Márai Sándor a XX. század tanúja és krónikása volt, mégis az azt megelőző század gyermekének vallotta magát. Értékszemlélete, polgárideálja, témái, és sok tekintetben írói szemlélete, inkább köti őt a forradalmaktól, hitektől és kétségektől forrongó XIX. századhoz, mint a későbbi időkhöz, melyek – felfogása szerint – csak elvettek az értékteremtő ősök és a polgári osztály által teremtett erkölcsi és szellemi hagyatékból. Nem véletlen, hogy legtöbbet olvasott szerzői között Arany Jánost, Vörösmarty Mihályt és Goethe-t találjuk, akik élete csaknem kilenc évtizedén keresztül vezérlőcsillagai voltak odahaza és idegenben egyaránt. Forradalmat, világháborúkat és politikai diktatúrákat éppúgy megélt, mint ez utóbbiak szükségszerű következményét, a terrort, a menekülést, a belső- majd a tényleges emigrációt, az önkéntes száműzetést.

Az önmaga által fontosnak tartott értékek közül néhányhoz foggal-körömmel ragaszkodott, függetlenül attól, hogy az éppen uralkodó politikai és szellemi irányzatok „múlt-századinak”, „burzsoának” vagy éppen „fasisztának” tartották őt. Élete és műve arról tanúskodik, hogy számára a legnagyobb rang, hogy olvasó- és gondolkodó ember lehetett, és jó néhány művében maradandó emléket állíthatott a polgári osztálynak és szemléletnek. Ezért tartotta életműve betetőzésének a halála előtt néhány hónappal megjelent család- és nemzedékregénye, A Garrenek műve megjelenését, mely felfogása szerint enciklopédiája mindannak, amiért élt, és amely nélkül értelmetlen lett volna számára élete legfontosabb tevékenysége, az alkotás, az írás is.

Az írók, ezen belül saját szerepét kulcsfontosságúnak tartotta a nemzet, a nyelv, az értékek védelme szempontjából. Az író alkotóművész, aki a felelősség alól semmilyen indokkal sem vonhatja ki magát: alakító-formáló szerepe és feladata van a társadalommal szemben. Csak addig tarthatja magát szellemi embernek, ameddig ennek az elvárásnak megfelel. Ha pedig ebben a feladatában lehetetlenné teszik őt, fel kell tennie a kérdést, hogy méltó-e az írói rangra, ha mindezt eltűri és maradhat-e abban az országban, ahol nem lehet szabadon író, mert nem csak a szólásra, a hallgatáshoz is joga van, így is kifejezheti véleményét, és ezzel is irányt mutathat. Ennek az értékközpontú szemléletnek következménye életében az emigráció, mely (négy évtizedével) meghatározója lett sorsának, írásművészetének és egyik sarkpontja annak a képnek, melyet az utókor kialakított személyéről. Különösen igaznak tűnik mindez az író 1998 óta tartó világsikerének értékelése során, ahol a külföldi elemzések középpontba helyezik emigráns voltát, saját értékrendjének maradéktalan és könyörtelen megkövetelését önmaga és sorstársai életében egyaránt. Mindez a siker nem született volna meg, ha életét nem Kassa, a polgárság, a nyelv, egy értékközpontú szemlélet bűvöletében élte volna. Ezek legfőbb meghatározói életének, magatartásának, életművének.