Ezek és még sok más kérdés foglalkoztatja az emigráns írót, akinek nevéről (immár végleg) lehullott az ékezet. Bármilyen csodás hely a Rózsadombhoz hasonló Posillipo, bármennyire gazdag az itáliai kultúra, nem tudja feledtetni a hazát, az igazit. S bár megőrzi az eddigi kötetekből megismert iróniáját (Nem rossz ötven évesnek lenni. A köd lehull szemünkről, az ember tisztábban lát... Ugyanakkor cserélni kell a szemüveg dioptria-számát), e két év termésének lenyomatát mégis talán legjobb verse, az 1951 nyarán írt Halotti beszéd őrzi. A kétségek között hányódó író számvetése így zárul az év végén: De van valami különös kietlenség bennem és körülöttem is. Nincs hazám, talán ez. És már nem vagyok fiatal.