Mit jelentett nekem a Nyugat?

Ha azt felelném: mindent – igaz is volna, meg nem is. Számtalanszor elmondtuk már, nemzedéktársaim is, jómagam is, hogy nekünk, az úgynevezett „harmadik nemzedéknek”, pályánk elején a Nyugat volt a cél, a benne való megjelenés (és ami ezzel nagyjában egyet jelentett: Babits javallása) jelentette az igazi írói, költői, kritikusi fölavattatást.

Cél, mondom, ahová el kellett jutni. Elkezdeni valahol másutt, és különböző lépcsőfokokon át elérkezni a Nyugatig. Lehet, hogy volt, aki mindjárt ott kezdte; nemzedékem legjobbjainak többsége azonban máshonnét indult. Ezekről a dolgokról sok tévhit és mégtöbb félremagyarázás van forgalomban. Hogy ki miért hamisítja meg a tényeket, s aztán, szelek fordultával, miért rektifikálja esetleg a saját korábbi hamisításait (vagy mégcsak nem is rektifikál, hanem mosolygó természetességgel úgy tesz, mintha mit sem tett és mit sem hamisított volna): – ez a kényes kérdés nem ide tartozik az azonban ide, hogy a Nyugatról és a hozzá vezető utakról sok, a valóságnak nem egészen megfelelő hiedelmet terjesztettek el részint olyanok, akik soha ott sem voltak, részint olyanok, akik egy időben azt a látszatot akarták kelteni, hogy nem vagy csak kénytelenségből voltak ott. A tény az, hogy a két háború közt, hogy csak erről az időszakról beszéljek, többé-kevésbé minden, a szó komoly értelmében igényes író számára a Nyugatban való megjelenés jelentette az igazi, a hiteles, a mértékadó elismertetést, és a Nyugathoz tartozás jelentette a sokféle kontárságtól megkülönböztető „céhbeliséget”. (De, félreértéseket elkerülendő, nem – mint itt-ott vélni szeretik – valamiféle hermetikus arisztokratizmus, hanem a becsületes és megbízható mesterségtudás értelmében.)

A Nyugat állt egy már szinte kezdettől (Kassákéktól) folyton vitatott, és közben hallgatólagosan állandóan elismert irodalmi hierarchia csúcsán. Mint említettem: sokféle út vezetett hozzá; ezekről az utakról is sok téves nézet kering, szóban és írásban. Az én nemzedékem, meg az előtte járó, tehát a második meg a harmadik, többnyire a lépcsőzetes út legalsó fokain kezdte; akkor még nem volt divatban évente egy-egy rövidnadrágos zseni fölfedezése, akit aztán a korai siker, az elismert legjobbakkal egy szinten szereplés rendszerint megszédít, elkapat, leszoktat a tanulásról, önképzésről, művelődésről. Meg is rekednek, be is zápulnak egy-kettőre, törvényszerűen. Talán csak a múlt század ötvenes éveiben járkált annyi Petőfit utánzó álzseni, mint manapság Juhász Ferencet, Nagy Lászlót vagy a másik póluson Pilinszkyt és Nemes Nagy Ágnest a stílus, a képek, a szókötések legapróbb mozzanatáig majmoló géniusz, akinek a Gyulai Pál vadhajtásokat nyeső éles ollója helyett legelső folyóirataink bőséges hasábjai és magukat rangosnak tartó kritikusok ömlengései jutnak osztályrészül.

Nem mondom, hogy nyitva felejtett kiskapukon a Nyugatba is nem jutottak be olyanok, akikről utóbb kiderült, hogy túl korán mondtak búcsút a jótékony és szerény iskolának. De aki az említett két nemzedékből csak valamennyire is állja az időt, az a Nyugathoz való bekopogtatás mércéjét elsősorban önmagában emelte jó magasra. A dilettánsok és a rossz költők önhitt gátlástalansága természetesen akkor sem volt kisebb, mint bármikor előtte vagy utána; aki azonban nem pusztán csak „megjelenni” akart, hanem elsősorban a szó teljes és sokszoros értelmében való „mesterség” íratlan céhlevelének elnyerését tűzte ki céljául, az önmagában és a maga szorgos kis műhelyében előbb fölkészült a Nyugatra, s idétlen zsengékkel mutatkozni sem mert volna nem egy Babits vagy egy Móricz színe előtt, de azoké előtt sem, akiket a Céh közelebb vagy távolabb álló beltagjainak tudott.

A Nyugat tehát az esetek túlnyomó többségében nem elindulás volt, hanem megérkezés egy pálya első igazán jelentős állomásához. Az elindulás véletlenei (diáklapok, tanári útmutatások, esetleg ismeretségek) után részint már létező újságok, hetilapok, részint újonnan alapítottak (s egy-két szám után kiszenvedettek), valamint saját szerkesztésű antológiák lépcsőfokai következtek; majd a két nemzedék sok tagjának a Nyugat „előszobája”, a Napkelet.

Erről a folyóiratról már szinte lexikális közhely, hogy a Nyugat ellensúlyozására, ellenlábasául, a restauráció jobboldali ideológiájának jegyében, és annak fészkéül alapították. Ez, bizonyos szükségszerű (egyébként minden egyéb esetben is kívánatos) árnyalásokkal meg is felel a valóságnak. De hogy mire alapítanak egy folyóiratot, és mi lesz belőle: ez két különböző dolog. A Napkeletből például a Nyugat előszobája lett, már a második nemzedék számára is, olyan „közreműködőkkel” – hogy csak találomra idézzek néhány nevet – mint Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal. Ami pedig az úgynevezett harmadik nemzedéket illeti, ennek egyik raja – többnyire a vidékről fölkerültek – ugyancsak a Napkeletben vetette meg a lábát, s innét „ment át” aztán a Nyugathoz, ami azonban rendszerint nem jelentett gyökeres szakítást a Naplelettel sem, amíg létezett. Amikor – utolsó éveiben – a lap szerkesztését Kállay Miklós vette át, ez a derék, tiszta szándékú és ízlésű, nagy világirodalmi tájékozottságú esztétikus, akit alighanem csak az újságírói robot és vaksi szeme akadályozott meg maradandóbb művek alkotásában (ha típusbeli rokonát keresném, leginkább talán Kárpáti Aurélra kellene gondolnom)… – amikor tehát Kállay Miklós vette át a Napkelet szerkesztését, a lassan halódó lapot éppen a harmadik nemzedék erőteljesebb bekapcsolásával próbálta fölfrissíteni; sokunknak majdnem korlátlan teret nyitott, már-már egy „nemzedéki lap” méreteiig; – akik nem elégszenek meg fölületes hallomásokkal, hanem szeretnek saját szemükkel meggyőződni a dolgokról, bármely könyvtárban, ahol a lap egyáltalán megvan, utánanézhetnek, mi minden, mennyi hasznos, egy korosztály fejlődését, tudatosodását, esztétikai tájékozódását előmozdító írás jelent meg itt.

Azoknak, akik a Napkelet szerényebb porondján próbát tettek képességeikről, a Nyugat szívesen ajtót nyitott, ugyanúgy, mint azoknak, akik – más tájakon – az Erdélyi Helikon hasábjain bizonyultak érdemesnek. Utólagos – és fölöttébb vitatható érvényű – visszavetítés határozott világnézeti állásfoglalást látni abban, hogy ki hova írt, ki hol kezdte, ki hova ment át. Ismétlem: minden „igazi” író vágyálma a Nyugat volt; nagyon kevésnek adatott meg, hogy ott is kezdje; a legtöbben nem is tartották volna illendőnek, hogy ott kezdjék, ahová megérkezni illik. Volt ebben valami irodalmi szemérem, valami tartózkodás; de volt bizonyos burkolt önzés is: akkorra halasztani ezt az örömet, ezt a lovaggá üttetést, amikor már komoly esélyei vannak elnyerhetésének.

A harmincas évek végére, negyvenesek küszöbére az előttünk járók után mi, harmadik nemzedék is zömmel elérkeztünk a Nyugatig. Beértünk a Nyugatba, abban az értelemben, ahogy a fanyar gyümölcs kezd beérni? Lehet. A lapban való megjelenéssel, a belé való rendszeresebb dolgozással, annak az érzésével, hogy azért a halódó, ziháló, fulladozó Babits szeme van rajtunk: ezzel észrevétlenül részeseivé lettünk valaminek, amit, ha nem hangzanék olyan nagyképűen és bombasztikusan, úgy nevezhetnék, hogy a Nyugat erkölcse. Mert az volt: paradox módon az „erkölcstelen” Nyugat lett a humanizmus erkölcsének fellegvára. Hogyan világíthatnám meg a legegyszerűbben? Talán így: – Nem lehetett valaki egyszerre „nyugatos” és nemhogy fasiszta, de mégcsak fasizmussal rokonszenvező sem. Mégpedig nem ilyen vagy olyan politikai meggyőződésből, esetleg pártállásból következőleg. Hanem egyszerűen emberségből, szólamok és elméletek nélkül, természetes, magától értetődő döntéssel. Akiknek megadatott, hogy ebben a névtelen és szilárd közösségben részesedjenek, azok egy életre szóló örökséget kaptak.

Ebben az erkölcsben persze benne van az ízlés is, mint minden, a szó valódi értelmében való humanista erkölcsben. Benne van az írott szó mélységes tisztelete; az a meggyőződés, hogy a szó nem arra való, hogy hazudjanak vele. Ellenkezőleg: a szó az igazmondás eszköze. Benne van a meggyőződés tisztelete: hogy az ember ne váltogassa a véleményét, legbensőbb meggyőződésétől függetlenül, mint a köpönyegét, hanem tartson ki – si fractus illabatur – amellett, amit jónak, igaznak, szépnek tart, mert annak ismert meg. Lehet, hogy voltak, akik ekkor vagy akkor hűtlenné váltak az örökséghez, sőt meg is tagadták. Ki miért, az az ő dolga; az vessen rá követ, aki soha semmiben sem tévedett. De az örökség erejét ne a tékozló fiúk elkalandozásán mérjük, hanem a visszatérésén. Aki egyszer igazán a szívébe fogadta, az előbb-utóbb mind visszatért, vagy visszatér ebbe az elmerült, sokszor megbélyegzett, mégis töretlenül fényeskedő atyai házba.

Ezt jelentette nekem a Nyugat. Ezt jelenti nekem a Nyugat.

 

II.

 

Mit jelentett a Nyugat irodalmunk fejlődésében?

Ha azt felelném rá: egyszerűen a Nyugat volt irodalmunk fejlődése – megintcsak igaz is volna, meg nem is.

Nem is: hiszen – említettem – majdnem kezdettől fogva megvolt a maga nála is „modernebb” ellenzéke. Még tíz évet sem élt, és Kassák már elaggottnak minősítette. Tudjuk, a második nemzedék kezdeteit is jellemzi bizonyos ingerültség a Nyugat ellen. De, mondhatnám, minden atya-fiú viszony ambivalens: oldhatatlan kötődések és olthatatlan lázadások fonadéka; eltéphetetlen lánc, szűntelen odi et amo. A Nyugat irodalomtörténeti „csodája” az (ha egyáltalán lennének irodalomtörténeti csodák), hogy végül az ellene lázadóból is mindazt magába integrálta, ami érték. És ezért igaz, hogy irodalmunk fejlődése, amíg létezett (utódjával, a Magyar Csillaggal egyetemben) voltaképpen maga a Nyugat. Valami, ami több, mint egy folyóirat hasábjai, és szélesebb, mint egy munkatársi gárdát maga köré gyűjtő kávéházi asztal. Voltak, akik sosem írtak a Nyugatba, sőt akár harcoltak is ellene a maguk „konstruktív” világnézetének a nevében; visszamenőleg mégis abba a virtuális egységbe tartoznak, aminek összefoglaló neve: Nyugat. De ez már irodalomtörténet, és a részletezés nagyon is messzire vezetne.

De a föltett kérdéshez még kívánkozik néhány gyors megjegyzés. Amíg a magyar irodalomban a Nyugat meg nem jelent, Arany János, a legigazabb előd minden fáradozása, lapszerkesztői küszködése ellenére többé-kevésbé szabadon grasszálhatott ezen a vidéken mindenféle kontár szándék. Kivált ha grasszálásához legalább a sövény mögül különféle hatalmak is asszisztáltak. A „jó szándék”, a „nemes érzelem” sokszor biztosított menlevelet a dilettantizmusnak. Összekeveredtek esztétikai és morális (álmorális) szempontok. Két egyformán rossz vers közül föltétlenül az bizonyult kevésbé rossznak, amelyik példás hazafiúi vagy vallásos érzelmekről zengett; természetes volt, hogy egy bizonyos – botrányosan alacsony – színvonalon fölül amaz kihullik a rostán, emez nyomdafestéket kap. A Nyugat erélyesen fölszámolta ezt a hibrid „esztétikát”, helyreállította a normális értékrendet (amit aztán a sértettek többnyire elkereszteltek hermetizmusnak és l’art pour l’art-nak, ugyanúgy, ahogy a szabadságharc utáni évek petőfieskedő lantpengetői és híveik a mércét tartó Gyulait hazafiatlannak). Utána is közöltek rengeteg rossz költeményt azon a címen, hogy nemes és konstruktív és hazafias és különféle hasznos dolgokra serkenti az olvasót; de utána az ilyesmit már csak rosszhiszeműen, az irodalmi hitelrontás rabulisztikus igazolási kísérleteivel lehet közölni.

Gyönge dolgok a Nyugatban is jelentek meg bőven. Csak a rossz folyóirat nem vállal kockázatot s nem „fektet bele” egy-egy (utólag meghiúsult) ígéretbe. A Nyugatnak is voltak rossz számai; minden folyóiratnak vannak rossz számai. Egy lap irodalomtörténeti súlyát azonban nem a benne közölt rossz versek mennyisége és a jó meg a rossz számok aránya szabja meg. Hanem az általános irány, a nyilván kivehető szándék; az, hogy egy lap a kényelmes és talán tetszetős veszteglést vállalja-e, vagy a talán kockázatos, talán benső vitákkal teli továbbmenést. Hogy a Nyugat ezt az utóbbit választotta, és fönnállása alatt mindvégig (nemcsak Osvát alatt, mint a tévhit következő nemzedéknek tudott egyszerre iskolája és otthona lenni. tartja), azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy három egymásra következő nemzedéknek tudott egyszerre iskolája és otthona lenni. Tanúk rá azok, akik máig érzik és őrzik ennek az „ambivalens” (mert élő és éltető) otthonnak a melegét.

 

III.

 

Ki hatott rám a legmélyebben?

Habozás nélkül válaszolok: Babits. De itt rögtön árnyalnom kell. Költészete először a Versenyt az esztendőkkel lírájával ragadott meg; idő kellett hozzá, hogy fölismerjem a „középső” Babits, a Recitatív, a Nyugtalanság völgye, a Sziget és tenger nagyságát; még több ahhoz, hogy első köteteiből ne csak az olyan oromverseket tartsam „házi antológiám” fő darabjainak, mint az Esti kérdés vagy a Két nővér, s hogy világirodalmi környezetébe helyezve, valamint a Levelezés ismeretében megértsem korai lírájának jelentőségét.

Babits, a költő: igen. Babits, az esszéíró: igen. A regényíró? Újra kellene olvasnom a Halálfiait: valóban olyan kivételes teljesítmény regényirodalmunkban, amilyenként – minden merevsége, minden szecessziós preciőzködése, minden ziháló babitsi feszessége ellenére – emlékezetemben él? Sose tagadtam, néha túlhangsúlyoztam, mennyire őt vallom a mesteremnek, és mennyire szeretnék nem méltatlan lenni a mesteremhez, akinek a közvetlen környezetétől, vagy éppen a vele való fesztelenkedő barátkozástól mindig visszatartott a tisztelet. Soha, magamban sem hívtam „Mihálynak”, mint valódi és álbennfentesei; sosem kaptam föl az esztergomi vonatra, hogy meglátogassam. Egyszer, már a Révai lektoraként, fölkerestem budai lakásán; Graham Greene regényét ajánlotta, a Hatalom és dicsőség címűt (az orrunk előtt kötötte le aztán az Athenaeum). Megírtam ezt egy versben – Babits a betegágyon –, prózában csak gyarlóbban tudnám. „Realista” vers: minden szó igaz benne. A könnyek is a végén. Egyszer – ezt is megírtam egy „jegyzetlapon” – megváltotta a jegyemet a 14-es autóbuszon, a Nyugat szerkesztőségébe menet. Üres volt a kocsi, de nem mertem leülni mellé. Ma is fölállok lélekben, ha rá gondolok. A jegyet elkértem tőle, eltettem egyetlen emlékül. Eltűnt a háborúban.

Aztán még valami, és talán valami még nagyobb, vagy még egzisztenciálisabb: a Babits-jelenség. Az, amit egyszer úgy próbáltam meghatározni: „Babits az őrtoronyban.” Az a Babits, akit ma is ott látok, és egyre inkább ott látok abban a – ha tetszik: erazmista – világító- és őrtoronyláncolatban, ahonnét egy-egy virrasztó megpróbált még némi fényt vetíteni a harmincas évek Európájának egyre sötétedő éjszakájába. És szólni, a sokféle hangos „uszítások és uszulások” közt (mint Vas István mondja egy más vonatkozású tanulmányában), ahogy és amíg rossz gégéjéből telt.

De a Nyugat nemcsak mestert adott, hanem barátokat is. Csak a halottakról beszélek. Szerb Antal, akinek elismerése szintén fölért egy kisebb fölavatással, szintén a Nyugat „ajándéka” volt; tetszése egyidőben szintén mértéknek számított előttem; tartózkodó, leplezve ragaszkodó barátságát életem legszebb – sajnos, túl kurta – élményei közt őrzöm.

Egyébként Sík Sándor tanítványa volt, akárcsak Radnóti Miklós (de ő már az egyetemen). Én nem voltam Sík-tanítvány (Gödöllőn jártam a premontreieknél); a meginduló Virgiliánál azonban szükségszerűen találkoztam vele, és nyomban megtanultam tisztelni s aztán haláláig szeretni kivételes egyéniségét; neki köszönhettem, hogy Radnóti Miklóssal megismerkedtem; neki azt az első pillanattól fogva majdnem cinkos megértést, ami mint a „Sík tanár úr” körébe tartozók közt, köztem, a Révai akkori lektora, meg Szerb Antal, akkori külső lektorunk és „házi szerzőnk” közt létrejött.

És hogyan ne említeném Szefit, a Schöpflin Aladárék, Farkas Zoltánék kedves, felejthetetlen „Szefkóját”, Bohuniczky Szefit: ezt a valahogyan utólag realizálódott és „visszamenőleges” Nyugat-barátságot, ezt a minden irodalmon túlian mély és igaz, és közben minden ízében annyira irodalomban is élő emberi barátságot? 1942 januárjában ismertem meg: együtt kaptunk Baumgarten-díjat. Később, már a háború után, Zádor Anna bízta rám egy kéziratát, gondozni a távollétében; mert akkor valahol a Dunántúlon élt férjével, a szintén felejthetetlenül kedves és okos és finom Maller Dezső bácsival. Még később, mikor már érvényben volt kitiltatásom a magyar irodalomból, egy délután beállított hozzánk egy halom könyvvel a hóna alatt. Bezúzásra ítélt könyvek voltak a Széna téri kölcsönkönyvtárukból: az én könyveim. Ettől fogva haláláig tartott ez a kapcsolat: emberi, írói, családi barátság – amilyet csak kivételes ajándékul kap életében az ember. Azt mondhatnám: ez volt, több mint egy évtizeddel a Nyugat halála után, az én második Nyugat-korszakom: a visszakapcsolódás ebben a barátságban és majdnem szomszédságban a fiatalságba, az övébe, a második nemzedékébe, és rajta át az első nemzedék legszebb férfikorába, és így az akkor éppen árfolyamukat vesztett értékekhez. Egy újraélt Nyugat élt akkor a Rózsadombon, délutáni beszélgetéseinkben, és így élhettem életem szerves részévé az ő jóvoltából azt is, amit annak idején személyesen nem élhettem meg.