A hivatástudat Faludy esetében különben is döntő. Megkockáztatom, talán ő volt az utolsó, aki a hétköznapok szintjén is megélte, mi több, képviselte a költő klasszikus-romantikus szerepét. Az is igaz, megengedhette magának, hogy életvitelszerűen is poéta legyen. Ma furának hatna, ha egy ilyen "öntudatos" poétával találkoznánk, talán megmosolyognánk, de neki jól állt a szerep. Hiteles volt benne. Recsken egyszer annyira félt a haláltól, hogy elkezdett ipari mennyiségben történelmi verseket írni. Egyszerűen így reagált a helyzetre az agya. Minden, amit látott, nyersanyag volt számára. Ha külföldre ment még inkább. A kiállítás legérdekesebb tárgya épp egy érintőképernyős monitor: ennek világtérképén rányomhatunk arra a városra, ahol Faludy valaha verset írt, így elolvashatjuk, mi termett például Bolzanóban, Limában, Madridban, vagy épp Pago-pago szigetén, ahol az amerikai haderő tagjaként teljesített szolgálatot a japánok ellen. Akkor sem szűnt meg költőnek lenni.

Egy külön vitrinbe gyűjtötték ki könyveinek különböző kiadásait: ebből látszik, milyen sokoldalú volt, e tekintetben is - éppúgy, mint humanista élet-, és művészetszemléletében - klasszikust idéz, a reneszánsz ember ideáját. Itt a versek és regények, fordítások, (németből, franciából) átköltések (Rabelais) mellett tudományos munkák, például a Rotterdami Erasmusról írt monográfiája látható. A fordítások egyébként is kitüntetett szereppel bírnak költővé érésében: komolyabb ismertségre Villon-átköltései nyomán tett szert, de egy interjúrészletben ő is elmondja, saját hangját a francia balladák szerzőjében találta meg a 30-as évek közepén. (Az igényes kiállítás egy kitekintéssel hívja fel a figyelmet arra, hogy ekkoriban Nyugat-Európában is éledő Villon-kultusz volt.)

 

A kiállítás természetesen audió és vizuális eszközöket is használ. Meghallgatjuk azt a '80-as években Amerikában készült interjút, amelyben felidézi azt a reggelig tartó összejövetelnek az emlékét, amikor Londonban hajnali fél háromkor - a már jócskán kapatos és mégis józan - Arthur Koestler elhatározta, hogy kihozza Déry Tibort a váci börtönből, és telefonálni kezdett: így viszonylag könnyen sikerült közvetve Hruscsovot jobb belátásra bírnia. És lám... Megható Faludy hálával és tiszteletteli levele recski szabadulása után Illyés Gyulához, ebben újságolja, micsoda csapás volt, hogy "negyven hónapig nem látott nyomtatott betűt." A kiállításon nincs elhallgatva az sem, hogy 1947-ben Károlyi Mihály kérésére ő is részt vett Prohászka Ottokár szobrának a ledöntésében - ezt a tettét később ő sem próbálta sem magyarázni, sem tagadni.

 

Olvasható az a vallomás is, amelyben Faludy "önszántából és őszintén" beismeri, hogy a magyar nép kárára kémkedett az amerikai titkosszolgálat részére. Fényképeken vannak jelen Faludy barátai, kollégái, ismerősei: Kéthly Anna szociáldemokrata politikus, Ignotus Pál (közösen csinálták az emigrációban az Irodalmi Újságot), Pilinszky János költő, vagy második felesége, egyetlen gyermekének anyja, Szegő Zsuzsa újságíró is. A szervezők figyelmessége, hogy mindegyik szereplőhöz Faludy véleményét, emlékét tartalmazó sorokat is fellelték az életműben, és azokat párosították hozzájuk. A 70-es, 80-as évek, elsősorban torontói tartózkodása után Faludy György 1988-ban tért vissza Magyarországra, és élt itt 2006-ban bekövetkezett haláláig. Itthon szeretet, elismerés és érdeklődés fogadta, és egy új szerelem. 2002-ben harmadjára is megnősült. A második szoba erről az időszakról szól, az idős költő melankóliába hajló, szomorú bölcsességet hirdető versei közt.

 

Élményekben ritka gazdag élete volt Faludy Györgynek, emlékezetes pillanatokat talán könnyebb is kiemelni belőle, mint igazán izgalmas verseket. A Petőfi Irodalmi Múzeum vállalkozásának erénye, hogy ebben a sokaságban szemléletes áttekintést ad egy kivételesen tágas életútról, és annak a 20. századi magyar történelem árnyékolta nagy fordulópontjairól.

 

Nagy Gergely Miklós / Népszava

 

Forrás: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=321798