Vannak elmúltak, amiket csupán egy-egy gyarló emlékező tart észben, saját kegyeleti érzéseiből, egyéb indítékaiból, amelyekkel megörökítené a rohanó dolgokat. És vannak viszont, amelyeket az egész irodalom – részben még élőkben való emlékezése – őriz meg: és egy késői utókor is megtart, maradandó hatásaiban. Ilyen volt például a jelentőségében szimbolikussá emelkedett Nyugat-folyóirat. Aki akkoriban nem írt, élt, izzott a magyar szellemi élet lázaiban, annak fogalma sincs arról, hogy mi volt, még 1919-ig tartó, nagy korszaka után is, mondhatni, végig, a Nyugat. Hiszen, Ady kivételével, az Est-lapok irodalmi rovataival párhuzamosan – mert a pénzre szükség volt – minden jelentős író bedolgozott.

Írtál légyen akárhová, akármit: ha a Nyugatban nem jelentél meg, nem tekintettek valójában fémjelzett írónak. A Nyugathoz fűződő, nagy irodalmi megújulás oly föltétlen mércét szabott – és hitelesített – irodalmával, hogy aki e körön kívül állt, gyanús volt abban, hogy nem időszerű érték, különben „benne volna a Nyugatban”. A Nyugat szigorú mércét alkalmazott: és föltétlenül „valami újnak”, a szokványtól elütőnek kellett lennie a közvéleménynek, hogy abban szerepelhessen. A Nyugat, történelmi tény ez már, új nyelvet, fogalomköröket, új irodalmat jelentett, és – az irodalom kisugárzásaként – új magyar életet intonált: És jöhetnek most már – amikor egy győzelmes irodalmi korszakot ennek íróiból (s nagyszerű kölcsönösségben: írókat) kiigézett, könyörgött-pofozott és teremtett avval, hogy Osvátnak, e hittérítői buzgalmú szerkesztőnek ilyen vagy amolyan „tévedései” voltak. Az ilyenekkel szemben, akik csak azt képesek látni, még ha netalán voltak is – aminthogy voltak –, ekkora eredmények közepette, minden lelkiismeretemmel állítom (s no, nem is mondok nagyot), hogy boldogan vállalhatnánk még egyszer annyi szerkesztői tévedést, ha (– a tehetségek, a szerkesztés és a történelmi-irodalmi komponenseket egy fókuszpontba hengerítő szerencse ilyen találkozásával –) ilyen irodalmi tekintélyt, mértékegységet jelentő orgánumot (az új, mai korszerűt beleértve) teremthetnénk még egyszer.

A régi K.u.K.-tisztről szokták volt mondani, hogy rangjánál fogva „udvarképes”, és még a király asztalánál is megjelenhet. Így egy Nyugat-munkatárs mivolta hasonlóképpen valami „udvarképes író”-i légkört árasztott, még ha mai szemmel nézve sokszor netalán csapnivalót is írt ez az előkelőség. A kormányfőtanácsosságot és a méltóságos címet megvásárolhattam, de ezt nem; és gondolom, Osvát Ernő – és kitűnő szerkesztőtársa, Gellért Oszkár vagy Babits – inkább levágatta volna a fejét, mintsem egy olyan embert beengedjen a testületbe, aki nem tette le a szemében, írásával, az arra képesítő „tiszti” egzáment.