoz, ha úgy tetszik, szellemien rokonnak, és vannak olyanok, akikét nem, és ez így van rendjén. Az, hogy kétségbe vonjam bárki tagságjogosultságát, akkor sem juthat eszembe, ha gyengének érzem a produkcióját, hiszen demokratikus szavazás, többségi döntés legitimálja.
 
Szuverén művész hogyan éli meg, megéli-e egyáltalán bárhogy az ún. kanonizálódást, a közvetlen vagy átvitt értelemben vett érettségi tétellé válást?

OI: Sehogy. Ha kis esze van, hidegen hagyja, tudomást se vesz róla. Annál kevésbé, mert semmi változást nem hoz az életébe, a munkájába. Ugyanaz marad, aki volt. Ha író, ugyanúgy ír, ugyanolyan nehezen vagy könnyen, mint annak előtte. A létezésnek ugyanazok a nagy kérdései foglalkoztatják. Ugyanazok a mindennapi gondjai. Ugyanúgy küzd a nyelvvel, a kifejezéssel, magával, a világgal, mint addig. Nem oszt, nem szoroz. A közt, az irodalmat azonban érinti. Nem mindegy, hogy Ábrányi Emilt kanonizálják vagy Reviczky Gyulát. (Általában inkább az Ábrányi Emileket szokták.) Azonkívül a kanonizálás nem lehet egy kisebbség esztétikai vagy ideológiai önkényének, ízlésterrorjának az eszköze. Közmegegyezés kell álljon mögötte. És felelősségérzet, meg tolerancia. Mert még így is vissza lehet élni vele. Nem a kanonizáltnak, hanem a kánon papjainak, akik esetleg vele bunkózzák le azt, aki a kánonon kívül van, és esetleg még ellene is. Ez rosszabb, mint a tananyaggá, az érettségi tétellé válás. Az csak ellenszenvessé tesz a maturáló előtt, de az utóbbi az irodalom egészének, természetes szövetének árt.
 
Az a világ, amelyet a Halászóemberben és a most, a Könyvhétre megjelent prózai művében, az Ondrok gödrében megalkotott, különös „zárványa” a magyar irodalomnak. Kétféleképpen egyedi formában és hangon - a prózavers szabálytalanságaira és a hagyományos realizmusra támaszkodóan - teremt újra és temet el egy tájat és kultúrát. Az kortárs irodalomnak a peremvidékén rekedt ez a világ. Magányos művekről van szó. Egyetért ezzel?

OI: Nem nagyon értem a szóképet. A zárvány elsődleges jelentése, ugye, ásványba záródott idegen, többnyire növényi anyag. Idegen volna, amit Szajláról, néhai osztályomról, a családomról, magamról, Amerikáról írtam? Vagy ez kizárólag a tárgyra, a témára vonatkozik? Akkor is különös szempont, hiszen a téma nem minősít, csak a megvalósítás, az eredmény számít. Felvethető természetesen, hogy a kortárs magyar irodalmat mennyire érdekli a legrégebbi és a legnagyobb magyar társadalmi osztály élete és halála. Nem ismerek minden kortárs művet, de nem hinném, hogy én volnék az egyetlen, aki itt találok közeget ahhoz, amit elmondani próbálok. Egyébiránt szerintem minden mű magányos, függetlenül attól, hogy kívülről nézve milyen más művekkel rokonítható. Szálmagában, árván didereg a világban. Mint a szerzője, aki létrehozza, aki írás közben a legmagányosabb ember a galaxisban.
 
Kikkel áll mégis párbeszédben? Vannak-e kortársai?

OI: Párbeszédben senkivel. Az íróság mellett, amely természetéből adódóan monologikus, ez lehetetlen is. De vannak emberek közel és távol, akiket időnként megszólíthatok, akik időnként megszólítanak. Ilyen a feleségem, felnőtt fiam, némely barátom, és egy-két író, akikhez laza, de régi kapcsolat fűz: Esterházy, Krasznahorkai, Takács Zsuzsa, Györe Balázs, Vasadi Péter.
 
A prózaverseket és a prózát olykor egy hajszál választja el egymástól. Önnél mitől függ, hogy mikor lépi át ezt a hajszálat, akárha határt, egyszer a próza, máskor a vers javára?

OI: A prózaverset a prózától semmi nem választja el. Ugyanezért nincsen hajszál, átléphető határ. Választóvonal inkább a líra és az epika között van. De azt sem lehet előre meghúzni, legfeljebb csak kész szöveg esetében utólag megállapítani, hol van, ha van. Viszont át lehet, vagy esetleg át kell lépni, vagy egyenesen azzal hat, hogy ide-oda járkál az ember.
 
Lehetséges, hogy eljön az ember életében az időszak, amikortól kezdve már csak egy témán dolgozik? Azt járja szenvedélyes, több oldalú figyelemmel körbe?
 
OI: Nem tudom. Még nem éltem le az életemet, még nem tapasztaltam meg mindent. A képzőművészetben vannak rá példák. De attól is függ, mit értünk témán, mennyire tágan értelmezzük. Azok közé tartozom, akik hajlanak rá, hogy azt állítsák: voltaképpen csak egyetlen témájuk van, ez pedig az elmúlás, a halál. Mindig, mindenben ott van, ott ólálkodik, a legderűsebb megnyilatkozásomban is. Közvetve vagy közvetlenül, tudatosan vagy ösztönösen mindig foglalkoztat. És ennek nincsen feltétlenül köze ahhoz, hogy életkorom szerint is egyre közelebb kerülök hozzá. Fiatal koromban is így voltam vele. Kosztolányi szerint az írónak nem is lehet más témája. Ez az egyetlen, igazi, amely méltó a feldolgozásra.
 
Mennyire tervez előre a megírandó művek tekintetében? Mekkora a szünet, van-e egyáltalán két mű születése között?
 
OI: Amíg csak lírai verset írtam, nem volt semmi tervezés. Csak időről időre homályos késztetés nagy kihagyásokkal. Néha több hónap, év is eltelt két vers között. A Halászóembernél már volt egy laza tárgylistám is, amelyet olykor elővettem. Vagyis tudtam, hogy ezt meg ezt még meg kell írni. Volt bizonyos előrelátás. Most meg, mióta regényírásra adtam a fejem, valóságosan is tervezek, eseménysort, leírást, alakokat, párbeszédet, fejezeteket, bekezdéseket. És állandóan jegyzeteket készítek, füzetekbe meg mindenféle cetlikre firkálok. Főleg kutatásaim közben, olykor kész, felhasználandó mondatokat is, vagy csak fordulatokat, szavakat. Lehet, hogy nem így kell, de én nem tudom másként csinálni. Több mint harminc éve ötlött fel bennem, hogy regényt kellene írni a nagy magyar kivándorlásról, vagyis lélekben több mint harminc évig készültem Az álom anyagára, amelynek első része az Ondrok gödre, de közben egyszer sem jutott eszembe, hogy ezt cselekvő módon is tegyem. Talán kényelemből, kicsinyhitűségből – csak játszottam a gondolattal.
 
A Halászóember és az Ondrok gödre között egyértelmű motivikus-tematikus rímek láthatók. Milyen a két könyv viszonya? A lírailag és az epikusan fölfogott történetiség között szemléleti különbség hogyan ragadható meg?
 
OI: Nem véletlenül vannak együtthangzások. A két könyvnek köze van egymáshoz, hiszen azonos a helyszín, és parasztemberekről van szó, akiknek ugyanabban a szajlai határban vannak földjeik, akik ugyanabban a tájban élnek, dolgoznak. Azonosak a nevek, bár jó pár a mai szajlaiak előtt is ismeretlen, mert a török hódoltság előtti dézsmajegyzékekből vettem őket. Van egyezés némely esemény, történés tekintetében is. A regény alkalmat adott arra, hogy kibontsam azt, amit a Halászóemberben esetleg csak megpendítettem. Más névvel bár, és mellékalaknak, de áthoztam néhány ott szerepeltetett személyt is. És arra is van példa, hogy némi változtatással egy másik korábbi könyvemből emeltem át értekező részt. Egészében azonban inkább az eltérések vannak túlsúlyban. Amíg a verseskötetben az idő végtelen, hátra és előre is nyitott, addig az Ondrok gödrében zárt. Van kezdete és vége, és egy viszonylag kis szelet, nagyjából ötven év a tizenkilencedik századból, a negyvenes évektől a kilencvenes évekig. A legtöbb azonban a műnemi különbségből adódik. Ez végtére is regény, amelyben egy család történetét beszélem el lineárisan, földhözragadtan, hókuszpókuszok nélkül. A Halászóemberben is jócskán van epika, de abban a líra dominál. Itt az epikáé a főszerep, bár vannak lírai felhangjai, de fordított az arány.
 
Az Ondrok gödre több regiszteren szólal meg. A krónikási elbeszélésmód ugyanúgy jelen van, mint a nagyrealista igény. Egy a tizenkilencedik századból induló családregény első „epizódját” olvashatjuk. A sokan és sokféleképpen leirt posztmodern, nyelvkritikai stb. fordulatok után mennyire volt mégis evidens a történetmondás hagyományosabb lehetőségeinek a visszavétele?
 
OI: Ezen nem gondolkodtam, és a jövőben sem fogok. Úgy írtam, ahogy mindig is írok, vagy írni szeretnék. Pontosan, világosan, egyszerűen. Ha ez hagyományos, akkor ez jó hagyomány, és vállalom. Nem provokálni akartam, még kevésbé kétségbe vonni a másfajta beszéd létjogát, bár bevallom, a divatoktól mindig irtóztam. Valami azért ott lebegett előttem: olyan próza, amelyet magam is szívesen olvasok, ha más írja: ha egy Petelei, ha egy Csáth, ha egy Móricz, ha egy Kosztolányi.
 
Mennyire a személyes élet- és családtörténetből illetve mennyire kutatásokra alapulóan építkezik a regény?
 
OI: A minta a családom, a dédszüleim és nagyszüleim. De csak szociológiai értelemben, hiszen személyesen nem ismertem őket. Apai dédnagyapám Szajla egyik legmódosabb gazdája volt, tekintélyes mennyiségű földdel, nagy portával, a kor színvonalán álló termelési eszközökkel, felszereléssel. Csak hát a szétöröklés és a kapitalizmus zátonyra futtatta a virágzó gazdaságot. Apai nagyapám ugyanúgy kivándorolt Amerikába, mint a regény főhőse. Más értelemben pedig úgy személyes a történet, hogy olyan alakokról mintáztam őket és a többieket is, akiket gyerekkoromban ismertem, szerettem vagy rettegtem. Úgyhogy e tekintetben nem sokat kellett kutatni. Annál jobban bele kellett viszont ásnom magamat a korba, a korabeli magyar társadalmi viszonyokba, a gazdaságba, a politikába, az agrártörténetbe, abba, hogy mi volt akkor, az elemi dolgoktól kezdve az egészen bonyolultakig, hogyan éltek, éreztek, gondolkodtak az emberek a Monarchiában, a jómódúak, a falusiak, a városiak, a kevésbé tehetősek, a nagyon szegények. És személyes vonatkozású egy ilyen munka annyiban is, hogy az ember óhatatlanul belerajzolja valamelyik figurába magát is.
 
„E könyv a képzelet szülötte, alakjai, történetei költöttek, és mindennemű egyezés élő vagy holt személyekkel vagy valóságos eseményekkel a véletlen műve.” Miért tartotta elengedhetetlennek a regény végén az olvasókat erre „figyelmeztetni”?
 
OI: Ez, sajnos, kell. Bár nem a könyv végén, de a kiadóm valamiért oda tette. Szükség van rá, sértődések esetén magamat lefedezendő. Előfordulhat, kivált, ha ugyanúgy hívják, hogy valaki magáraismer, és nem tetszik neki. Különös lény az ember. Ha nyilvánosság elé kerül, olykor még a legjobb szándékot, a leghízelgőbb jellemzést is félreérti. Megtapasztaltam, volt már rá példa a gyakorlatomban, amikor élő színészeket szerepeltettem fiktív helyzetekben. De a Halászóemberrel kapcsolatban is. Van benne egy házasságtörő jelenet, és egy szajlai olvasóm, aki feltehetően a feleségére ismert, követelte, hogy mondjam meg, ki az az asszonyszemély, és amikor közöltem vele, hogy nem valóságos, csak kitalált, nem hitte el, és megorrolt rám. Egy Szajláról elszármazott másik pedig az ellen tiltakozott levélben, ami igaz volt, hogy azt állítom, az apja Sztálin apánknak nevezte Sztálint, és arról igyekezett meggyőzni, hogy ők becsületes nyilasok voltak, a nagybátyja például SS-esként esett el Lengyelországban, ami aztán – utánanéztem -, tényleg nem volt igaz.
 
A következő kötetet nyilván – legalábbis körvonalaiban – látja maga előtt, hiszen trilógia készül, de a régebbi könyvek újrakiadásakor visszaolvassa-e saját magát – saját magába?
 
OI: Hogy visszaolvasom-e magam saját magamba, nem tudom. De olvasom magam, amikor valami régebbi munkám vagy annak egy részlete újra megjelenik. Olykor változtatok is itt-ott rajta, de elsősorban az úgynevezett sajtóhibákat igyekszem kiirtani. meg kell mondjam, feleslegesen, mert többnyire mindig benne maradnak.
 
Van-e olyan mű, amit bármennyire is szeretne, de nem tud megírni?
 
OI: Mindegyik ilyen. Minden mű, amelyet szeretnénk megírni. Mert amit megírunk, az végül sosem az, amelyet akartunk. Az mindig más, az egy másik, az az, amelyet megírtunk. Így volt az Ondrok gödrével, és így lesz ez majd a folytatásával, a második könyvvel, az újhazai résszel is, amelyről már sokat tudok, és minthogy márciusban egy hónapig kutattam hozzá a kinti helyszíneken, szinte előttem van, de még a címe se biztos, pedig elég jó, legalábbis egyelőre tetszik: Kaliforniai fürj.
 
Az interjút készítette Jánossy Lajos.