Kassák fölfedezettje, híve és rajongója voltam, ezért egy kicsit hitehagyottnak, árulónak éreztem magam, amikor a Nyugat Ilka utcai szerkesztőségébe bekopogtam. Percekig álltam a küszöbön két mozdulat, a visszafordulás s az ajtónyitás közt tétovázva, nem is a hitehagyás, arra már napokkal előbb rászántam magam – de a pillanat félelme, amikor életemben először megláttam Osvátot, aki úgy Szerkesztő, isteni rendelésre, ahogyan költővé lesz az arra kiválasztott, akinek ezüst hajjal koronázott Szigorát éppen trónjának ostromlója, Kassák szavai rajzolták elém. S olyan halk tisztelettel, ahogyan a magyar avantgarde vezére soha senkiről se beszélt.

Az ő szavaira is gondoltam a küszöbön álldogálás perceiben, de arra is, hogy voltaképp ő taszított árulásba, ő adta a példát, hiszen kinek küldte még Bécsből prózai remekét, önéletrajzát? Osvátnak. S ha folyóiratszerkesztéssel kezdte is hazatérését, s ha abban a folyóiratban kiáltványt írt is a szerepét már betöltött Nyugat ellen, mégis, emlékeztem én, neki is a Nyugat volt a folyóirat, neki is a Nyugatban megjelenés volt a megjelenés.

Nyugat-komplexusa volt akkor Magyarországon minden írónak, annak is, aki támadta, de akit mégis sűrűn közölt, s annak is aki dicsérte, de akit sohase közölt. Csak Osvát idejében volt így? Babits idejében is így volt.

Az ő nevével, a Babitséval kellett volna kezdenem, mert ha verseimet Osvát közölte is először a Nyugatban, az én nemzedékem számára a babitsi évtized volt a Nyugat – s mi minden még, ami azokban az években egy folyóirat lehetett! Soha senkivel se volt olyan hálátlan az utókor – igaz, annak csak első percei, hiszen még csak első évtizedei – mint vele, minden idők egyik legnagyobb magyar költőjével. S mit mondhatnak ellene azok, akik Adyval szembe, s ki mindenki mögé próbálják állítani? Azt, hogy tévedései hogy úgynevezett hibái voltak? De hol volt ő költő, szerkesztő, irodalmi díj kurátora, milyen társadalmi viszonyok között, milyen irodalmi közéletben, milyen sajtóvisszhanggal? Azt állítsák eléje, aki abban a korban művekben többet adott, tévedéssel, hibával kevesebbet vitelt. Ilyen kortársat az értő szem aligha talál.

Vissza nem vonom, ha talán bánom is már az indulatos szavakat – mert minek az indulat, ha igaznak van, minek akkor a vita? Mondom inkább, amit már mondtam egyszer: Ady és Babits ikrek a magyar költészetben, úgy, ahogyan Bartók és Kodály a muzsikában. Mert a művészetben nem a külső hasonlóság az ikrek jellemzője, ha igen, akkor a kisebbeké: a nagyoké az, ahogyan a maguk külön módján, de együtt alkotják azt az egyet, amit a kor művészetének, szellemi irányzatának nevezhetünk.

Mit érdekel már minket, hogy „nem egy utat jártak”, ha ők mutatták nekünk a bejárandó utakat! Mit érdekel már minket, ha ők talán „nem szerették egymást”, ha mi egyébként szeretjük őket, mert az általuk megújult magyar költészetet műveljük!

S de nagyon magára maradt Babits Ady halála után, s milyen árva, magára maradt és hontalan a mi nemzedékünk, ha nincs sziget, amit ő teremt a barbárság, az embertelenség, az ember- és művészet-ellenesség áradatában, ha nincs Babits-szerkesztette Nyugat. Percnyi kapaszkodó, hajóroncs, amiben azt hittük, megfogódzunk, lehetett egy-egy rövidéletű folyóirat, de a sziget, ahová tovább élni menekíthettük a verset, az elbeszélést, a tanulmányt: Babits Nyugatja, majd annak örököse, a szó igazi jelentésében örököse, Illyés Gyula Magyar Csillagja volt. Sziget és őrtorony. Az volt a Babits-szerkesztette Nyugat.

Néhány szót a torony őrzőjéről:

Mikor Babits torkában már ezüstcsővel kapkodta a levegőt, mikor már nem tudott bejárni a szerkesztőségbe, hetenként egyszer, csütörtök délután bekopoghattak hozzá a fiatalok. A sok felejthetetlen csütörtök délután közül elmondom a legemlékezetesebbet, a legmegindítóbbat. Mikor dolgozószobájába beléptem, ő állva fogadott, s nemcsak gyötrött arcán, testtartásán is láttam, még egy perce sincs, hogy feküdt, csak kopogtatásomra állt föl a pamlagról. Ezért, hogy önkéntelenül arra néztem, s valóban: ott volt fekhelyén az írásra csavart töltőtoll s a kéziratpapír… Már nem asztalnál ülve, hanem fekve, talán féloldalt dőlve dolgozott.

A zavar, a félszegség, ami az ő lakásán mindig elfogott, akkor lelkiismeretfurdalással párosult. Szólni akartam, kerestem a mentegetőző szavakat, mikor eszembe jutott, amit éppen egy hete hallottam Fenyő Lászlótól. Ő is ilyen állapotban találta Babitsot, amikor mentegetőzött, hogy versekkel zavarja, Babits ezt mondta: „Nincs igaza, a vers mindennél fontosabb…”

A vers mindennél fontosabb – bizonyította utolsó, talán legnagyobb verseivel, s hirdette szóval is a már nehezen beszélő, az Ezüstgégéjű Halálraítélt. Ő tette „a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe” leszállva is ő tette, hogy akkor nekünk is mindennél fontosabb lehetett a vers, az elbeszélés, az esszé. Nem vallhat mást, ha megkérdik tőlük, se Vas István; se Weöres Sándor, se Jékely Zoltán, se Hajnal Anna, se Rónay György, se Takáts Gyula, se Cs. Szabó László. S nem vallhatna mást Radnóti, Papp Károly se.