Az emigráns Márai meglehetősen furcsa történelmi regényeket írt. A műfaj klasszikus szabályainak csak látszatra felelnek meg e művek, valójában inkább példázatokról van szó. Ezek közül jelent most meg az író először 1971-ben, Torontóban napvilágot látott regénye.

Krúgy Gyula emlékének, Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú főpincérnek, az íróknak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt.

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. 

            (Önmagamról)

Akarok még hinni az életemben

s a mások életében – akarom,

hogy izmos és erős legyen karom

s földaloljak egy lobogó „igen”-ben.

(Monológ)

A lassan tengernyi terjedelmű Márai-szakirodalomban örvendetes a nyelvészeti-stilisztikai elemzések megszaporodása. V. Raisz Rózsa kötete eddigi kutatásainak egyféle összegzése.

Minden városnak van valamilyen csalhatatlan ismertetőjele és sajátsága, amiről nem ad hírt az útikönyv. Egyik arról híres, hogy jókedvű, másiknak levegőjén érzik, hogy itt szeretnek politizálni, harmadiknak a könyvtárnál és templomnál híresebb jellegzetessége, hogy kitűnő füstölt oldalast lehet itt kapni.

(Hamu és lélek)

Először 1970 nyarán jelent meg az Ítélet Canudosban című regény, melyet két éven keresztül írt Márai. Naplójában több mint egy évtizeddel korábban említi a mű alapjául szolgáló Euclides da Cunha kötetet, tanulságos könyvnek nevezvén azt.