Ágh István: Ez a kötet három korábbi könyvemből állt össze, melyek egymásból következnek életrajzi jellegük szerint. Tehát a legtermészetesebb, hogy egy kötetben jelentek meg. Ahogy már évekkel előbb a válogatott szociográfiák, s szeretném kiadatni még a regényemet az elbeszélésekkel együtt. Ha eltekintek meseregényeimtől, s az Üres bölcsőnk járása című „szerelmes” földrajzomtól, ez lenne eddigi prózaírói életművem. Ideje, hogy hetvenéves korában az ember rendbe tegye maga után a dolgait.

 

Inkább maga körül…

 

Á. I.: Vagyis, ami volt, azt tegyem rendbe, mutassak rá arra, amit érdemesnek tartok.

 

Ezekben a szövegekben kevés szó esik arról, hogy miért lett költő, miért kezdett el verset írni. Szó esik persze barátokról, pályatársakról, mesterekről, kirajzolódnak pályájának különböző állomásai, de nem tudjuk meg, hogy mi indította el a pályán. Ez szándékos?

 

Á. I.: Nem szándékos. De azért mégis ez egy más célból való megírása az életemnek. A történetben családtag vagyok, akár a bátyám, Nagy László is. Az első rész, a Kidöntött fáink suttogása, család- és falutörténet, a második, az Egymás mellett, a hatvanas években induló értelmiségi fiatalember gondjairól, örömeiről szól, férfiról és nőkről, majd a szellemi társakról írok a Virágárok című részben. A saját írói fejlődésemet nem itt tartottam fontosnak megrajzolni. Irodalmiaskodás lett volna.

 

Elszórtan azért szerepel a szövegben egy-egy mondat arról, hogy gyerekkora óta költő akart lenni, verseket szeretett volna írni. Lehet akkor most mégis irodalmiaskodni? Miért lett író?

 

Á. I.: Könnyű lenne azt mondani, hogy a bátyám hatására, mégis másként. Amikor kilenc éves koromban, 1947-ben megírtam az első kis versemet, akkor még őt költőnek el se képzeltem, mindannyian azt hittük, festő lesz, a képzőművészeti főiskola növendéke volt. A verseit otthon eltitkolta, bár gyanítani lehetett, hogy valami hasonlót csinál, mikor a pajtában, a ház körül félrevonul az irkájával.

A nálam jóval idősebb testvéreim Pápán, középiskolában tanultak. Így ők és diákbarátaik a parasztportán valami egészen más szellemiséget teremtettek, mint ami a faluban volt. Úgy is mondhatnám, „értelmiségi” környezetben teltek el a gyermekéveim. Bátyám biztatására megtanultam József Attila Tiszta szívvel című versét öt évesen. A háború végére elemista lettem, tudtam már olvasni, így a tankönyveikből, meg más könyvekből megismerhettem költőket, verseket. Festőnek készülő bátyám pedig fölkeltette bennem az érdeklődést a művészet mint érdekesség, élvezet iránt, utánoztam volna, de nem tudtam rajzolni. Hát akkor költő leszek, gondoltam. Első versem egy Verne-regény nyolc sorba tömörített tartalma…

 

Tudja még ezt a verset?

 

Á. I.: Tudom, de nem dicsekszem vele. Nincs benne semmi egyéni, mint József Attila és Arany János első verseiben. Azok már a jövendő költőt sejtetik, egyik az örök szegényt, másik az aggodalmas birtokost, az enyém pedig egy másik író meséjét adja vissza.

Később Ady Endréttartottam példának, nem is Petőfit, hanem Ady Endrét, akinek az apám egy ügynöktől megrendelte a verseskötetét. Az új könyv, mert nálunk minden könyv régi volt, háborúból maradt, vagy tankönyv, szóval az új könyv frissessége annyira hatott rám, hogy elkezdtem olvasni, és szinte belezavarodtam a verseibe. Gyerekként olvastam olyan szimbolista költeményeket, amiket egyáltalán nem értettem, mégis izgattak. Aztán divatos lett, meg rájátszott a politika is. A Tűz márciusát szavaltam a ’48-as centenáriumi ünnepségen. Verseket kezdtem írni a „Dózsa György unokája vagyok én” modorában.

Szóval a költészethez sodródtam, de mégsem esetlegesen. Így kezdtem el. Megmutattam bátyámnak, akinek akkor jelent meg első könyve, s úgy biztatott, hogy Petőfi és Arany leíró versei felé fordított. A költészet lett az állandó élményem, biztosan azért nem hagytam abba.

 

Nyilván sokszor kérdezték már a bátyjával való kapcsolatáról. Ez milyen kapcsolat volt? Inkább egy pártfogó-atyai, védő kapcsolat, hiszen több, mint tíz év a korkülönbség, vagy inkább egy összekacsintó testvéri viszony?

 

Á. I.: Tizenhárom év köztünk a különbség. Így az öcs és báty viszony egészen más, mert ugyanazt az időt különböző érzelmi, értelmi fokon éltük meg. Ez ugyanabban a művészeti ágban számomra nagy szerencse. A történelmet nem úgy fogja föl, aki például a háborúban hatéves, mint aki tizenkilenc. Mondhatnám 1956-ot is. Szólhatnék még arról, ami a korkülönbségből adódik, mégis a lakhelyünkre vonatkozik. Míg nem kerültem Budapestre, addig csak úgy találkoztunk, ahogy hazalátogatott, diákkorától kezdve egészen bulgáriai ösztöndíjas koráig. Bulgáriában, az ötvenes évek elején nem tudott semmit arról, mit művel a rendszer szüleinkkel, hogy az apánk kulák, mi történik a faluban. Én pedig naponta attól szenvedtem, mint valami koravén. Tehát a korkülönbség miatt másképpen láttuk ugyanazt. Még az iskoláztatásunk is ellentétes rendszerekben folyt. Mégis úgy érzem, eltérő természetünk segített, hogy nem kerültem a hatása alá. Ő nyugodtabb volt, ugyanakkor szenvedélyesebb, szigorú kedvességű, én pedig egy mozgékonyabb alak, türelmetlen, mondhatnám Kos, a Rák jegyű típushoz képest.

 

Mit tanultak egymástól, mit alakítottak egymáson?

 

Á. I.: Én biztosan semmit nem alakítottam rajta, de rengeteget tanultam tőle. Mesterem volt, a mesterségem tanítója, többet tanultam tőle, mint a bölcsészkar bármelyik professzorától, pedig tőlük is sokat tanultam, például Füst Milántól két éven át.

 

A család, a szülők hogyan fogadták, hogy két fiúk művészpályára lép? Az Árokból jön a törpe című könyvében, meg másutt is felhasznál a családtagoktól kapott leveleket, és az egyikben az édesanyja azt írja: „Te is ne a versirással foglalkozz hanem tanulj…” Nincs dátum, de gondolom, egyetemi évei alatt kaphatta ezt a levelet.

 

Á. I.: Igen, akkor kaptam. Nekem jól kellett tanulni, mert elég szegények voltak. Elvárták a diplomát, de az már nem nagyon foglalkoztatta őket, hogy aztán mit teszek. A versírásban is valamiféle tisztességes megélhetést láttak már. Nem bohém pályát. Az efféle aggodalmaikat mind eloszlatta a bátyám, s énnekem már szabad volt az út. Mégis az befolyásolta őket igazán, hogy senkinek sem kellett már folytatni a gazdálkodást, mert a gazdaság megszűnt, elvettek mindent, csinálják azt a gyerekek, amit lehet, csak boldoguljanak.

 

Sohasem vágyódott vissza? Csukás István korai verseiben például ott van a kettősség: a nagyvárosból hazavágyik a családhoz, amikor viszont ott van, már nem érzi otthon magát. Az Ön verseiből hiányzik ez a kettősség, a visszavágyódás.

 

Á. I.: Nem vágytam soha vissza, most sem, már öregedve, pedig ebben a korban erősödik a múlt utáni vágy. Nem is tudom miért, de azt hiszem, szerelmes vagyok Budapestbe. Nem okozott igazi traumát az elszakadás és a beilleszkedés. A falu szépen elbocsátott, nem volt szüksége rám, de mindig ébren tartotta, tartja gyerekkoromat. A város befogadott, s csak annyira bántott, mint bárki más idevalósit.

Szerencsésebb vagyok azoknál, akik vidékről jövet belemagányosodtak, belevesztek, beleszürkültek a városi létbe.

Nekem itt volt a bátyám, s megnyílt vele az egész magyar irodalom. Sose felejtem el: megérkeztem a felvételire 1956 július elején, bevitt a Hungária kávéházba és egyszerre szembetalálkoztam a fél irodalommal. Tersánszkytól Berda Józsefig, Déryig. Szeptemberben már ott voltam köztük, fél fenékkel a széken, nem szóltam én semmit, olyan voltam, mintha elhozta volna a fiát valaki, odaültette és folyt fölötte a beszélgetés.

A kollégiumi élet is segített átmenetiségével, mert azokban a budai szobákban olyan vidékiek laktak, mint én. Egyforma gondokkal küzdő fiatalokkal voltam együtt az Eötvös kollégiumban, amely akkor már nem a régi, mégis a könyvtárával, könyvei illatával éltette a reményt, hogy érdemes pályát választottam.

 

Könyvtárosként ott dolgozott Sánta Ferenc is.

 

Á. I.: Igen.

 

Azok visszaemlékezéseiből, akik ebből az időszakból ismerték őt, egészen más Sánta-portré rajzolódik ki: segítőkésznek írják le, Ön bölcsnek. Más ez, mint az a kép, ami Sánta Ferencről az elmúlt évtizedekben alakult ki.

 

Á. I.: Az utóbbi húsz évben nagyon elvonultan élt. De én azért, sokszor véletlenül, máskor szándékosan, találkoztam vele. Nagyon kedves, természetes volt velem mindig. Amikor megismertem, már olvastam írásait. Talán be is mutattak neki. Arra viszont pontosan emlékszem, ahogy kinn dohányzik az Eötvös könyvtár előterében, kék munkaköpenyben, mint ki ott dolgozik, s megszólítom. 1959-ben történt, s attól kezdve, amíg kollégista voltam, 1961-ig sokat beszélgettünk ott, vagy munka után beültünk valahova, és ebben a három évben nagyon bizalmas volt a kapcsolatom vele. Még a legtitkosabb ügyeimet is elmondtam, tanácsot kértem tőle például hirtelen nősülési döntésemhez. Ott volt a szerény esküvői mulatságon nálunk. Jártam, jártunk a lakásán. Mintha a bátyám lett volna, atyai szigor nélkül. És éreztem, hogy kedvel, s mint költőt szeret, mint prózaírót is, szeret és bízik bennem.

Alig van emlékezetes közös történetünk, az úgynevezett sztorikat elfelejtettem már. A természetes baráti kapcsolat egyszerű perceiből szövődik az emlékezés szép takarója.

Barátok voltunk-e? Én ezt a szót óvatosan szoktam kiejteni, mert a barátságnak is több változata van. Én vele jóban voltam úgy, mintha csak most kezdődött volna, pedig a régmúltból folytatódott. Szóval egy természetes, fesztelen kapcsolat volt, amelyben kölcsönös bizalmat, szeretet, őszinteséget, nyitottságot éreztem. Én őt a barátomnak tartom, de erről sosem beszéltünk, hát nem tudom, hogy gondolta. Néhány emberről jelenthetem ki csak, hogy igazán barátnak mondható barát, Sánta Ferenc is közéjük tartozik, aki éppen úgy lehetett volna a legközelebbi, mint ahogy mégsem. Mert elsodorta az élet, gondjai voltak, kilépett az irodalomból, nemcsak mint író, hanem mint résztvevő is.

Az Írószövetségben, 1989-ben, a Nagy Imre-temetés előtt, maga helyett engem javasolt a díszőrségbe. Én ezt, eléggé szorongva, de azért „hősiesen” elvállaltam, és különösen fönséges élményt nyújtott, valamiféle mindenek fölötti csodát éreztem. Talán a katarzist így szokták megélni az emberek. Tizenkilenc év múlva meghalt Sánta Ferenc, a család kérésére én búcsúztattam el a sírnál, és mintha az előbbi gyászünnep dramaturgiája teljesedett volna be, az, amire ő engem akkor kijelölt. Voltak ilyen mágikus megnyilvánulásai. Egy-egy meglepő szó, mozzanat valamikor sokkal később nyerte el az értelmét, egészen más helyzetben. S nyilvánvaló lett a titokzatos. Azt hiszem, majd az ő titkait is a jövő eseményeiből fogják megfejteni.

 

Említette, hogy a kollégium az összetartozás, a sorsközösség miatt is fontos volt. A pályán az induláskor is fontos volt ez? Hogy az együtt, közel egyszerre indulók egymásba kapaszkodjanak? Például a Hetek?

 

Á. I.: Mi, a Hetek, jóval előbb tudtunk egymásról, mint mikor már így neveztettünk. Bella Istvánnal egy szobában laktunk az Eötvös kollégiumban. Ugyanarra, a magyar–könyvtár szakra járt ő is 1959-től. Akkor már harmadéves voltam. De az akkori kollégiumi együttlétünk még nem jelentett barátságot. Nekem, a felsősnek más volt a társaságom, neki is más a köre. Inkább a kollégium utáni években kerültünk baráti közelségbe. Voltunk ott induló költők, írók, akikkel valami szorosabb közösségbe is tartoztunk emiatt. Közülük Baranyi Ferencet említhetem, aki már akkor nevet szerzett magának, Balogh Elemért, Buzás Andort, a későbbi kiváló rádióst, Kristóf Attilát,a Magyar Nemzet munkatársát. Lázár Ervinről még nem tudtuk, hogy ír. A kollégiumnál nyilvánvalóbb szellemi műhelyünk az egyetemi alkotókör volt, ahova Orbán Ottó vitt el, Füst Milán előadásait ajánlotta, akkor még csoporttársam az első évben, de aztán az egyetemet abbahagyta ő is. Viszont akkori kedves kapcsolatunk a haláláig tartott. A Nárcisz presszóban, a bölcsészkarhoz közel is folyt a mi kis irodalmi életünk, sokszor Pilinszky társaságában.

 

És a Hetek?

 

Á. I.: Ratkó Jóskát Sánta Ferenc mutatta be, aki segítő-baráti kapcsolatban állt vele, szinte a nyomorúságból próbálta őket kimenteni. Buda Feriről mint költőről tudtam már a bátyámnak küldött versei által, nagyon tehetségesnek tartotta. Egyszer Tóth Éva, akkori társam az alkotókörben, szólt, hogy megismerkedhetek Ferivel, ez akkor történt, mikor az ’56 miatti fogságából kiszabadulva följött Pestre, hogy elhelyezkedjen. Juhász Ferenc szerzett neki állást, lakást is. Erős volt akkor még a szolidaritás az írók között. A Kalász Lászlóval, Serfőző Simonnal, Raffai Saroltával is emlékezetes az első találkozás pillanata. Rokonságot éreztünk. Egymás után jelentek meg az első könyveink, és Kabdebó Lóránt észrevette azokat a közös vagy hasonló szociális és esztétikai jegyeket, mely szerint elnevezett bennünket Heteknek. Mi ezt elfogadtuk, de az elején nem annyira komolyan. Később győződtünk meg, hogy milyen haszna volt, mert rajban kirepülni jobb, mint egyedül. Azért én ezt a besorolást valamennyire kizárólagosnak tartottam, mert eléggé bezárt egyféle magatartásba, stílusba, amitől kimondva-kimondatlanul új népiesnek mondhatnak, pedig Tandori Dezsővel már ötven éves a baráti viszonyom, ahogy Orbán Ottóval is lenne. Ott voltam verseimmel a modernek közelében. Én akkor az avantgárdok találkozóhelyére, az Építész Pincébe, meg a hasonló helyekre jártam, ahol Kondorral, Erdély Miklóssal voltam együtt barátilag. Szóval, nem fértem én teljesen ebbe a hetes rajba, s valamiképpen mindenki bővebbnek szerette volna, ugyanakkor a baráti, elvi, érzelmi közösség biztonságot adott, és nagyon sokat köszönhetünk egymásnak.

 

Ma van ilyen raj vagy magány van?

 

Á. I.: Most magány van és megfogyatkozás: a hétből hárman maradtunk. Már hét barátról, nem hét költőről van szó, mint az indulás, az egyéni hang kiküzdése idején. Megsiratjuk halottainkat, és hálásak vagyunk a sorsnak, hogy együtt lehettünk, lehetünk.

 

Bödő Anita

 

(Az interjú 2008. július 9-én készült.)