Nem állítom, mert nem állíthatom, hogy a Nyugat-hoz való kapcsolataimat egész életemen át a változatlan és kételkedés nélküli tisztelet jellemezte. Volt néhány esztendő – 1946 és 1949 között –, amikor én is inkább „korlátait” kerestem a Nyugatban. Ez az álláspontom kétségtelenül téves volt és összefüggött azon időben vallott téves nézeteim egészével. De erről ehelyütt beszélni nem volna helyénvaló.

A húszas években voltam gimnazista, a fehér terror és a bethleni jobboldali konszolidáció éveiben. Ennek az évtizednek restaurációs konzervativizmusa Tiszáék Magyarországának közvéleményére támaszkodva – persze annak viszonylagos liberalizmusát erősen megkurtítva – élesen szembenállt mindazzal, ami az első világháború előtt és alatta haladás volt. Még ma is hallható néha a húszas évek Nyugatjának állítólagos kondeszcendenciájáról szóló felületes locsogás. Mint nyíló szemű diák és mint magyarszakos bölcsész voltam tanúja ezeknek az időknek: emlékszem arra az egyértelmű gyűlöletre, amellyel minden hivatalos és nem hivatalos maradiság még 1930 körül is a Nyugat nevét emlegette. E téren még tévedésem éveiben sem hagytam magam megtéveszteni. Ellenkezőleg: sokban hozzájárult a helyzet tisztább megítéléséhez az az akkoriban elterjedt ostobaság, amely a „duk-duk affért”, Ady e meggondolatlan botlását a költő javára ítélte meg. Azt, hogy Ady fő ellenfele nem Tisza István és az e névvel jelzett feudális társadalmi konstrukció volt, hanem a haladó polgárság – még ha a kávéházi asztal volt is kedvenc találkozóhelye – és a Nyugat szerkesztőségében helyet foglaló, esetleg kevésbé harcias kedélyű fegyvertársak, már tapasztalataim és emlékeim is visszautasították. A „duk-duk” e karikatúraszerű megítélése egyébként része volt bizonyos általános hangulatnak, amely a Nyugatban holmi dekadencia és destruktivizmus szellemi fészkét vélte látni. Emlékezetem sorompói megint tiltólag lezárultak: ezeket a szavakat mintha a húszas évek elején hallottam volna emlegetni, még nem is értve őket, de már akkor is a Nyugattal és sok minden olyannal kapcsolatban, amelyet később a legnagyobb odaadással tanultam meg tisztelni és szeretni. Ekkor már teljes képességemmel megpróbáltam ellenállni annak a követelésnek, amely Ady nevét tűzte zászlajára, de rossznéven vette a kor költőjétől, ha gyakorlatában Adyt és nem Szabolcska Mihályt követte.

Ha a tévedéstől tehát nem óvott is meg, a visszatalálásban és a jóvátétel próbálkozásaiban mindenesetre döntő segítség volt számomra az, amit a Nyugat fiatalkorom számára jelentett. És a Nyugaton belül – igenis, belül, és semmiképp sem rajta kívül – elsősorban Ady. Amióta az eszemet tudom és amióta az irodalom, a költészet kérdése egyáltalán érdeklődésem tárgykörébe került, azóta világos és egyértelmű számomra, hogy a régi és az új határvonala a magyar irodalomban a Nyugat – megintcsak elsősorban Ady – és azt megelőző, lényegileg XIX. századi szellemű, nyelvezetű és faktúrájú irodalom közt húzódik. Semmiféle későbbi félreértés vagy csatározás nem téveszt meg e határvonal helyzete felől, a Kosztolányi-indította, téves és elszomorító voltukban is a helyzet tisztaságát szolgáló „Ady-viták” épp oly kevéssé, mint az a kissé nevetséges, divatos erőlködés, amely a lényegileg a Nyugat úttöréséből kiinduló Kassákban látja az új magyar irodalmat a Halotti Beszédtől a Babits-utódokig tartó ódonságtól elválasztó mesgyét.

Az a nemzedék, amelyhez tartozom, a hivatalosan használt Pintér Jenő-féle tankönyvből még azt tanulhatta meg, hogy a Nyugat nagyjában-egészében az ellenséghez tartozik, de elhinni a magyar órákon kívül már nem volt kötelessége. Már az önképzőkörben sem. Sőt, az önképzőkörök bizonyos mértékben fél-legális harcterei voltak a modern és konzervatív hangú – gyakorlatilag: a tehetséges és a tehetségtelen – fiatalok összecsapásainak. Nincs benne kétség, hogy az írástudás a húszas évek második felében teljes egészében a Nyugatnak kötelezte el magát, és amennyiben tovább indult – leginkább Kassák irányában –, akkor onnan indult tovább. Hogy a harmincas évek eleje táján éppen legkiválóbb tehetségeiben megint oda tért vissza, az ma már irodalomtörténetileg megállapítható tény. A költészet visszatérése a zárt, rímes formákhoz – Erdélyi József, Illyés Gyula, József Attila és az ún. harmadik nemzedék verseiben – kétségkívül szintézis, tehát továbblépés volt: sem a korai Nyugat nagy verselőművészeinek, Babitsnak, Kosztolányinak, Tóth Árpádnak és a többieknek nyelvi érettsége, verstechnikája és vers-szintaxisa nélkül, sem a húszas évek avantgardistáinak a nyelvet és gondolatot fellazító kísérletei nélkül meglenni nem tudott volna.

Ez a kérdés már nagyjában tisztázott, vagy legalábbis könnyen tisztázhatónak látszik. Ha nem személyemnek és működésemnek a Nyugattal való kapcsolata volna ez írás tárgya, aligha szólnék itt saját költői próbálkozásaimról. Az adott keretben sem jelentőségük, csak szimptomatikus jellegük miatt – és persze, mivel keletkezésük dolgában úgy-ahogy hiteles vagyok – említem meg őket. Több kisebb és őszi levélként elhulló lapocskában megjelent kísérletem – versek és zenekritikák – után versem jelent meg a Nyugatban, 1934 elején. Igaz, csak az „Ismeretlen magyar költők” című felfedező, sőt inkább csak irodalomstatisztikai jellegű vállalkozás nem sok büszkeségre okot adó keretében. Itt megjelent „Kutya” című versem már teljes egészében túl van a formabontás periódusán: örvendező lelkesedéssel veszi birtokába a népi-mágikus, ráolvasó formákat. (A magyar népdallal Kodály-tanítvány mivoltomban és Bartók írásainak ismeretében már évek óta komoly tudományos áttekintéssel foglalkoztam és József Attila 1930-ban megismert költészete csak megerősített abban, amivel addig ügyefogyottabban próbálkoztam. Népdalt – főleg a magyarországi németek körében – már korábban magam is gyűjtöttem.) Még ugyanez évben megjelent első – és valószínűleg utolsó – verskötetem már vaskosan programatikus címében is erre a belső alakulásra utal: „A versírás mesterség”. Ez a cím elsősorban azokat a velem együtt indult fiatalokat döbbentette meg és háborította fel, akik velem együtt estek ennek a gondolatnak valamivel kevésbé élesen kifejezett megkísértésébe. „Ez a kötetcím, ez a – talán önkéntelenül is – kritikusian kiélezett megfogalmazás hozzájárult ahhoz, hogy meginogjon feltétlen hitem a formában. Nem, a versírás nem mesterség, ennyire mégsem, gondoltam” – írta nemrégiben Vas István barátom. A megfogalmazás valóban szándékomon kívül volt „kritikusi”, és a mesterségen sem éppen csak a formák birtoklását értettem, inkább bizonyos öntudatosan szerény fajtáját a költői felelősségérzetnek: „Mély komolyság és becsület vezesse tolladat… Űzzed hát gonddal mesterségedet s szabályait mit oly sok bölcs előd bölcsen kigondolt, jól tartsd szem előtt… Ahítat és rutin. Így vallom…”, írtam, igaz, a szonett tüntetően hagyományos és mesterkélt formájában. A mesterség: a műnek mint hagyománynak és egyszersmind jelenlévő belső gondolati gazdagságnak a külső lét fölé emelése – ez a program kétségkívül a nemzedék programja volt, akármilyen durván kiélezett volt is a cím, akármilyen múlandóak, folytatásukat nem követelők voltak talán maguk a versek.

A Nyugatban többé verssel nem is jelentkeztem. (Bár 1934 őszén, első személyes találkozásunk alkalmával – egy költői esten szántam rá magam, hogy leszólítsam a folyosón – Illyés Gyula azzal lepett meg örvendetesen, hogy emlékezett nevemre és a folyóiratban megjelent versemre.) Pályám amúgyis a kritikusi-prózaírói felé kanyarodott. Még 1933 tavaszán, Gál István barátom közvetítésével, megismerkedtem a Tanú Németh Lászlójával és bűvöletébe ejtett az a bámulatosan egységes sokoldalúság, amelyben az új író legkarakterisztikusabb tulajdonságát sejtettem. A nyarat követő esztendőt Gyomán töltöttem Kneréknél, itt ért Németh László levele, amelyben meghívott az induló Válasz munkatársának. (Itt és ebben az esztendőben írtam egyébként első regényemet is, amely bizonyos stiláris kiegyengetéssel, de nagyjában változatlanul „Örvényes Csóri” címen jelent meg csaknem harminc évvel később, 1962-ben.) A Válaszban zenekritikai és zenefolklorisztikus írásaim jelentek meg, Sárközi György szívesen adott helyet nekik. Regényemet elhelyezni – aki olvasta, inkább naivitásomat csodálhatja, hogy egyáltalán megpróbálkoztam vele – nem tudtam, érdeklődésem mindinkább a zene felé irányult. Amikor a Nyugat 1935-ben novellapályázatot írt ki, egy népdalgyűjtői élményemmel próbálkoztam. A lap karácsonyi számának megjelenése előtt néhány nappal egy kisebb társasággal valahogy elsodródtam Reinhardt Szentivánéji álom-filmjének bemutatójára. Néhány sorral előttünk Hidász Gábor ült, a bírálóbizottság tagja. – Gratulálok a novelládhoz – szólt hátra a fejek fölött. A vetítés megkezdődött. Társaság közepén ültem és félszeg gőggel megtagadtam magamtól, hogy az előadás végén odaszaladjak érdeklődni.. Csak néhány napra rá, a lapból tudtam meg, hogy a megosztott első díjban részesedtem, Gelléri Andor Endrével, Hollós Korvin Lajossal és Kádár Erzsébettel együtt.

A „Faőrző” a Nyugat 1936. februári számában jelent meg. Ugyanebben a számban látott napvilágot első, a Nyugat számára írt zenekritikám is, Kósa Györgynek, volt tanáromnak Babits költészetének szentelt szerzői estjéről, tetőpontjaképpen a Laodameiával. Babits-csal a díj átvétele alkalmából ismerkedtem meg. Attila utcai lakásán kerestem fel, szokott, csütörtöki fogadódélutánján. Látni persze nem először láttam. Több szerzői és Nyugat-estén volt már alkalmam hallani kissé orrhangú és éneklő, de emelkedett és nemes szavalását, jelen voltam azon a maradandó emlékű estén is a Zeneakadémia nagytermében, ahol a Nyugat huszonötödik évét ünnepelte és Babits fekete feje ott magaslott a hosszú asztal közepén, mintegy az apostolok között, körülötte Móricz Zsigmond, Kosztolányi, Füst Milán, Schöpflin Aladár, Gellért Oszkár, Karinthy Frigyes és a fiatalabbak: Illyés Gyula, Pap Károly, Németh László. (Emlékszem, hiába kerestem tekintetemmel a még sosem látott, csak fényképről ismert Szabó Lőrincet: ő nem vett részt a találkozón.) Egyszer sikerült már a közelébe is kerülnöm, azon az irodalomtörténeti jelentőségű előadás-sorozaton, amelyet – ha jól emlékszem – 1932 őszén tartott Halász Gábor a Nyugat lírájáról, a bölcsészeti kar nagy előadótermében, Horváth János katedráján ülve. (Ezzel az előadás-sorozattal foglalkozni kellene, amíg még van élő fültanú, és akad talán egy-két előkerülő jegyzet is.) Itt ismerkedtem meg, azt hiszem, a már régóta ismert Zelk Zoltán révén, Radnóti Miklóssal és Vas Istvánnal is. (Zelkkel és József Attilával a szocialista diákoknak a Magántisztviselők Szakszervezete manzardján kölcsönzött helyiségben kerültem volt össze, még 1930-ban, a nagy szeptemberi megmozdulás idején.) Babits barátságosan fogadott és pályám, terveim felől érdeklődött. Nem emlékszem rá, már ekkor, vagy csak egy későbbi alkalommal került sor arra a megtisztelő ajánlatára, hogy írjak rendszeresen zenekritikákat a Nyugatba, a mindjobban elfoglalt Tóth Aladár helyett. Bizonyos, hogy gyakorlatilag ezt csak a következő évad, az 1936–37-es elején kezdtem meg. (Jellemző a kor viszonyaira a küzdelem, amelyet a belépőjegyekért kellett megvívnom. A nagy hangversenyrendező irodákat nem érdekelte a kis példányszámú folyóirat véleménye egy ingyenjegy erejéig. Egyébként elég ostobán, mert az elit hangversenyek közönsége nagy részben a Nyugatnak is olvasója volt. Egyetlen helyen fogadtak minden esetben a nem személyemet, de a Nyugatot megillető megbecsüléssel: az Operaházban, ahol Márkus László, a Nyugattal együtt indult kiváló rendező volt az igazgató.)

A zenekritikai rovat viszonylagos rendszeressége megkövetelte, hogy sűrűbben látogassam a Vilmos császár úti Hungária-nyomdát – minden tördelés alkalmából jelen voltam – és sűrűbben részesültem abban a szerencsében, hogy Babits szerkesztői szobájában fogadott. Ilyenkor rendszerint a zenéről beszéltünk, sokszor tréfálkozva, sőt kissé irónikusan, hiszen Babits már az első alkalommal kijelentette, hogy a Himnuszt és a Szózatot feltétlenül meg tudja különböztetni egymástól, ha szöveggel éneklik. Valóban meglepő volt, hogy ez a bámulatosan differenciált ritmikus érzék milyen kevés melódiafogékonysággal párosult. – Görög hallása van – mondtam egyszer Baibitsnak. – Azok alkalmazták ilyen minuciózusan a versritmust. Például Arisztófánész komédiáinak kórusaiban. És azok törődtek ilyen nagyvonalúan keveset a dallammal. Még feljegyezni sem tartották érdemesnek. Néhány Euripidész-töredék, és kész… – Babits jólesően mosolygott. – Gratulálok. Esélye van a legközelebbi Baumgarten-díjra – jegyezte meg a lépcsőházban epésen Fenyő László, a beszélgetés tanúja.

A Bauingarten-díj persze elmaradt, korai is lett volna. Ma már nem tudnám okát adni, de tény, hogy a Nyugattal és körével szorosabb személyes kapcsolatba sosem kerültem. Nem emlékszem, hogy egyetlen alkalommal is jelen lettem volna a szokásos kávéházi találkozón, Babits városi lakását is ritkán kerestem fel, akkor is szigorúan a szokásos fogadóórán. Esztergomi házában sosem fordultam meg. Zenei írásaim eközben hónapról hónapra megjelentek lapban. Egyetlen esetre emlékszem, hogy nem hozták le. A kézirat ma is birtokomban van. Bartók egy szerzői estjéről szól, amelyen többek közt az „Elmúlt időkből” című férfikarsorozat is bemutatásra került (az a bizonyos, a parasztnak „botot, botot!” kínáló keserű szatíra), és amely alkalommal a szélsőjobboldali ifjúság egy része, elég meglepő módon, afféle kisajátító gesztusokkal próbálkozott a nagy mester felé. Dühös és kellő politikai tapintat nélküli válaszomat Babits meghúzta és szélére odaírta: „Törléseimmel kiadható”. A kéziratot mégis visszakaptam, rajta – más kéztől származó – (–) jellel, amely azt jelentette: nem közölhető. Nem reklamáltam: ha nem, hát nem. Ezenkívül egyetlen novellámat adta vissza Babits. – A Faőrző jobb volt – mondta barátságosan mosolyogva. Igaza volt.

A harmincas évek folyóiratai közt egyikben sem éreztem magam igazán otthon. Indulásom lapjával, a Válasszal akaratlanul összekülönböztem, amikor egy Bartók-vitacikket a Szép Szó-ban adtam közre. (Ez eset körülményeit megírtam már Babiloni vályog című könyvemben.) Sárközi György éles szemrehányásokkal fogadott és felszólított rá, hogy válasszak a két egymással szemben álló lap között. Noha én nem éreztem szükségszerűnek és helyeselhetőnek azt, hogy az adott politikai körülmények között a magyar haladó írók csoportjai ilyen kérlelhetetlenséggel forduljanak egymással szemben, és írói munkásságom egész iránya is inkább a Válaszhoz kapcsolt volna, kénytelen voltam azt felelni, hogy a Szép Szót választom, minthogy ők nem szólítottak fel választásra. El is jártam a Szép Szó keddi barátkozásaira, valóban jól azonban sosem éreztem ott magam és József Attila betegsége majd halála után ki is maradtam. A Nyugat nagyvonalúan értelmezett haladó jellege: ez látszott számomra a legkívánatosabbnak.

Ugyanakkor nem éreztem vágyat, hogy magam is teljes joggal bejussak közéjük, vagy éppen hogy ennek érdekében külön erőfeszítéséket tegyek. Irodalmi csoportokhoz, szövetkezésekhez tartozni tulajdonképpen sosem szerettem, és a Nyugat, ha viszonylag legszélesebb értelemben is, de az volt. Hozzájárult e tartózkodásomhoz az, hogy abban az időben még legalább olyan mértékben tartottam magam zenésznek, mint írónak, és ebben a körben, őszintén szólva, egyértelműbb és vitathatatlanabb nagyságok példaképét láttam, mint az egykorú irodalomban. Akármennyire tiszteltem és becsültem is Babitsot, nem tudtam eltitkolni, hogy a magyar szellemi-művészi élet tetőpontjának Bartók Bélát tartom. Az összehasonlítást nem provokáltam ugyan, de érezhető volt. Különösen akkor, amikor a felújult Ady-vitával kapcsolatban én sem kerülhettem el az állásfoglalást szóban és írásban, és lehetetlen volt eltitkolnom, hogy számomra a költő, mindenkinél egy dimenzióval magasabban, Ady.

(Közbevetőleg, hiszen nem tanulmányt szándékoztam írni, pusztán dokumentumképpen, a Nyugattal való kapcsolataim történetét: a Nyugat és az avantgarde irodalomtörténeti rangviszonya könnyen tisztázható a Nyugat javára, és bennem is könnyen tisztázódott, de Ady és a Nyugat viszonyának kérdése már jóval tisztázatlanabb. Szubjektív oldalról talán annyit fűznék hozzá: számomra, és gondolom, egy nemzedék számára Ady és a Nyugat szinonimak voltak. Ady presztízse egy és azonos volt a Nyugat presztízsével, és a Nyugat Adyt túlélő képviselői lehettek kisebbek nála, fordulhattak szembe vele méltatlan vitákban, egyet nem érhettek el: hogy ne tartozzanak hozzá. A Nyugat, még ha megpróbálta volna is – nem hiszem, hogy komolyan próbálkozott volna vele –, nem tudott volna megszabadulni az Adyról rá visszasugárzó dicsfénytől. Persze, ismétlem, ez egy nemzedék igazsága volt, és én mély megdöbbenéssel vettem tudomásul, amikor egy nálam jóval fiatalabb költő a „nagy dög mester”-nek titulálta Adyt. Egyébként kivételek saját nemzedékemben is akadtak: elsősorban éppen a költők egy része. Hogy ők elsőnek, az éppen Ady nagyságának egy paradox bizonyítéka: amit teremtett, az tovább hatott akkor is, amikor költészetének közvetlen, szorosabban irodalmi hatása megszűnt már, vagy éppen ellentétébe csapott át. Ma már tisztán látható, hogy a költészet mit veszített azáltal, hogy megijedt az Ady-botránytól: a teljességét. Nem elégtétel, hanem őszinte baráti öröm számomra (– vele veszekedtem annak idején legtöbbet e tárgyban –) Vas István e néhány mondata „A második hőskorban” című szép cikkéből: „…anélkül, hogy Babitshoz hűtlen lettem volna – sőt alakját és költészetét egyre magasabbnak látom – én is megtértem Adyhoz, a Nyugat leglelkéhez… A Nyugat nagyjai közül természetesen amúgy is neki van a legtöbb esélye rá, hogy ‚ifjú szívekben’ folytassa életét. És ha van még lehetőség Babits feltámasztására, az leginkább a félreértésektől megszabadított Ady-hatás. Mint ahogy életükben is Adynak szerves és szükségszerű kiegészítése volt Babits. És ahogy Székely Aladár fényképén a Biblia fölött összehajol a fejük… Egymás ellen kijátszani őket éppen olyan képtelenség, mint Petőfit és Aranyt elválasztani egymástól.” Ismétlem, nem elégtételt érzek. Ha Vas István most fedezi fel, hogy Babits mennyire szerves és szükségszerű kiegészítése Adynak, én viszont talán nagyon is csak kiegészítésnek láttam Babitsot és az egész Nyugatot. Ha neki Ady, nekem az Adyn kívüli Nyugat-líra tulajdonképpeni recepciójához kellett idő. Egyébként Babits pillanatnyi „legyőzetése” a Nyugat többi lírikusaira is vonatkozik. Kétségtelen és sajnálatos, hogy a fiatalság szíve igen nagy mértékben elfordult a század elejének költőitől. Nemrégiben felkértek rá, ahogy a rádió népszerű „Miért szép?” sorozata számára írjak egy verselemzést. Kapásból az érdemtelenül mellőzött, angyali poétának, Szép Ernőnek egy versét választottam. Magnószalagon, kordokumentumként kellett volna megörökíteni a fanyalgást, amellyel javaslatomat fogadták.)

Az Ady fényében ragyogó Nyugat-eszmény és Bartók Béla eleven csillagzata alatt talán nem tudtam eléggé megbecsülni azt a konkrét Nyugatot, amely elérhető volt számomra. Ez, akaratom, sőt tudatom ellenére, végül is érezhetővé vált. Babits soha nem reagált érzékenyen arra, ha mást dicsértem: „…korunk legkülönb zenéjét, legnagyobb zenei eseményét volt alkalmunk szavakkal követni” – írhattam le például a Cantata Profana budapesti bemutatója alkalmából. Sajátos módon akkor bántódott meg, amikor éppen őróla próbáltam szólni. Nagyobb tanulmányt akartam írni a babitsi versről, s ennek egy részét adtam közre az Argonauták című folyóirat 3–4. számában, „A korai Babits-kötetek ritmikájához” címen. Visszahatásáról csak közvetve, de több forrásból értesültem. Egyesek szerint gúnyosan, afféle Arany János-i „akarta a fene” gesztussal fogadta azt, amit vers-művészi szándékainak tulajdonítottam. Pontosabbnak tűnik a másik változat, amelyet – ha jól emlékszem – Gellért Oszkár közölt velem, és amely szerinti Babits a közleményt, s az egész készülő tanulmányt inkább a kérdés megkerülésének tartotta. – A verstanommal foglalkozik, nem a költészetemmel – jelentette ki állítólag bosszúsan.

Ugyanez időtájt zajlott le az a történelmi fordulat, amely – úgy éreztem – engem is szembeállít Babits-csal. Igaz, ő valószínűleg nem szerzett tudomást róla. 1938 tavaszán jelent meg az első zsidótörvény. A magyar szellem elitje – élén Bartókkal, Kodállyal, Móricz Zsigmonddal – tiltakozó nyilatkozatot hozott nyilvánosságra. S ez alól elmaradt Babits Mihály aláírása. A költő rövidesen távolmaradását indokló cikket adott közre a Pesti Naplóban, „A tömeg és a nemzet” cím alatt. Erre felelt az a levél, amelyet végül is nem küldtem el Babitsnak. Emlékszem a hosszú, meleg májusi délutánra, a sétára a Szabadság tér körül, az üldögélésre a kis eszpresszó teraszán, valahol a Hold utca táján. Radnóti Miklós és Vas István együtt igyekeztek meggyőzni róla – végül is eredménnyel –, hogy a levéllel csak egy, már nagybeteg embert bántanék meg, talán érdemtelenül is, de minden bizonnyal haszontalanul. (A levelet tíz évvel később, „A sziget ostroma” című kötetemben adtam közre, kommentárokkal, amelyeknek még akkor is keserű és indulatos hangjával ma már nem értek egyet, de lényegüket ma is vallom.) A levél tehát nem jutott el a címzetthez, de a virtuális feladó is eltávolodott a címzettől. A Nyugattal való rendszeres kapcsolatom már tulajdonképpen régebben meglazult, s ettől kezdve már csak elvétve jelent meg írásom a lapban. Különös véletlen, hogy utolsó zenei írásom megint Babitsnak Kósa György által újabban megzenésített költeményeiről szól.

Ami a Nyugattól eltávolított az – a kétségkívül saját hibámból – a Magyar Csillaghoz sem hozott közelebb. E folyóiratban nevem és írásom nem szerepel.