Kevesen vagyunk már életben, akik annak idején a munkatársai voltunk. Ennek a körülménynek tudom be azt a megtisztelő kívánságukat, mondjam el kortársi emlékeimet a Nyugatról.

Nem tudom, illetékesek-e? Igaz, a Nyugat közölte elsőnek shosszú ideig egyetlenként írói kísérleteimet – melyek ebben az időben tudásomnak csak a fonákját mutatták –, s bábám, majd dajkám volt, ma is annak tisztelem, de valójában belső életét, irodalmának áramlását csak a partján kísértem, „külmunkatársá”-nak éreztem magam kezdettől a végéig. 1917-ben, tehát majd tíz évvel indulása után, közölte első munkámat, s így túl fiatal voltam, hogysem az alapítók, Ady, Babits, Móricz, Tóth Árpád, Kosztolányi, Ignotus stb. befogadhattak volna már beért s összemelegedett közösségükbe, viszont túl öregnek látszottam a következő, úgynevezett második nemzedékhez, mely tíz-tizenöt évvel utánam ütötte fel fejét. Hátam mögött támaszok, előttem kötelékek nélkül, így kerültem két nemzedék közt a pad alá. Lehet, hogy egyéb okok mellett ez a viszonylagos magány is elbizonytalanította írói tollamat.

Az első nemzedékből mindössze Tóth Árpádhoz fűzött meghitt baráti viszony, szorosabban ez is csak 1917-től 1920-ig, amíg a tizenkilences kommün bukása után hét évig tartó emigrációba nem kényszerültem, s a személyes érintkezés testmelegét már nem pótolhatta a ritka levélcsere. De a távolság nemcsak barátságunkat hűtötte le emlékké – igaz, dédelgetett emlékké –, többé-kevésbé elidegenített az egész hazai irodalomtól; az idő tájt ugrottam fejest a nyugati avantgarde mozgalomba, melynek dörgő hullámverése egy időre megsüketített a hazai hangokra. Hét év után, 1926-ban hazatérve, azon vettem magam észre, hogy megintcsak emigrációba kerültem, itthon is idegenként, s jó időbe telt, míg hallásom visszaigazult ahhoz a dallamkincshez, melyet születésemkor kaptam örökbe. Hallásom – s vele párban ítéletem is arról, ami idehaza irodalomban történik.

Ez az ellentállás, majd a tartózkodás – egészében véve csökött fejlődésem – persze nem segített hozzá, hogy otthonosabban érezzem magam a Nyugatban, továbbmenőn a Nyugat íróinak társaságában. Idegenségem s idegenkedésem a megfelelő áramköröket indukálta válaszul. Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője ugyan változatlan, s máig érthetetlen bizalommal s elnézéssel szemlélte írói vedlésem lassú folyamatát, de meghitt viszonyba vele se kerültem; mindvégig – máig – a szeretett s mélységesen tisztelt szerkesztő maradt számomra s időnkénti konfliktusaimat, melyek összeugraszthattak volna vele, hasonlatosan egy elfojtott apakomplexushoz, többnyire csak álmomban tettem szóvá s dolgoztam ki, olykor – ma már látom – félreérthetetlen freudi formában. Osvát baráti körét azonban még ellentéteinkben sem tudtam megközelíteni.

Külföldi emigrációmból hazatérve a belföldibe, a Nyugat első nagy nemzedékének még egy tagjával simultam szorosabb barátságba, Füst Milánnal. Lehet, hogy az alapképlet itt is két magány egymáshoz vonzódása volt. Füst Milán, bár kezdettől fogva a Nyugat írójaként forgott a köztudatban, a Nyugat messze látható billogával az oldalában, ugyanazt sérelmezte, bár más okokból és persze sokkal több joggal, mint amit tudva-tudatlanul magam is: hogy a körön belül is, kívül maradt. Akikkel nagyjából egy időben indult, Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy stb. valamennyien – civil szemmel nézve – irodalmukkal az irodalom fölé is emelkedtek, tekintélyben, hatáskörben, dekórumban; a nemzeti lét munkatársainak ismertettek el, Füst Milán csak a Nyugat munkatársának. S itt sem háborítatlanul. Nemcsak Osvát Ernőnek, „halálos barátjának”, mint ő nevezte, villogó szemüvege szigorodott meg feléje fordultában, legtöbb régi barátja is elszóródván mellőle – ne nézzük, kinek a hibájából – végül is magára maradt. Két sértődöttség találkozásából így született egy hosszan tartó, igaz, sok viszontagsággal terhelt barátság.

Az én sértődöttségemnek nyilvánvalóan jóval kisebb jogalapja volt. Ugyan miféle hazai irodalmi szükségletet tudtam volna akkor ellátni önbizalmom és igényeim méretére? Azt a keveset, amit akkor külföldről hazahoztam, késztermékben és tudásban, az idehaza nem kellett. Még annyira sem, hogy leltárba vétetett volna. Két, saját költségemen kiadott verskötetet tettem le a hazai asztalra – hogy mit értek, most ne firtassuk! –, de még a nyomdaipari terméket megillető számbavételben sem részesültek. Még a Nyugat, melynek állítólag munkatársa voltam, sem érdemesítette kritikai rovatára. Nyugat-beli barátaim sem tudtak velük mihez kezdeni, Tóth Árpád sem, Füst egyenesen „főzeléknek”, azaz zöldségnek minősítette őket, Nagy Zoltán pedig, a Nyugat egy kiváló, de ma már méltatlanul elfeledett költője, Tóth Árpád debreceni barátja levelet küldött, amelyben restellkedve megvallja, hogy nem érti a verseket, hát hogy írhatna róluk. Ugyanilyen elhárító gesztusokkal fogadtatott „Országúton” című regényem, melyet 1932-ben az Athenaeum adott ki átmeneti elmezavarában; mellesleg: tizenöt évi írói működésem után az első könyv volt, amely nem a magam, hanem kiadói kiadásban jelent meg s írói tiszteletdíjat kaptam érte.

Munkatársi viszonyom a Nyugathoz? Például:

 

Kedves Babits! [1]

Az öcsém írja, hogy gyakori látogatód – akárhány levelet kapok tőle, mindben az áll „hogy épp ma voltam Babitsnál”. Nem tudom, mit akarhat tőled a gyerek, ha netán az én nevemet használná fel ürügyül vagy zavarna téged, teddki a szűrét. Különben inkább azt hiszem, hogy irántad érzett tisztelete vezérli hozzád – már 13 éves korában nagy lelkesedéssel olvasta verseidet – és hiúságát is csiklandozza bizonyára, hogy személyesen beszélgethet veled. Nagyon naiv, kedves gyerek különben.

Ami a magam dolgait illeti, nem sok érdekeset írhatnék – jó ideig bolyongtam Szlovákiában (sic!), Prágában –, most végre itt, Wienben telepedtem meg s bizony egyelőre elég sanyarúan keresem meg kenyeremet. Ez nem bánt túlságosan – az se, hogy kissé koplalnom is kell, a hazai legzsírosabb szalonnák se tudták pótolni a léleknek és a szónak azt a szabadságát, amit itt élvezhetnék, ha élni akarnék vele – de hát nem teszem, mert nem akarok politikába keveredni s így csak csendes szemlélője maradok a szeles, szabad, viharos időknek. Ez is eléggé szomorú város különben s azt hiszem, az egész világ szomorú ma. De ami odahaza, nálatok történik, az még valamivel több – azt már csak ronda bugyraid belsejében lehetett azelőtt elképzelni. Én eléggé tűrhetetlennek éreztem már az életünket, amikor még odahaza voltam s mennyivel inkább most, mikor közvetlenül nem érzem bajait s így tárgyilagosabban tudom megítélni. Aki sötét és szennyes szobában él, az bizonyos idő múlva már nem érzi bűzét és sötétjét – ti is úgy vagytok vele. Kíváncsi vagyok (nem! több mint kíváncsi, mert az én életem is nagyon bele van keverve), mikor fogja megérezni s mint tesz majd róla s hogy lehet-e ezen is úgy segíteni, ahogy te szoktad elképzelni, a te humanizmusoddal s pacifista eszközeiddel. Förtelmes volna ma a világ, ha az ember nem tudna saját magába menekülni tőle – kívülről ma csak az erdők és állatok adnak megnyugvást az embernek.

Nagyon örülnék neki, ha valami hírt küldenél Magadról.

Szívélyes üdvözlettel

Déry Tibor

Wien XIX. Pyrkergasse 13.

– * –

 

Kedves Babits Mihály! [2] Vagy két hónappal ezelőtt küldtem neked a Nyugat számára két verset. Arra kérlek, ha nem akarnátok közölni, értesíts róla vagy küldd vissza a kéziratot. Egyébként is csak úgy adhatok a Nyugatnak ezentúl kéziratot – ha ugyan reflektál rá! – ha több helyet ad nekem, tűrt outsiderként nem kívánok többé szerepelni. Legutoljára négy hónappal ezelőtt hozta két versemet, azelőtt egy évig semmit. A Nyugatnak, úgy tudom, elve, hogy helyt ad mindenféle irodalmi irányzatnak, ezt írta legutolsó számában is – rám ez nem vonatkozik? Vagy pedig oly rosszak az írásaim, hogy nem ütik meg a „Nyugat” (…) mértékét? Ha ez a vélemény, akkor vélt „jobb” dolgaimmal sem kívánok ott szerepelni.

Nagyon kérlek, kedves Mihály, intézd el számomra véglegesen ezt az ügyet, hogy végre tudjam magam mihez tartani. Én ugyan úgy gondolom, hogy becsületes író vagyok, s hogy jogom, kifejezetten jogom van (munkatárs is voltam hat évig) a Nyugat nyilvánosságára, de lemondok róla, ha úgy akarják s ezt az akaratukat tudomásomra hozzák. Még egyszer kérlek, mint a Nyugat szerkesztője, intézd el számomra ezt a kérdést s értesíts az eredményről. Előre is hálás köszönet eljárásodért s a levélért. Vilitől megkaptam könyvedet, érte is sok köszönet. Ilonkának kézcsók, minden jót.

Déry Tibor

Feldafing bei München

 

Tisztelt Szerkesztőség! [3]

A Ny. nov. 16-i száma Hevesi Andrásnak regényemről írt figyelőjével ma került kezembe.

A figyelő hangját példátlanul sértőnek találtam s tiltakozom ellene:

mert a Ny. nem szokott közölni ilyen bántóan polemikus kritikákat saját munkatársai műveiről, még ha meg is érdemelnék. Szándékosságot kell tehát látni ott, ahol mégis megteszi.

mert a munka a Nyugatban jelent meg eredetileg, ami ugyan nem zárja ki azt, hogy rossz, de valószínűtlenné teszi a silányságnak oly fokát, amely a kritikust ilyen hepciáskodón fölényes hangra jogosítaná. Semmi kifogásom, ha a kritikusi szigor, amely a Ny. munkatársai közt oly divatos, egymásról való írásaikban – velem szemben is érvényesül, ezúttal természetesen csak a hangnem ellen tiltakozom, amelyben ez a szigor kifejezésre jut.

Kérem a Szerkesztőséget, szolgáltasson nekem elégtételt:

Tisztelettel

Déry Tibor

 

Tisztelt Szerkesztőség!

Mellékelten négy vers. Szíves elhatározásukat kérem alanti címemre.

Egyúttal egy kérés:

minthogy több mint két éve nem vettem igénybe a Nyugat hasábjait, igen leköteleznének, ha egy ideig sűrűbben beküldendő kézirataimat lehetőleg folyamatosan hozhatnák. Ugyanezen okból szeretném, ha e négy verset – elfogadás esetén – egyszerre hoznák.

A korrektúrákat, ha van idő – egy levélváltás 8 nap – magam szeretném elvégezni; ha nem lehet, Gellért Oszkárt kérem meg külön e szolgálatra.

A kiadóhivatalt kérem, hogy a lapot jan. 15-től kezdődleg indítsa meg egy fél évre – s az előfizetési díjat vonja le honoráriumomból.

Kérésem teljesítését előre is hálás köszönettel

Déry Tibor

1933. I. 24.

T. Déry kod A. Aleksic

Dubrovnik I.

Iva Jakova 7. S.H.S.

*

Fond III/369

A Nyugat Szerkesztőségének

Budapest

Két és fél hónapja 3 (?) verset küldtem be a szerkesztőségnek azzal a kéréssel, hogy – tekintettel arra, hogy két éve nem adtam kéziratot a Nyugatnak – közöljék mielőbb s tegyék lehetővé, hogy egy ideig sűrűbben küldhessek kéziratot. Azóta öt szám jelent meg, a verseket nem közölték, de a kéziratot sem kaptam vissza.

Egy fél évvel ezelőtt egy felületességében sértő, rosszhiszemű kritika jelent meg regényemről a Nyugatban. Reparációt kértem, de levelemre még csak feleletet se kaptam. Gellért Oszkár szerkesztő úr ugyan egy beszélgetés alkalmával, 3 hónappal ezelőtt, megemlítette, hogy a könyvet újra kiadták kritikára, de ez, tudtommal, nem jelent meg.

E két esetből (és több más, hasonló természetűből) nehezen lehet más következtetést vonni, minthogy a Nyugatnak teljesen közömbös, hogy munkatársa vagyok-e vagy sem. Sokkal kevésbé sértőnek találtam volna magamra nézve, ha egyenes, félreértés nélküli közlést kapok, hogy nem tartják kívánatosnak, hogy tovább dolgozzak a Nyugatnak, mert felteszem, hogy ez legalább formailag udvarias lett volna.

Teljes tisztelettel

Déry Tibor

Dubrovnik

Iva Jakova 7.

933. IV. 4.

*

Ilyen gyomorforgató kalandok között hogy őrizhettem volna meg amúgy is ingatag egyensúlyomat s tisztánlátásomat? Személyes balsorsom szorítására már-már bandzsítani kezdtem, csak azt vettem észbe, ami tekintetem ferde tengelyébe esett. Így nemcsak a világ rajza vetült elém gyakran torz formában, de az irodalom s benne a Nyugat képe is. Rosszul mértem fel jelentőségét, sokáig nem tudtam, hogy olyan kaptatója a magyar közéletnek, amilyenre ez előtte csak Petőfi, Arany idejében hágott fel.

---

[1] Bécs, 1922 eleje