Új hangot ilyen vonatkozásban először Csáth Géza ütött meg a folyóirat hasábjain, éspedig a kezdeti évtizedben. Énrám és Bálint Aladárra csak az 1910-es években került sor. Még gazdagabb lett zenei vonatkozásban a lap később, a 20-as években, amikor Szabolcsi Bence és Tóth Aladár ragyogtatta benne a tollát. De összefogóan megjegyzendő: mindezek az esztéták „fiatal óriások”, tehetséges kezdők voltak, s a lapnak nem volt külön zenei rovata. Csak a FIGYELŐ állt ily célból rendelkezésre, valamint – szintén szórványosan – nagyobb cikkek is megjelenhettek zenéről, ha különösen fontos tárgy kívánta. Osvát Ernő ezenfelül ügyelt rá, hogy ami az ő felelőssége mellett nyomdafestéket kap, az elsősorban irodalmilag legyen helytálló. Amikor én jelentkeztem nála, bizonyos expresszionista modor uralkodott a lapban, és én is igyekeztem annak hangvételére. Ez meglehetősen egyezett azoknak az éveknek zenei és festészeti újító stílusával. Átvettem az expresszionistáktól ellenzékiségüket is az impresszionizmussal szemben; ez magyarázza, miért volt olyan szigorú bíráló hangja a Debussyről szóló tanulmányomnak. Fiatal kritikusok erősen hajlanak mindenféle túlzásra, bizonyára tekintélynövelés céljából, ösztönösen.

Legtöbb cikkem a háborús 1915–16. években jelent meg a Nyugatban. De a legnagyobb feltűnést az a tanulmányom okozta, amely Bartók első vonósnégyeséről szólt az 1912-es évfolyamban. Úgy látszik, ennek elvi súlya lehetett, mert hamarosan ledorongolta Tisza István (Rusticus) a MAGYAR FIGYELŐ-ben; a mai fiatal, vezető magyar zenetudósok pedig többször is hivatkoztak rá, mint fontos kezdeményre. (Bónis Ferenc újra lenyomatta a Magyar Zenetudomány-sorozat 3. kötetében.) Ma már úgy tekintek rá vissza, ahogyan Schumann tette idősebb korában a kezdeti műveivel. Kérdem: hányszor cserélődött ki azóta minden egyes sejt az ember szervezetében? És az idők szele is hányszor fújt azóta más-más irányban? Úgy látszik azonban, az alapállás mégis ugyanaz maradt; az a bizonyos, megfoghatatlan valami, ami jellemre vezet, átültetődik a megújuló sejtekre is. De a hangvétel idegen lett.

Talán még az írásos közreműködésnél is fontosabb, amivel a Nyugat rendezvényeihez irodalmi estjeihez, matinéihoz járultam. Csak példaként említek két ilyen közreműködést 1917-ben. Április 18-án a folyóirat pozsonyi irodalmi estjén Gervai Erzsi három dalomat adta elő (a szerző zongorakíséretével). Jellemző, hogy az egyik dal Csokonai, a másik Babits versére készült, a harmadik csak annyiban nevezetes, hogy Himfy-dalt zenésít, ami akkoriban már ritkaság volt. (Fiatal koromban szinte hobbyként szedtem elő dalírás céljára régi költőinket, Batsányit, Kölcseyt, Kazinczyt stb.-t.) Babits „Esti dal”-ával később is, többször sikerült „vastapsot” aratnom. A május 20-i matinén Palay Matild adta elő „Az álomhoz” c. Csokonai-dalomat Radnai Miklós kíséretével. Legnagyobb súlya azonban annak lett, amikor az 1920-as évek során bemutatásra került Babits „Danaidák”-ja énekhármason, a Sztojanovits-nővérek bámulatos tercettjével, kíséret nélkül. Ez márcsak a virtuóz előadás révén is fontos teljesítménynek számíthat; de különösen kiemelte az, hogy általa a nagyon ritkán zenésített és természeténél fogva nem túlságosan népszerű Babits-poézis megfelelő muzsikához jutott. (A Kósa-féle „Laodameia”, a Petrovics-féle „Jónás könyve” jóval későbbi!)

Ha valaki netán csodálkozna, hogy zeneműveimről számolok be, holott erről a sajátságomról nemigen ismernek, annak figyelmébe ajánlom a következő igaz történetet. Popper Dávid, a világhírű csellista, rendkívül szellemes társalgó volt, s ahol vendégként időzött, ott a társaság pompásan mulatott. Olyannyira, hogy egyszer a jelen levő nagybankár azt hitte: fizetett szórakoztató, tréfacsináló az a bizonyos Popper úr. (Mert gazdagéknál ilyesmi sem ismeretlen.) Megbeszélte tehát vele, hogy legközelebb őhozzá jöjjön el, hasonló funkcióval. Az árban is megállapodtak: Popper persze azt hitte, hogy a csellóművészetet akarják élvezni. A másik estély szintén remekül indult, a vendégsereg el volt ragadtatva Popper káprázatos tréfáitól, s a háziúr dörzsölte a kezét. Egyszerre csak behozzák a csellót, a kísérő leül a zongorához, és a művész hangolni kezd. Erre a bankvezér oda lép Popperhez és megkérdi tőle: „Nahát, Ön még gordonkázni is tud?!”