Bodor Béla 1954-ben született Budapesten.

Déry- és József Attila-díjas költő, prózaíró, esszéista, kritikus, irodalomtörténész, képzőművész. Tagja volt a Szépírók Társaságának, a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.

1975-ig több rock- és dzsesszegyüttesben játszott. 1979-ben rendezte legnagyobb önálló kiállítását festményeiből, grafikáiból, montázsaiból.

1991 óta az Élet és Irodalom kritikai rovatának munkatársa volt, 1995–96-ban rovatvezető. Állandó szerzője volt a Litera irodalmi portálnak.

1985 óta jelentek meg írásai. Saint Francis experience című egyfelvonásosa 1988-ban elnyerte a drámapályázat, egy-egy esszéje 1994-ben a Madách-pályázat, 1995-ben az Ady Társaság pályázata első díját. 1999-ben Soros-ösztöndíjas. 1991: a Holmi novellapályázatán, 1992: a Holmi kritikapályázatán, 2002: a Magyar Rádió hangjáték-pályázatán nyert díjat.

A Déry-díjat 2000-ben, a József Attila-díjat 2007-ben kapta meg.

Hosszú betegség után, 2010. augusztus 10-én hunyt el.

 

Főbb művei: Dallamos fekvésváltó gyakorlatok (versek, 1989), A nevek születése (versek, 1997), Régi magyar regénytükör I–II. (irodalomtörténet, 2000), Ragtime a Vérnősző Barommal (versek, 2002), Városablak (regény, 2003), Alakok (irodalmi tanulmányok, 2006), Már az avantgárda Carneválra ütött (tanulmányok, kritikák az aktuális avantgárd tárgykörében, 2007).

 

 

A Digitális Irodalmi Akadémia Takács Zsuzsa-szakértője volt 2007-től haláláig.