Hajnal Anna
Ifjú ingadozások
Ezek a versek javarészt 1933-ban íródtak, és mutatják akkori szenvedélyek, hányódások hullámzását. Gellért Oszkár sima, udvarias, páncélos zárkózottsága vad ellenszenvet váltott ki belőlem, Babits Mihályt hol tiszteltem, hol szenvedélyesen elutasítottam mívességét, gondos, hidegnek hitt magatartását. A „Versenyt az esztendőkkel” magához rántotta fiatal indulataimat. Babits érezte a vele szemben ülő fiatal költő saját önállóságát védelmező, dacos ellentmondásai mögött is a feltétlen tiszteletet, bizalmat, elragadtatást. Habár mindig újra vitába szálltam vele, ideáljaimat féltettem befolyásától: ő Arany Jánost, én Petőfit, ő Csokonait, én Berzsenyit tartottam nagyobbra. Egyszer mosolyogva megjegyezte: – Érdekes, amíg maga itt van, elhiszem, hogy igaza van. De ha elmegy, rájövök, hogy nekem mégis Arany János és Csokonai felelnek meg jobban.
Babits betegsége még jobban hozzáhajlított. Ebben az időben igen közelállónak éreztem Török Sophiet is. Mégis távoltartott tőlük sokféle félénkség, aggályos tartózkodás. Így ritkán kerestem fel Babits fogadónapjait.
1933. márc. 31.
GELLÉRT OSZKÁRNAK
Hajdani hős szép forradalmatok
jaj, hogy kivénült! fogatlan szátok
acsarkodó gyáva dühe hányszor
fordult már múltnak s jövőnek!
most már csak szájhős a régi sok dalia,
s ifjúi tiszteletünket
bénítja álszent dalotok
s szemforgató kegyességtek!
Az idők lovain melyeket vénes
fortéllyal megültök hányszor
rohantatok ránk, páncéllal sisakosan
fegyverdíszes, rokkant,
kivénhedt sereg!
jaj, hogy kivénült! fogatlan szátok
acsarkodó gyáva dühe hányszor
fordult már múltnak s jövőnek!
most már csak szájhős a régi sok dalia,
s ifjúi tiszteletünket
bénítja álszent dalotok
s szemforgató kegyességtek!
Az idők lovain melyeket vénes
fortéllyal megültök hányszor
rohantatok ránk, páncéllal sisakosan
fegyverdíszes, rokkant,
kivénhedt sereg!
Hasztalan minden! feltör az új nemzedék!
erős és tiszta karok
nyúlnak a jövő felé
s megrázó a tiszta felszálló ének.
Hiába vén dühötök! kezetek gyöngül
megrázkódnak az idő paripái alattatok
undok terheik alatt,
lerepültök a porba:
míg ők lobogó sörénnyel
vágtatnak előre,
s aki megfékezi őket
már csak egy új nemzedék,
acélmarkú bátor legények
szemükben ragyog a nap
s boldog fiatal énekük egymásnak ujjongják
a visszhangzó hegyek.
erős és tiszta karok
nyúlnak a jövő felé
s megrázó a tiszta felszálló ének.
Hiába vén dühötök! kezetek gyöngül
megrázkódnak az idő paripái alattatok
undok terheik alatt,
lerepültök a porba:
míg ők lobogó sörénnyel
vágtatnak előre,
s aki megfékezi őket
már csak egy új nemzedék,
acélmarkú bátor legények
szemükben ragyog a nap
s boldog fiatal énekük egymásnak ujjongják
a visszhangzó hegyek.
1933. jún. 13.
SZÓLNÉK HOZZÁ, ATYÁM
B. M.-hez
Bölcs és öreg barát tiszta szemére vágyom
ki mint Odisseus rég tengereket bejárt
s száz viharon túl, kék
nyugalmat tükröz.
ki mint Odisseus rég tengereket bejárt
s száz viharon túl, kék
nyugalmat tükröz.
Ősz homloka előtt szívesen meghajolnék,
minden panaszomat néki elmondanám
s mosolygó nyugalma biztos
rév volna nekem.
minden panaszomat néki elmondanám
s mosolygó nyugalma biztos
rév volna nekem.
Szólnék hozzá: atyám, féktelen indulatok
löknek ide-oda, ökölbe szorul kezem
majd meg simogatásra
nyúlik ki vágyva.
löknek ide-oda, ökölbe szorul kezem
majd meg simogatásra
nyúlik ki vágyva.
Hasító fájdalom, szégyelt sírásra késztet,
néha bolond öröm éneke száll szivemből
s enyhithetetlenül fáj
minden tavasz.
néha bolond öröm éneke száll szivemből
s enyhithetetlenül fáj
minden tavasz.
Szabadság, szabadság! Hogy szívnálak magamba!
fuldokló szomjuság áhitja tündérvized
s elérhetetlen tájak
égnek szememben.
fuldokló szomjuság áhitja tündérvized
s elérhetetlen tájak
égnek szememben.
Atyám nyujtsd ki kezed, mutass utat a parthoz
ama tenger felé hol szabad, erős szelek
téged edzettek s bátor,
tiszta lett a szived.
ama tenger felé hol szabad, erős szelek
téged edzettek s bátor,
tiszta lett a szived.
Mutass utat atyám, mondd meg merre haladjak
hogy az én szivem is vihart, veszélyt kiállva
nyugodt, s bátor legyen
s szabad is végre.
hogy az én szivem is vihart, veszélyt kiállva
nyugodt, s bátor legyen
s szabad is végre.
Mennyi, mennyi a kín egyedül útra lelni,
barát nincsen sehol, fiatal bús társaim
útkeresőn tévelyegnek
s keresik önmaguk,
barát nincsen sehol, fiatal bús társaim
útkeresőn tévelyegnek
s keresik önmaguk,
míg a bölcs öregeket, elvárt jó vezérinket
ellenfelünk a halál sorra elviszi mind,
s mi csak könnyező vággyal
nézünk utánuk.
ellenfelünk a halál sorra elviszi mind,
s mi csak könnyező vággyal
nézünk utánuk.
1933. szept. 12.
EGY KORTÁRS KÖLTŐ OLVASÁSAKOR
Nővér, fivér mindig több, felém szálló hangotok
felhő ülte völgyekből fel-fel törő angyalok
én is szállnék felfelé, szóljatok, segitsetek!
Merre, merre vagytok hát? Senki sem hall engemet?
felhő ülte völgyekből fel-fel törő angyalok
én is szállnék felfelé, szóljatok, segitsetek!
Merre, merre vagytok hát? Senki sem hall engemet?
Mint mikor az erdő ég, s zápor zudit rá vizet
úgy ég bennem panaszod, füsttel fojtva szívemet.
Égre sistereg a gőz segitségért, hangosan,
torkom feszül, kiszakad, s kiáltásom hangtalan.
úgy ég bennem panaszod, füsttel fojtva szívemet.
Égre sistereg a gőz segitségért, hangosan,
torkom feszül, kiszakad, s kiáltásom hangtalan.
TÖRÖK SOPHIENAK
Mint a mikor először láttál s gőggel, gyanakvón
alig figyeltél rám, mégis egyszerre együtt sírtunk
ahogy arcomba néztél,
úgy állok most is eléd hivatlanul jött vendég,
alig figyeltél rám, mégis egyszerre együtt sírtunk
ahogy arcomba néztél,
úgy állok most is eléd hivatlanul jött vendég,
dadogva szólítalak: meg tudod-e bocsátni
hogy csak végső panaszod döbbentett vissza hozzád,
hogy majdnem elfeledtem
kegyetlen bánatodat, s együtt sírt könnyeinket.
hogy csak végső panaszod döbbentett vissza hozzád,
hogy majdnem elfeledtem
kegyetlen bánatodat, s együtt sírt könnyeinket.
Most érzem a sok szomorú éj, s nap nyomait rajtad,
hirtelen milyen teher sok elmúlt, nyugodt napom!
Bűn lett az önző remény
látva remegő szádat, s kíntól aléló szemed.
hirtelen milyen teher sok elmúlt, nyugodt napom!
Bűn lett az önző remény
látva remegő szádat, s kíntól aléló szemed.
Néném, hadd szólitsalak így, hogy segithetnék rajtad?
enyhíti-e kínod az én tehetetlen szerelmem?
a sors ellen ki tehet?
Mint a pók úgy font be száz közös hálóba minket.
enyhíti-e kínod az én tehetetlen szerelmem?
a sors ellen ki tehet?
Mint a pók úgy font be száz közös hálóba minket.
Közös titkokba. Nem szólok, elég tudnod: szeretlek.
Pihenj meg némán, sírj csak, hadd vigasztallak… ne szólj,
félek gőgödtől, mégis
mégis jól esne tán ha kezem csendben simítná hajad?
Pihenj meg némán, sírj csak, hadd vigasztallak… ne szólj,
félek gőgödtől, mégis
mégis jól esne tán ha kezem csendben simítná hajad?
De eljut-e valaha, elfogult halk hangom hozzád?
1933. okt. 30–1934. jan. 23.
GYŰLÖLETTELEN REGGEL
Amikor hosszú gyűlölet után
először nyílt meg önként üdvözlésre ajkam
oly reggel volt
arany kendőd mögül a nap
rám nézett s nevetett.
A hídak parttalanul
szálltak a fényes ködben,
csillogó fátyol alatt gőgicsélt a folyam,
íly reggel volt
s egészen hosszú utam fényesedő ébredés.
először nyílt meg önként üdvözlésre ajkam
oly reggel volt
arany kendőd mögül a nap
rám nézett s nevetett.
A hídak parttalanul
szálltak a fényes ködben,
csillogó fátyol alatt gőgicsélt a folyam,
íly reggel volt
s egészen hosszú utam fényesedő ébredés.
Ébredtem mint a táj
bomlott bennem a köd,
s mikor házad előtt sietve elhaladtam
mint az ébredt pacsirta
úgy szökött fel bennem
úgy szállt, vitt, ragadott fel az öröm:
áldott légy!
öröm a földnek, hogy vagy
hogy élsz,
áldott légy!
bomlott bennem a köd,
s mikor házad előtt sietve elhaladtam
mint az ébredt pacsirta
úgy szökött fel bennem
úgy szállt, vitt, ragadott fel az öröm:
áldott légy!
öröm a földnek, hogy vagy
hogy élsz,
áldott légy!
Így üdvözöltelek szabadultan,
először boldogan,
szívembe arany ködök
gomolyogtak parttalan,
foszlottak mint a rejtett kincs
régen feledt arany
új ország emelkedett diadallal
nyujtózott boldogan.
Halott jóságom éledt föl,
éledt, újra enyém!
gyűlölettelen édes reggel
áldott légy csupa fény!
először boldogan,
szívembe arany ködök
gomolyogtak parttalan,
foszlottak mint a rejtett kincs
régen feledt arany
új ország emelkedett diadallal
nyujtózott boldogan.
Halott jóságom éledt föl,
éledt, újra enyém!
gyűlölettelen édes reggel
áldott légy csupa fény!
Te ének bennem! S ti büszke fák!
Valakit hadd ölelek!
újjászületett szép hegyek
áldottak legyetek.
Hullott levél, mely fák alját teríted
áldott légy bíbor őszi szemfedő
s mely lebegni látszol időtlen fényben
hegyekhez simult öreg temető,
s te magadba merült mélységes kék
kibomló ég
magamban hordalak,
az ország újra enyém.
Valakit hadd ölelek!
újjászületett szép hegyek
áldottak legyetek.
Hullott levél, mely fák alját teríted
áldott légy bíbor őszi szemfedő
s mely lebegni látszol időtlen fényben
hegyekhez simult öreg temető,
s te magadba merült mélységes kék
kibomló ég
magamban hordalak,
az ország újra enyém.
II.
Szivem, milyen csoda kapott fel
szárny vagy friss árvíz nem tudom
ringat és repes csattog köröttem
s iharfák lengnek útjaimon.
Arany iharfák bólongva lengnek
mondd, mi jöhet meg, milyen veszély?
Most légy erődben fiatal, gazdag
szeszélyes tündér a szenvedély.
Minden kincsemet mondjad hogy rejtsem?
Elég tág lesz a világ?
Tükrösen verődik mosolyom vissza
Mondd, honnan jött e varázs?
Mondd, ki varázsolt el elborult szivem
akinek mindig fájt a fény,
magad is sugár és reménység lettél,
magad is költemény.
szárny vagy friss árvíz nem tudom
ringat és repes csattog köröttem
s iharfák lengnek útjaimon.
Arany iharfák bólongva lengnek
mondd, mi jöhet meg, milyen veszély?
Most légy erődben fiatal, gazdag
szeszélyes tündér a szenvedély.
Minden kincsemet mondjad hogy rejtsem?
Elég tág lesz a világ?
Tükrösen verődik mosolyom vissza
Mondd, honnan jött e varázs?
Mondd, ki varázsolt el elborult szivem
akinek mindig fájt a fény,
magad is sugár és reménység lettél,
magad is költemény.
Mondjad hogy fér el szűk öbleidben
ennyi ujjongás, ennyi zene?
Napfényes tenger mind feléd árad
ne kérdezd, telj be vele.
ennyi ujjongás, ennyi zene?
Napfényes tenger mind feléd árad
ne kérdezd, telj be vele.
DECEMBER
Hosszú, jaj de hosszú ma
ez a téli este,
északon az utakat
rég a hó beeste,
itt esős és morc az ég,
itthon ülök vágyva,
egy lappfiúra gondolok
s egy rénszarvasos szánra.
ez a téli este,
északon az utakat
rég a hó beeste,
itt esős és morc az ég,
itthon ülök vágyva,
egy lappfiúra gondolok
s egy rénszarvasos szánra.
Szánra ülni volna jó,
persze úgy, ha ketten…
térdünkön a takaró
egyre melegebben
símul, s bárhogy fúj a szél
s hóval köpköd szembe
dallam üldöz, el nem hagy,
titkos csók fülembe.
persze úgy, ha ketten…
térdünkön a takaró
egyre melegebben
símul, s bárhogy fúj a szél
s hóval köpköd szembe
dallam üldöz, el nem hagy,
titkos csók fülembe.
„Diri-dingli dingaló,
ez a könyvek éve:
tárva a szép kandalló,
könyv pedig betéve”
Babits Mihály, mesterem,
mit tettél e versbe?
itthon ülök s messze visz,
vágyat lop szivembe.
ez a könyvek éve:
tárva a szép kandalló,
könyv pedig betéve”
Babits Mihály, mesterem,
mit tettél e versbe?
itthon ülök s messze visz,
vágyat lop szivembe.
Hogy felejtsem magamat
s ami titkon éget?
szivemből hogy űzzem ki
hivatlan vendégem?
Zümmög: dingi, dingaló,
ez a csókok éve,
várni most még mire jó?
már a gőgnek vége.
s ami titkon éget?
szivemből hogy űzzem ki
hivatlan vendégem?
Zümmög: dingi, dingaló,
ez a csókok éve,
várni most még mire jó?
már a gőgnek vége.
Kezem, karom, ajkamat
hogyan tartsam féken?
csók-keresni futna mind
szerte a vidéken.
Mivel tartsam, áltassam,
kenyerezzem vágyam,
lábam mindig ne legyen
országút nyakában?
hogyan tartsam féken?
csók-keresni futna mind
szerte a vidéken.
Mivel tartsam, áltassam,
kenyerezzem vágyam,
lábam mindig ne legyen
országút nyakában?
Talán, hogyha dallanék,
mint Babits, a mester,
kinek kezében a vers
aranymívü kegyszer,
s amig soron sor után
puhán elbabrálnék,
tán e szúró, drága kín
csendesebbé válnék.
mint Babits, a mester,
kinek kezében a vers
aranymívü kegyszer,
s amig soron sor után
puhán elbabrálnék,
tán e szúró, drága kín
csendesebbé válnék.
Mégis „dingi, dingaló”
most eljött a napja,
hogy az ember elveit
mind a szélbe csapja,
Állandóság? csak kölönc!
vándoroljunk szerte.
Csók és táj csak arra vár,
aki vágyni mente.
most eljött a napja,
hogy az ember elveit
mind a szélbe csapja,
Állandóság? csak kölönc!
vándoroljunk szerte.
Csók és táj csak arra vár,
aki vágyni mente.
Mennyi drága, messzi táj
takaródzik este,
kékszoknyát fejére húz,
mint a svábmenyecske,
holddal indul, lámpással
tollat fosztogatni,
üreg búbos melegén
csókot osztogatni.
takaródzik este,
kékszoknyát fejére húz,
mint a svábmenyecske,
holddal indul, lámpással
tollat fosztogatni,
üreg búbos melegén
csókot osztogatni.
Bizony babot szemelnek,
tollat fosztogatnak,
ilyenkor a kölykök is
soká fennmaradnak,
hallgatják a pusmogást,
babonás meséket,
kemencében zúg a szél,
lángok meg zenélnek.
tollat fosztogatnak,
ilyenkor a kölykök is
soká fennmaradnak,
hallgatják a pusmogást,
babonás meséket,
kemencében zúg a szél,
lángok meg zenélnek.
Falun is meg városon
összebúj az ember,
egymás felé tereli
őket a december.
Mindenütt csoportosan
legalábbis ketten,
csak én vagyok egymagam,
aki künnrekedtem.
összebúj az ember,
egymás felé tereli
őket a december.
Mindenütt csoportosan
legalábbis ketten,
csak én vagyok egymagam,
aki künnrekedtem.
Mondjad, mondjad mesterem,
fiatal korodban
te is ültél egyedül
otthon a sarokban?
amíg vándorolt a vágy
mindenféle széllel,
hadakoztál egyedül
szíved bús hevével?
fiatal korodban
te is ültél egyedül
otthon a sarokban?
amíg vándorolt a vágy
mindenféle széllel,
hadakoztál egyedül
szíved bús hevével?
1935. jún. 16.
ESTE
B. M.-nek
Ez ma a béke napja volt,
s a málnaízü csendé.
A nap ma egész nap sütött,
az est most hűvös szentély.
s a málnaízü csendé.
A nap ma egész nap sütött,
az est most hűvös szentély.
Szívem ma csak a magamé
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.
