Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Móricz, Karinthy, Krúdy, Ambrus Zoltán könyveit már jóval azelőtt ismertem, mielőtt a Nyugat kezembe került volna. Így az irodalomban lezajlott forradalmi változást, amelynek a Nyugat volt legfőbb mozgatója, én a művekben és nem a folyóiratban éltem át. Az utóbbinak többé-kevésbé rendszeres olvasójává már csak annak utolsó korszakában váltam – akkor, amikor Móricz és Babits, majd Babits és Gellért Oszkár szerkesztette a lapot.

Azt lehetne hinni, hogy a lehiggadt és a kezdetek mindent megváltoztatni vagy megváltani óhajtó hevét némileg elveszített folyóirat már nem gyakorolt a korábbihoz hasonló felszabadító hatást az útját kereső fejletlen fiatal kedélyre. Visszatekintve azonban azt kell mondanom, hogy ez tévedés. Határozottan emlékszem azokra a lelkesítő percekre, amelyeket a hírlapárusnál kéthetenként megvásárolt számok kézbevétele és futó átnézése okozott, s azokra a felejthetetlen órákra, amelyeket olvasásukkal töltöttem.

Hatását és tekintélyét még csak fokozta a messzeség bűvölete.

Abban az időben Brassóban éltem – meglehetősen magányosan, legalábbis távol mindattól, amit irodalmi életnek szokás nevezni. Még a közelebbi lapokkal és folyóiratokkal is csak inkább írásban érintkeztem, s barátaimat vagy ismerőseimet egy kézen meg tudtam volna számlálni. Nem csoda hát, ha egyáltalán nem voltam tisztában a Nyugat körül vagy mellette lezajló küzdelmekkel és összecsapásokkal. Számomra a Nyugat e késői korszakában is azonos volt azzal a mozgalommal, amely Adyt vallotta zászlóvivőjének és szakítani akart mindazzal, ami a magyar irodalomban dohos, pókhálós és áporodott. De meg aztán mivel mélységesen meg voltam győződve Ady másolhatatlanságáról és utánozhatatlanságáról, a Nyugat elfordulását tőle szintén az Ady-jelezte költői korszak végleges lezárulásával magyaráztam volna, ha egyáltalán gondolok ilyesmire.

De nem gondoltam. Nekem a Nyugat akkoriban maga volt az apró köznapi herce-hurcáktól mentes megtestesült Irodalom, amelyre csak tisztelettel lehet felnézni, s amelynek szerkesztői, sőt munkatársai is valamely klasszikus sugárözön vakító fényében tündököltek.

Velem született gyámoltalanságom miatt jóideig meg sem fordult az eszemben, hogy esetleg magam is a nagybetűvel írt Szerkesztőség színe elé járulhatnék kézirataimmal, illetve hát tekintve a távolságot, postán küldhetném be azokat. Igaz, úgy emlékszem, mintha első verseskönyvem megjelenése után 1930-ban egy ismertetési példánnyal személyesen kerestem volna föl a szerkesztőséget. Minthogy azonban irományaim között kritikának vagy recenziónak nyoma sincs, talán csak a képzelet vetíti elém a félemelet homályában megbújó helyiséget, ahol zavarodottságomban alig tudom előadni óhajomat az engem fogadó illetőnek… Erről az illetőről később úgy képzeltem, hogy Gellert Oszkár volt.

Valamivel merészebb ténykedésre csak jóval később határoztam el magam, akkor is csak kényszerből. A transzilvánizmusról közölt tanulmányom miatt az Erdélyi Helikon és köztem feszültté vált a viszony, s ennek következtében kézirataim számára a mondott folyóiratban megszűkült a tér. Nem tehettem tehát egyebet, mint hogy egyéb lehetőségek után nézzek. Így határoztam el magam, hogy „A költő és világegyetem” c. esszémmel kísérletet tegyek a Nyugat szerkesztőségénél.

Jóllehet biztatott a reménykedés, a kézirat megjelenésében mégsem hittem igazán. Annál nagyobb volt örömem és meglepetésem, amikor nem is sok idő elteltével dolgozatomat viszontláttam a folyóirat lapjain. Sőt Gellért Oszkár aláírásával levelezőlap is érkezett és arról tudósított, hogy a közölt írás tiszteletdíja fejében a folyóiratot bizonyos időre megindítják címemre előfizetői minőségben. Ez hasonlóképpen történt meg még egy-két tanulmányom és néhány versem esetében.

Bevallom, szerettem volna, ha Babitstól is kapok pár sor írást – ha nem is dicséretet, de legalább bíráló magjegyzést. Ez azonban nem következett be. Helyette megküldte – gondolom, 1931-ben, de ebben nem vagyok bizonyos – az Athenaeum kiadásában megjelent kék vászonba kötött „Összes versek”-et a következő ajánlással: „Szemlér Ferencnek meleg köszöntéssel küldi Babits Mihály.” A könyvet védő kéregpapíron szintén Babits kezevonására árulkodó „Szemlér, Erdélyi Helikon” ceruzával odavetett szavak szerepelnek.

Mindebből kitetszik, hogy szerkesztői minőségben a Nyugatnál közreműködő idősebb mesterek mondhatni semmi hatással sem voltak rám. Amint azonban már kezdetben jeleztem, műveikkel – a velük való megismerkedés sorrendjében – Kosztolányi, Tóth Árpád és Babits befolyásoltak, hármuk közül pedig leginkább Tóth Árpád.

A Nyugat és köztem szövődött vékonyszálú kapcsolatok utolsó mozzanata 1940 őszén egy szerkesztőségi körkérdés volt, amelyre legjobb meggyőződésem szerint válaszoltam. Úgy emlékszem, hogy hozzászólásom meg is jelent, bár ebből a korszakból való benyomásaim végleg összecsomósodnak a hadi izgalmak okozta egyéb nyugtalanságokkal és megrendülésekkel.