Gergely Ágnes életrajza

(1933–)

Költő, prózaíró, esszéista, műfordító.
1933. október 5-én született Endrődön. Apja újságíró volt, anyja tisztviselő.
Noha iskolás éveitől kezdve – kevés megszakítással – mindmáig Budapesten él, kötődéseiben meghatározóak maradtak a vidéki gyökerek. A zalai táj és Zalaegerszeg volt gyermekkorának színtere, de a Dunántúlhoz köti édesapja szellemi öröksége, régi értelmiségi családja is. A nyarakat, szünidőket azonban mindig „otthon”, szülőfalujában töltötte, anyai nagyanyjának házában. Ezért maradt közel hozzá az alföldi táj és a falu világa. Itt raktározta el a családi emlékeket is a földbirtokon gazdálkodó, iparos és kereskedő elődökről, itt ismerte meg a munkára épített élet hagyományait, az egyszerűség és a szigorú szorgalom tiszteletét.
Gyermekkorának nyugalmát, családi biztonságát szétzúzta a második világháború. Budapesti otthonukat kifosztották, édesapját 1944 végén elhurcolták, s többé nem tért haza. A háború után édesanyja egyedül, szinte a semmiből kezdte újrateremteni – előbb Endrődön, majd Szegeden, végül Budapesten – az élet elemi feltételeit.
Gergely Ágnes végzettsége, eredeti hivatása szerint tanár. Egyetemi éveinek küszöbén azonban diákkorának két sajátos kitérője volt. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése előtt, 17 évesen eredményes felvételi vizsgát tett a Színművészeti Főiskolán, ám meggyilkolt apjának újságírói múltja – a szociáldemokraták Peyer Károly vezette, „jobboldali” szárnyához való kötődése – és értelmiségi–polgári családja miatt a főiskolai tanulmányok folytatásából rövidesen kizárták. Dacos válasz gyanánt ipari tanulónak iratkozott be, s 1952-ben vasesztergályos szakmai bizonyítványt szerzett. Ezt követően intenzív nyelvtanulással egybekötve befejezte a középiskolát, 1953-ban ún. szakérettségi vizsgát tett. Még ebben az évben felvételt nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, s 1957-ben vette át magyar–angol szakos középiskolai tanári diplomáját a Bölcsészettudományi Karon.
Pályáját általános, majd középiskolai tanárként kezdte: hat esztendeig tanított Újpesten. Diákkora óta kötődött az irodalomhoz, az antik klasszikus kultúrához és a modern nyelvekhez, egyetemistaként műfordítói szemináriumoknak is hallgatója volt. Ezekben az években kezdett el fordítani és írni. Első műfordításkötetei 1958–59-ben jelentek meg (James Joyce és Dylan Thomas művei), első verseskönyvét (Ajtófélfámon jel vagy) 1963-ban adta ki a Magvető Könyvkiadó. A ’60-as években indult prózaírói munkája is (Glogovácz és a holdkórosok).
1961-ben férjhez ment, de a következő évben elvált. 1963-ban újabb nehéz döntést hozott: elhagyta a tanári pályát, mert nevelési elveinek követésében az iskola akkori világa súlyosan korlátozta. Ezután előbb újságíró volt a Magyar Rádió külföldi adásainak szerkesztőségében, majd az Élet és Irodalom rovatvezetője 1973-ig. 1973–74-ben ösztöndíjjal egy évet töltött az USÁ-ban, az Iowai Egyetem nemzetközi íróprogramjának résztvevőjeként. Hazatérése után a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője lett, 1977–88 között pedig a Nagyvilág című világirodalmi folyóirat rovatvezetője.
1988 óta írásaiból él. 1974 óta tiszteletbeli tagja az Iowai Egyetemnek. Itthon 1975-ben angol és amerikai költészetet tanított a szegedi József Attila Tudományegyetemen. 1979-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán angol–amerikai–afrikai irodalomból doktorált, s diplomáját az egyetem 1997-ben PhD tudományos fokozattá minősítette. Műfordítói és kutatói munkájának találkozásából születtek műelemző tanulmányai, önálló tanulmány- és esszékötetei: Költészet és veszélytudat (Christopher Okigbóról, a biafrai háborúban elesett klasszika-filológus afrikai költőről); Nyugat magyarja (esszénapló William Butler Yeatsről). Emily Dickinson költészetének témájában tutorként működött az ún. Láthatatlan Kollégium munkájában, majd 1992-ben meghívást kapott az ELTE Angol Irodalmi Tanszékére, ahol a doktori képzés keretében W. B. Yeatsről vezetett szemináriumot és magyar műfordítás-történetet tanított 2003-ig. Jelenleg a tanszéken vizsgabizottsági tag.
Írói életművének legdúsabb ága a lírai költészet. 2005-ig tizenhárom verseskönyve jelent meg, köztük öt gyűjteményes válogatás, mindig új művekkel, ciklusokkal kiegészülve (Válogatott szerelmeim, Árnyékváros, Királyok földje, A barbárság éveiből, Carmen lugubre.)
Szellemi szuverenitása nemcsak a saját tónus, költői hang, képi látás és az egyéni kompozíciós formák megtalálására – egy önálló versvilág megalkotására – ösztönözte, hanem megóvta a táborokba verődéstől, iskolákhoz vagy divatokhoz való csatlakozástól is. Indulásakor a kortárselődök köréből egyaránt vonzotta Illyés Gyula és Weöres Sándor költészete. Versfordítóként pedig éppúgy támaszkodott az intuitív invencióra építő Tóth Árpád-i és Kosztolányi-hagyományra, mint később Szabó Lőrinc szikárabb pontosságának vagy Vas István fordítói eleganciájának példájára. A közelebbi lírikus kortársak sorából különösen szerető tisztelettel illeti emlékezéseiben Pilinszky Jánost és Nemes Nagy Ágnest, de Hajnal Annát vagy Nagy Lászlót is. Visszaemlékezései szerint olvasói életének legnagyobb erejű költőélménye azonban az ír Nobel-díjas író volt, William Butler Yeats, a „Nyugat magyarja”. Általánosabban is mondható, hogy költői ízlését, belső szemléletét érzékelhető módon alakította az angolszász és a kelta hagyomány, de emellett kezdettől erősen vonzódott az antikvitáshoz is, a latinon csiszolódott poétikai–grammatikai igényességhez.
Sokaktól tanult, senkit sem követett. Életműve ezért ellenáll a besorolásnak. De mert ez teljességgel mégsem kerülhető el, leginkább a huszadik századi magyar klasszikus modernség egyik alakjának látjuk, a „nyugatos” és „újholdas” írástudói felelősség és minőségigény folytatójának a század utolsó harmadában és fordulóján. Költészete csiszolt és gazdag formakultúrát mutat. Köteteinek, ciklusainak komponálása plasztikus, sokszor a zenei műformákat idézően feszes, a szövegek szerkezetét a versgrammatika latin világossága jellemzi. Lírájában az intellektuális megközelítés szürreális látásmóddal társul, komplex képeinek feszültségét az álomszerű, indázó képzettársítások és a kontúrosan éles absztrakciók távoli összevillanása táplálja, s az érzelmi, indulati töltést sokszor ellenpontozza szikár tárgyiasság. A ’70-es évek végétől költészete elmozdul az egészen egyéni, ironikus szimbolizmus felé.
Regényei – az elsőt leszámítva – valójában összetartoznak, egy önéletrajzi fogantatású, de fikciós elemekkel átszőtt, laza tetralógia darabjainak tekinthetők. Közülük az első 1973-ban jelent meg (A tolmács), a legutóbbi pedig 2000-ben (Őrizetlenek). A tetralógia íve a gyásztól a vágyig, majd a vágytól a gyászig ér, s az önmagukban kerek történetek centrumában – az író egyik versének szavával szólván – a „vágy–vétek összebocsátása” áll. A művek az emberi létezés erkölcsi alapkérdésének láttatják a különböző veszteségélmények próbájának kiállását, s cselekményük a szenvedély és a szenvedés köztes zónájában mutatja be az érzelmek ütközetét a morális elkötelezettséggel és a sorsbeli meghatározottsággal. Valamennyi regényre jellemző a központi szereplő nézőpontjának következetes érvényesítése, és egy mű – a Stációk – kivételével egyes szám első személyű elbeszélőjük van. Mind a négy főhős erőteljesen megrajzolt nőalak. Életükben összecsomósodott a huszadik századi történelem és az egyéni lét, így konfrontálódnak a háborúval, a drasztikus vagy rafinált diktatúrákkal –, történetük hátterében pedig kontúrosan vagy áttűnő módon ott van a „reménytelen szerelem, Magyarország”, a zsidó–magyar–európai sorsdráma. Valamennyiük megküzd az alkotó értelmiségiként magányos nő helyzetének kihívásaival, s a szigorú önvizsgálatban és a létértelmezésben két támaszuk van: a belső szabadság és a hivatássá érlelődő munka. A regények kompozícióján érződik a versépítő gyakorlat tömörítő fegyelme, stílusukon pedig a lírai költő nyelvi invenciója és műgondja. Az epikus előadásmódot drámai vágások jellemzik, irónia vibrál benne, s a történeteket végigkíséri a személyesség sorok közötti csöndje.
A négy regény és a költői életmű egységbe rendeződik, a verseskötetek és a regények egymásra vetülve adják ki Gergely Ágnes írói világának hiteles képét. Ezt egészítik ki az író esszéisztikus igényű, egyedi műfajú memoárjai: egy riportnapló, egy esszénapló és egy tárcanapló.
Tevékenységének markáns területe a műfordítás. Többnyire verseket fordít, de emellett drámát, regényt, novellát is. Elsősorban a brit, amerikai és afrikai irodalom közvetítője. Mintegy felerészben lefordította a század eleji amerikai líra megújítójának, Edgar Lee Mastersnek fő művét, A Spoon River-i holtakat, s Magyarországon egyik felfedezője és fordítója Sylvia Plathnak, Isaac Bashevis Singernek és Christopher Okigbónak. Résztvevője annak a törekvésnek, amely a modern angol nyelvű irodalmat teljesebben és frissebb közvetítésben akarja eljuttatni a magyar olvasókhoz. Több önálló versfordítás-kötetet adott közre, és számos versantológiában szerepel. Az angol mellett eredetiből tett át magyarra francia, német, orosz és bolgár nyelvű verseket, és angol közvetítéssel vagy nyersfordítás alapján több más nyelvű művet is. Egyebek közt neki köszönhető Akutagava novelláinak új fordítása.
Többször képviselte hazáját és a magyar irodalmat nemzetközi írótalálkozókon, konferenciákon, külföldi tanulmányutakon (Anglia, Írország, Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország, Izrael, Kanada). 1978-ban Oklahomában (USA) részt vett a Neustadt Irodalmi Díj Nemzetközi Zsűrijének munkájában. Regényei svédül és németül, válogatott versei angolul, franciául és svédül jelentek meg.
Tagja a Szépírók Társaságának és a PEN Club magyar tagozatának. 1998-ban tagjainak sorába választotta az MTA Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiája, 2000-ben pedig a Digitális Irodalmi Akadémia.
 
 
Fontosabb díjak, elismerések:  
 
1977, 1987 – József Attila-díj
1985, 1996 – Déry Tibor-díj
1985 – Az Év Könyve-jutalom
1988 – MTA–Soros-ösztöndíj
1989 – a Munka Érdemrend arany fokozata
1994 – Füst Milán-díj
1995 – a Salvatore Quasimodo-emlékverseny díja
1995 – Kortárs-díj
1996 – Getz-díj
2000 – Kossuth-díj
2000 – a Soros Alapítvány Irodalmi Díja
2007 – az Artisjus Irodalmi Nagydíja
2010 – Prima-díj
 

Az életrajzot Honti Mária írta.
A szerző fényképét Jung Zseni készítette (1981).