Az első Nyugat-számra – tizennégy éves lehettem, és olvastam, olvastam mindent, ami kezembe került! – egy Vilmos császár úti antikvárium utcára kitett ládájában bukkantam. Azt sem tudtam akkor még, nem is igen tudhattam egy németül olvasó özvegyasszony, egy pékné, az anyám mellett – mi is a Nyugat? Mit jelentett? Az akkori gimnáziumi nevelés és magyar tanítás – (nagyon jól, okosan, elfogultság nélkül tanították a magyar irodalmat piarista tanáraim, hálás is vagyok nekik, különösen Sík Sándornak) – nem törődött az élő irodalommal. Ha jól emlékszem, a nyolcadik osztályban került először szóba Ady Endre, más nemigen. Ady is csak azért, mert halott volt. Akkoriban éltek még a nagyok, akkoriban születtek legjobb műveik. Őket tehát nem taníthatták. Őket megismernem – és megismernünk – tőlünk függőtt. Ez a Nyugat, ha jól emlékszem: valamelyik 1924-es szám volt, először furcsa volt, aztán egyre izgalmasabb. Úgy éreztem, kamaszfővel: egy már feltérképezett, de számomra még járhatatlan, vagy alig járható őserdőbe kerültem. És azt is éreztem – ez az őserdő egyszer nem vadon lesz számomra, nem is őserdő, valahol itt van az én világom és helyem. Attól kezdve felkutattam minden régi Nyugat-számot. És olvastam. Emlékszem, Kosztolányi Pacsirtáját – folytatásokban közölték – a közepén kezdtem el, szorgalmasan megkerestem – felkutattam a korábbi számokat, úgy olvastam el az elejét. Az első, hogy úgy mondjam: „Nyugat-hatást”, Kosztolányi jelentette a számomra. A másodikat – furcsa, de csak látszólag ellentétes indítékú vonzalom – Tersánszky Józsi Jenő. A költők között egy valaki ragadott meg – egy szavát sem értettem, hogyan is érthettem volna?! – az ifjú Szabó Lőrinc. Néhány évig így kerestem-kutattam azokban az antikváriumi ládákban, és mire tizenhat éves lettem, ismertem a Nyugatot, persze anélkül, hogy tudtam volna – ki magyarázta volna meg akkor? – a jelentőségét. És olvastam, mindent és mindenkit, akkor már zsebpénzemből könyveket is megvásárolva, mondanivalójukat úgyahogy magamévá téve. Ebben az időben lett öngyilkos Osvát Ernő, vette át a lap szerkesztését Babits Mihály és Móricz Zsigmond. Már elmondtam valahol, hogy Móricz nálunk vásárolta a kenyeret, zsemlyét, kuncsaftunk volt – csúnya szó, de pontos – világszép felesége, Simonyi Mária. Egy alkalommal Simonyi Mária kereste anyámat, vett két kiló kenyeret – rengeteg volt a Móricz-család, sok kenyér kellett! – majd anyámmal előfizettetett a lapra. Ettől kezdve két hetente megérkezett a Nyugat, most már rendszeres olvasó lettem. Nemcsak olvasó – több annál: áhitatos, sóvárgó tisztelő, vágybeli munkatárs, hiszen már írtam, titokban, magamnak – de persze hogy a nyilvánosságra gondoltam. És akarva-akaratlan már első betűimet, mondataimat ez a Nyugat-varázs befolyásolta, úgy szerettem volna írni, mint Kosztolányi vagy Tersánszky, vagy később Márai, Hunyady. Aztán felnőttem, írtam és megjelentem – de a Nyugat valahogyan szentségház volt a számomra, még csak közelíteni se mertem hozzá. Ekkoriban fedeztem fel magamnak a méltatlanul elfelejtett Szini Gyulát, ezt a minden nyugatosnál „nyugatosabbat”, tanulmányt írtam róla a rádiónak, felolvastam. Nem sokkal később néhány sor, a Gellért Oszkáré. Hallott róla, elküldeném-e, hogy elolvassák. Persze, hogy elküldtem, riadtan és rettegve – alkalmas lesz-e, közlik-e? Gellért Oszkár telefonált – az ő hangja volt az első hang a nagy nemzedék közül, akit hallottam! Közlik. És közölték. S attól kezdve – mindig kisebbrendűségi érzést érezve, nem tehettem róla – írtam, keveset, ritkán, aztán az utódban, a Magyar Csillagban többet, gyakrabban. A Nyugat, a „szentségház” – így gondolok rá ma is. És nem ok, és nem jog nélkül. Sosem gondolok rá másként.

Hogy ki gyakorolta rám a legnagyobb hatást a lap írói közül?

Erre – azt hiszem – már feleltem, amikor első „felfedezettjeimről”, Kosztolányiról és Tersánszkyról, és Szabó Lőrincről szóltam. Hatás – nehéz szó ez. Úgy érzem, igazán az hathat csak, akivel valami belső rokonságot érzünk. Kosztolányi – őt könnyű lenne megmagyaráznom, nem is kell. Tersánszky a nehezebb – hogyan magyarázhatnám meg? Nem vagyok, nem is tudnék Kakuk Marci lenni; nem tudok és nem tudnék úgy írni, ahogy Tersánszky; az én világom, az én emlékanyagom más, mondhatnám semmi közös, nem is lehet. De ahogy olvasom őt, akit sosem utánoztam – úgy ahogy egy kezdő írócska eszményeit utánozza –, újra meg újra felfedezek hajdani és mai írásaimban valamit, amit tőle tanultam, s amit másként használtam fel, más célra. Ezt, amikor még élt – egy zűrzavaros, kocsmáról kocsmára járó éjszaka – el is mondtam neki. Nevetett, nem hitte el – mért hitte volna el? – és fizetett egy fröccsöt. A harmadik – őt is említettem „felfedezéseim között – Szabó Lőrinc volt. A költő – és századunk egyik legnagyobb magyar költője, csatlakozva Illyés Gyulához – ő. És a prózaíró – én. Hogyan hathatott rám? Hogyan befolyásolhatott? Mindenestül? Az egész magatartása, az élményei, melyek – ezt megtiszteltetésnek érzem! – annyira azonosak voltak az enyéimmel. És amiket ő a legfelsőbb, csodálni való fokon tudott kifejezni, aminek a kifejezéséért én reménytelenül dadogok. Dadogok – bár egyszer, prózában úgy tudnám megfogalmazni, ahogy ő versben a „Semmiért egészen”-t, majd évtizedek után a pár-darabkát: a „Májusi orgonaszag”-otmegfogalmazta! Szerelem, reménytelen szerelem. Nem vagyok igazi versolvasó – de Szabó Lőrincet újra és újra olvasom. Kosztolányi, Tersánszky, Szabó Lőrinc… – majd a későbbiek, elsősorban Márai Sándor. – Márai – ez már nem szerelem volt, őt csak utánozni tudtam. És milyen nehezen szabadulhattam ettől!

A nagy emlék – a felejthetetlen – a 25 éves jubileum estje volt a Zeneakadémián. Még mindenki ott – csak Ady nem, Tóth Árpád nem. Egyetlen este – az egész magyar, élő irodalom, az öregek és a fiatalok, hisz ott volt Babits, Móricz, Schöpflin, ott volt Gelléri, Illyés, Szabó Lőrinc. Ilyesmi ritkán adatik meg olvasónak – és kezdő írónak –, ez a nagy, irodalomtörténeti pillanatok egyike, „Sternstunde”, ahogy németül mondanák. A másik – évtizedekkel később. Akkor már ismertem személyesen is – egy furcsa, ostrom utáni véletlen jóvoltából – Szabó Lőrincet. Kórházba került, nem sok ideje volt már hátra. Felkerestem, még járt. Kijött arra a reménytelen, szürke folyosóra. Tartotta magát, beszélt, beszélgettünk. Nagyon szeretett élni – talán arról az életről beszélt, amit én kintről vittem be magammal, talán másról, nem tudom, nem is fontos. A fejét néztem, ezt a csodálatos, csontig fogyott fejet, a halotti maszkot. Hirtelen abbahagyta, felállt a padról, az ablak mellől. „Menj haza – mondta. – Én most haldoklom.” El sem búcsúzott, visszament az ágyába, és úgy tudom: nehezen halt meg, nem szívesen, lázadva.

Mit jelentett a Nyugat a magyar irodalom fejlődésében?

Talán egyetlen szó is elég: – mindent.