Azzal kell kezdenem, hogy a költői pályán mint vidéki költő indultam el, és mikor első verseskötetemet, „Az árnyak kertje” címen, 1939-ben saját költségemen kiadtam, mint annyi más ismeretlen vidéki tehetség vagy dilettáns, még egyetlen írót sem ismertem személyesen, kortársaim vagy az idősebbek közül.

Első kötetem kiadójaként ugyan a „Magyar Élet” olvasható a címlapon, de ez a kiadó csupán szignálta nevével könyvemet. Egy volt osztálytársam, aki maga nem volt író, de volt valamiféle kapcsolata a „Magyar Élet”-tel, intézte ezt. Ő ugyanis úgy vélekedett, hogy a fővárosi lapok és folyóiratok szerkesztői és kritikusai eleve előítélettel vesznek kézbe olyan könyvet, melynek címlapján ez olvasható: a szerző kiadása.

Első kötetem megjelenéséig tehát a „Nyugat” csak olyan módon befolyásolta költői fejlődésemet, hogy olvasója voltam a folyóiratnak.

Első kötetemet megküldtem azoknak a költőknek és íróknak, akiket a „Nyugat”-ból ismertem, és nagy becsültem. Címüket a „Nyugat” szerkesztőségétől tudakoltam meg. Az elküldött tiszteletpéldányok borítóján azonban nem tüntettem fel a saját címemet, szerénységből, félszegségből vagy a gyakorlati érzék hiányából, így hát a címzetteknek nem volt módjuk válaszolni, még ha szándékuk is lett volna ez. Egyedül Vas István volt olyan leleményes, hogy egyéb cím híján, a könyvet előállító nyomda címére írt nekem. Vele tehát hamarosan személyesen is megismerkedtem, s az ő társaságában találkoztam 1933–1941 között Radnóti Miklóssal, Déry Tiborral, Lélek Zoltánnal, de Radnótit kivéve, csak futólag. Weöres Sándorral viszont, aki könyvemről a „Nyugat”-ban írt, több levelet is váltottam ezekben az években.

Személyes irodalmi kapcsolataimnak egyelőre véget vetett az, hogy a harmincas évek elején enyhe formában jelentkező tüdőbajom 1941-ben fellobbant, súlyosra fordult, és az 1941–43 közötti időt szanatóriumban vagy kórházban töltöttem, olyan betegséggel küzdve, melynek akkor még nem volt gyógyszere, s többször műtőasztalra is kerültem, egyszóval, a puszta életemért harcoltam, másra nem maradt erőm és időm.

Budapestre 1944 februárjában költöztem fel, de március 19 után az irodalmi élet megszűnt, az írók szétszóródtak, úgyhogy az irodalmi életben személyesen csak 1945-től lehettem jelen, amikor már nem volt sem „Nyugat”, sem „Magyar Csillag”.

A „Nyugat” írói közül a legnagyobb hatást Babits Mihály gyakorolta rám, akit vitathatatlan költői nagysága mellett sem tartok ugyan a század legnagyobb magyar költőjének, századunk írói közül mégis ő a legmagasabb rendű irodalmi jelenség. Személyesen nem ismertem őt, mert első könyvem megjelenése előtt nem éreztem magam jogosultnak a közeledésre, azután pedig a kötelező tapintat tartott vissza. Úgy gondoltam, hogy a súlyos beteg, nagy írónak terhére lehet minden új ismeretség, és ráadásul tudtam, hogy egyelőre nem láthat bennem többet olyan fiatal költőnél, akiből esetleg lesz valami, s hogy amit eddig írtam, az még csak bizonytalan ígéret. Végül restelltem tudásom és műveltségem akkor még jókora fehér foltjait, melyek megint csak abból a sivár, kisvárosi szellemi környezetből adódtak, ahol fiatalságomat töltöttem.

Verseimet postán küldtem Babitsnak, 1939 végén, szám szerint 5 verset, s ezekből kettő meg is jelent a „Nyugat”-ban. Röviddel ezután olyan verset küldtem, melyet a közölteknél akkor is, ma is jobbnak tartok. Ez nem jelent meg, választ sem kaptam a „Nyugat”-tól, s ezért több verset nem is küldtem a folyóiratnak.

A „Magyar Csillag”-ban először „Szanatóriumi Elégia” című költeményem jelent meg, 1943 tavaszán. Kéziratát tudomásom szerint Jankovich Ferenc adta át Illyés Gyulának, a lap szerkesztőjének, de akkor még egyiküket sem ismertem személyesen. Verseimet a „Magyar Csillag”-nak is postán küldtem.

Tárgyi emlékek a két folyóirattal kapcsolatban nincsenek birtokomban, kivéve a folyóiratok egyes számait, de azok bizonyára az Irodalmi Múzeumban is megvannak. Leveleim és egyéb irodalmi vonatkozású irataim részben 1944–45-ben, Budapest ostromakor vesztek el vagy semmisültek meg, részben magam égettem el őket életem egy későbbi, válságos időszakában, nyomtatásban meg nem jelent kézirataimmal együtt.

Hogy mit jelentett a „Nyugat” és a „Magyar Csillag” irodalmunk fejlődésében, annak eldöntését az irodalomtörténészekre bízom. Magamat illetőleg annyit írhatok, hogy költészetem gyökerei bizonyára főképp a „Nyugat” talajából táplálkoznak. „Nyugat”-on természetesen nemcsak a folyóiratot, hanem nagy írói életművének összességét értem. Ha nem is vagyok eltökélten hagyományhű, gyakran gondoltam már arra, hogy újabban írt verseim is a „Nyugat”-ban lennének igazi helyükön, persze egy olyan „Nyugat”-ban, amely az utolsó 30 év alatt sok új nedvet szívott volna magába a világlíra legjavából.