Mit jelentett a Nyugat az én éltemben?… Azt a nagy örömet és boldogságot, amit akkor érez az ember, mikor először látja meg nevét versei alatt. És hozzá egy olyan előkelő folyóiratban, mint a Nyugat.

Ez az öröm egy szilágysági faluban, Kisdobán ért engem. Ott került a kezembe a Nyugat 1916. nov. 15-i száma, mely két versemet, a Párbeszéd és az Eljön Ő címűt hozta.

De hosszú volt az út, amíg a versek a közlésig eljutottak.

A verseket még az első világháború kitörése előtt juttatta el a Nyugathoz Kosztolányi, ki a versek lelkes felfedezője és értékelője volt. Azonban a 40–50 verset tartalmazó kis kéziratos füzet sokáig hevert elolvasatlanul a szerkesztőség fiókjában.

Én a harctereket jártam, nem volt, aki utána nézzen a dolgoknak. Kosztolányi ugyan telefonálgatott hébe-korba, és személyesen is beszélt a szerkesztőkkel, azonban a véres és borzalmas háború zűrzavarai között ki foglalkozott egy ismeretlen költő ismeretlen verseivel, melyek nem is „háborús” versek voltak?

1916 nyarán aztán, mikor a harctérről betegen egy pesti kórházba kerültem, Kosztolányival együtt elhatároztuk, hogy kórházi tartózkodásom alatt dűlőre visszük a versek ügyét. Ha a Nyugat nem akarja közölni, annyi baj legyen – mondta Kosztolányi –, átadjuk a verseket Kassák Lajosnak, aki akkor indította meg a Tett című lapját. Ő bizonyára örülni fog a verseknek.

Közölte, hogy ő már írt is Kassáknak és Kassák várja a küldeményt.

Egy délután aztán elindultam, hogy visszakérjem a Nyugattól a verseket és elvigyem Kassák Lajoshoz.

Azonban nem így történt.

Úgy látszik vannak titkos megérzések, sugallatok és véletlenek, melyeket nem tudunk megmagyarázni.

Repül a lélek híradása egyik lélektől a másikig téren és időn keresztül. Mert talán éppen abban a pillanatban, mikor mi Kosztolányival azon tanakodtunk, hogy a verseket el kellene hozni a Nyugattól és átadni Kassák Lajosnak – talán éppen abban a percben nyúlt Osvát a fiókba és emelte ki onnan a már két éve porosodó verseket.

„Ni, ni – mondhatta magában –, ki ez az ismeretlen, különös nevű költő?…”

Azzal hóna alá csapta a kis kéziratos füzetet és magával vitte.

Így történt, hogy amikor én megjelentem a Nyugat Üllői úti szerkesztőségében, Havas kisasszony, aki e fülledt nyári délutánban csak egyedül tartózkodott a szerkesztőségben, kérésemre nem tudta előadni a kötetet.

„A napokban járt a kezemben… itt volt, ebben a fiókban – mondotta –, bizonyára valamelyik szerkesztő, Babits vagy Osvát úr vihette magával.”

Arra kért, nézzek be pár nap múlva, addig kideríti a versek hollétét.

Amikor néhány nap múlva újból felkerestem a szerkesztőséget, Havas kisasszony mosolyogva fogad és boldogan újságolja, hogy Osvátnál vannak a versek és arra kér a „szerkesztő úr”, ne vigyem el, hagyjam a Nyugatnál, mert ott szeretné megjelentetni, mivel „nagyon figyelemre méltónak találta”. És azt üzeni, keressem fel valamelyik szerkesztőségi órában minél hamarább: szeretne személyesen is megismerkedni velem.

Szaladok a jó hírrel Kosztolányihoz. Kosztolányi velem együtt őszintén örvendezett e fordulatnak:

„A Nyugatban indulni már magában is rangot jelent” – mondta csendesen Kosztolányi.

Így aztán Kassák hiába várta a verseket. A versek nem kerültek el hozzá soha. (Erről a körülményről később Kassák érdekesen és igazi Kassák-módra számol be a Bécsi Magyar Újság 1922. szeptember 21-i számában.)

A versek tehát a Nyugatnál maradtak. Most már izgalmasan vártam, mikor fog hozzá Osvát a közléshez.

Osvát igyekezett behozni a mulasztásokat. Mint már írtam, 1916. nov. 15-i számában két nagyobb versemet, a további évfolyamokban (1917–18) pedig nagy ciklusban mutatta be a Nyugat olvasóinak a „különös, formában és tartalomban egyaránt új verseket”.

Az első nagy indulás után azonban nagy szünet állott be a versek közlésében. – Ugyanis a háború után én Erdélybe költöztem, a Nyugattal egyelőre megszakadt minden érintkezés. Országhatárok választottak el egymástól. Évek teltek el, míg egy-egy sajtótermék eljuthatott egyik országból a másikba. Néha még levél sem járt. Nem is próbálkoztam versek küldésével. Különben is itt, Erdélyben kellett új irodalmat teremteni. Lapokat és újságokat kellett szervezni és ellátni írásokkal. Első alkalom: talán 1924 vagy 25 lehetett, amikor újból gondoltam a Nyugatra. A kosályi versekből küldtem egy paksamétát Osvátnak. (Akkor még élt Osvát.) Azonban nem tudom mi jelent meg ezekből.

Osvát halála után a későbbi szerkesztőknek: Babits, Móricz, Gellért Oszkár küldözgettem verseket, akik gyakran kerestek fel soraikkal, ha kéziratra volt szükségük. Emlékszem Babits egy alkalommal táviratilag kért verset, melyet én expresszlevélben küldtem el címére.

Móricz Zsigmond is sűrűn levelezett. Amikor átvette a Nyugat szerkesztését, a Kosályba írt leveleit mindig így címezte: Bartalis János kedves barátomnak…

A Nyugat első törzsgárdájából – mivel indulásom idejében katona voltam –, sajnos, személyesen nagyon kevés írót ismerhettem meg. 1919-ig a harctereket jártam, évente csak ritkán és kevés időre kerültem haza kórházba vagy szabadságra, ilyenkor a véletlenségen múlt, hogy valakivel találkozhassam a szerkesztőségben, vagy valamelyik kávéházban (például Ady Endrével sose volt személyes találkozásom).

1919 után pedig Erdélybe költöztem. Innen még nehezebb és ritkább volt a személyes érintkezés. A szerkesztőkön kívül, akikkel a dolgok természeténél fogva gyakrabban volt találkozásom, a többi íróval (Karinthy, Somlyó Zoltán, Tóth Árpád, Nagy Lajos, Szép Ernő) alig volt egy-egy futó találkozásom. A fiatalabbak közül Illyés Gyulával is csak 1933-ban találkoztam először, amikor kicseréltük egymással az addig megjelent könyveinket. Úgyszintén Erdélyi Józseffel is abban az időben fogtunk először kezet. Németh Lászlóval a székely írók estjét követő társas vacsorán ismerkedtem meg 1929-ben.

Az idősebbek közül talán Schöpflin Aladárral találkoztam gyakrabban egyik kávéház termében. Ő mikor meglátott, mindig azzal fogadott: Ne búsulj Bartalis! – idézve egyik verssoromat. Sokszor emlegette egy másik verssoromat is. Ha a kávéházi asztalnál vita közben hirtelen csend állott be: De különben csend van – mondotta.

A legmelegebb és legmélyebb barátság a Nyugat írói közül Kosztolányi Dezsőhöz fűzött. Ő volt – amint már jeleztem – verseimnek felfedezője és első értékelője. Fiúi szeretettel, hálával és tisztelettel ragaszkodtam hozzá, Mesteremnek tekintettem, bár költészetünk alkotási és meglátási módjában alig van rokon vonás.

A közöttünk levő szép barátság évek folyamán mind jobban mélyült és teljesedett. Már kiterjedt a két családra is. A két asszony: feleségem és Kosztolányiné is megszerették egymást. Ha Pestre mentünk, első útunk mindig hozzájuk vezetett. Döbbenetes betegsége és korai halála mély sebet hagyott szívemben.

Ha hatalom adatnék kezembe, hogy elhalt barátaim közül valakit életre kelthetnék, elsőnek Kosztolányit támasztanám fel.