Mindössze egy apró kritikám jelent meg a Nyugatban, a híres Nyugat asztalánál is alig két-három alkalommal fordultam meg: szép emlékem, hogy jó szívvel fogadták a vidéki ifjút. Ez bizony kevés ahhoz, hogy az egykori munkatársak között emlékezzem meg a nagy folyóiratról. Ha mégis engedtem, ahogy mondani szokták, a „szerkesztő unszolásának” ezt csak azért tettem meg, mert úgy hiszem, hogy egy folyóirat életéhez az olvasók is szorosan hozzá tartoznak. Talán még akkor is, ha az az olvasó, aki én voltam, a Nyugat első évfolyamánál néhány esztendővel később született s csak a huszadik évfolyamától kezdve lett rendszeres olvasója.

Tizenhat éves voltam, s csak nemrég szerelmesedtem bele Adyba, s hatalmas izgalommal kezdtem hozzá olvasásához, s máig őrzöm magamban a félig értett szépségeknek azt a révületét, amit szinte minden sora kiváltott belőlem. És a tiltott gyümölcs élvezésével együttjáró izgalmat is, hiszen az iskolában csak rossz hírét hallottam s az a tankönyv, amelyből a magyar irodalom történetével kezdtem ismerkedni, állandóan léhasággal, erkölcstelenséggel és hazaárulással vádolta… Én semmi ilyesmit nem találtam benne, inkább komoly, sőt nehéz olvasmánynak tartottam, s épp ezért volt nagy iskola számomra: olyan igényes olvasásra nevelt, amit a középiskolától sohasem kaphattam volna meg. S azt a lázadó kamaszkoromnak annyira kedves öntudatot is, hogy egy kevesekből álló szekta tagja lettem. Diáktársaim időnként kicsúfoltak miatta s a Karinthy-féle paródiákat olvasták rám: többségük legfeljebb ennyit ismert a modern magyar irodalomból. A Nyugat-olvasók különben még egyetemi éveim alatt is egy kis szektát alkottak s kollégáink irodalmi progresszivitását általában azzal mértük, hogy olvassák-e a Nyugatot, vagy pedig még Budapesti Szemlénél vagy jobbik esetben a Napkeletnél tartanak.

Az egyetemi évek és különösen Radnóti Miklós barátsága azután hamarosan az avantgard jegyében alakították ízlésemet. Ekkor már a különböző expresszionista és szürrealista manifesztumokat olvastam ugyanazzal az izgalommal, mint néhány évvel azelőtt a Nyugatot (persze ma már jól tudom, hogy egy szót sem értettem volna belőlük, ha előbb ki nem járom iskoláját), s az ifjúkor tiszteletlenségével csatlakoztam azoknak a véleményéhez, akik agg koszorúsok folyóiratát látta benne. Bontakozó politikai érdeklődésem is erősen balra sodort tőle. Mégis, a gyermek lázadása volt ez az apa ellen, a tékozló fiú lázadása, amely azután természetesen lehiggadt a tűnő évek során. A visszatérést bizonyára csak siettette az, hogy amit a harmincas évek elején még idejét múlta polgári humanizmusnak neveztünk, máris tiszta szigetnek tűnt fel a fasizmus egyre szélesedő pocsolyájában, s e sziget partjain ha nem is tűnt el, mégis szükségképp elmosódott mindaz, ami az egyes nemzedékeket és csoportokat elválasztotta egymástól. A harmincas évek közepétől kezdve különben a Nyugat is fiatalodott előző évtizedéhez képest s nemzedékemből, amely épp a Nyugat első nagy generációtól számítva nevezte magát a harmadik nemzedéknek, azok is munkatársai lettek, akik néhány évvel azelőtt még idegenkedtek tőle. Nem volt nehéz tehát visszatérnem hozzá, kényszerű megszűnésekor pedig modern irodalmunk minden szerelmesével együtt úgy búcsúztam el tőle, mint aki saját életéből is elveszített valamit.