A Nyugat egy nagy lélekszámú országnak is fontos irodalmi és művészeti megmozdulása volna – olyasféle jelentésű Európa történetében, ha át lehetne tenni más nyelvterületre, mint mondjuk a francia Enciklopédistáké –, nekünk, magyaroknak pedig a reformkor után a legnagyobb erkölcsi és szellemi megújulásunk. Nem „megújulásunk kísérlete”, noha látszólag kísérlet maradt, két vesztett világháború látszólag derékba törte. Nem, semmit sem tört derékba semmi: a szellem, amit hirdetett nemcsak bennünk, idősebb írókban él ma is töretlenül, akik fenntartás nélkül örököseiknek valljuk magunkat – és nem henyeségből beszélek többesszám első személyben –, hanem közvetve minden értékes fiatalban is, akár hallottak életükben a Nyugatról, akár nem. Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Osvát, Schöpflin, Tersánszky, Móricz meg a többiek összefogása nem „nyugatos dekadenciát” hirdetett, hanem éppen a szellemi hanyatlással, a pangással és bágyadt középszerűséggel szembefordulva, az egészség új forradalmát: hevesebb és hitelesebb művészetet, nagyobb szabadsággal s egyben nagyobb szigorúsággal, új felelősséget, új erkölcsi, lelki integritást. Szembefordultak nemcsak a hamissal, olcsóval, önáltató hazugsággal, hanem a jószándékú másodrendűség minden színárnyalatával. Nem is kellettek az első világháború előtti gazdag, rohanva fejlődő Magyarországnak. Isten csodája, hogy végig meg tudtak állni a talpukon. Ne felejtsük el, hogy Tisza István, a nagy tekintélyű miniszterelnök, akit nem jellemzett az, hogy ostoba lett volna, így nyilatkozott: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján!” A levéltetvek túlélték Tisza pálmafáját, az ország gazdasági, katonai, politikai nagyságából jóformán nem maradt ránk más, mint az ő csorbátlan, csorbíthatatlan nagyságuk. Ha valaki nem tudja fölérni ésszel, hogy ezt az örökséget nem lehet elherdálni, hát az ő baja. Ha valaki úgy érzi, jobban jártunk volna, ha inkább egy ipari, politikai nagyhatalom lennénk ma, hát bánkódjon fölötte. De bolond lenne az a magyar író, eltökélt bolond, aki a Nyugat nagyhatalmi rangjánál alább adná.

 

Személyes emlékeim a Nyugatról? Kevés van, és ez a kevés olyan elválaszthatatlan az életemtől, hogy egy háromkötetes önéletírásba se férne bele. Mindig emlékeztem, vagy emlékezni véltem a kora gyerekkoromban egyszer-egyszer kezembe akadt Nyugat-példányok még sötétszürke vagy sárga, kedélytelen címlapjára és a korábbi, másféle betűcsaládból szedett címére, meg a megmagyarázhatatlan áhitatomra, amivel néztem. A magyarázatot korszakokkal később, nekem földtani, embertani korszakokkal később, Karinthy adta meg. A Nyugat íróival az Ígyírtok ti-ből ismerkedtem meg, méghozzá eredeti műveik helyett, azt kell mondanom, műveik elvont lényegével, 12–13 éves koromban, amikor a konkrét mondanivalójukat még meg sem értettem volna. Karinthy könyve nekem nemcsak „kritikai értékű” volt, hanem megnyitotta a világot. Azt tartom, hogy mindenestül nem más – függetlenül attól, hogy utánozhatatlan, a szeméremnek és szemérmetlenségnek, útszéli nevettetésnek és mély gyengédségnek, pongyolaságnak és zenei fegyelemnek, ítélő férfiasságnak és kisfiús tisztaságnak egyszeri, megismételhetetlen vegyülete, melynek kémiája, magfizikája kifürkészhetetlen marad –, mindenestül pedig nem más, mint művészetfilozófiai, ismeretelméleti, létbölcseleti reveláció. Bocsánat az idegen szóért. Karinthy elém tárta, felmutatta, napnál világosabbá tette, hogy micsoda maga a költészet, irodalom, és hogy ez az irodalom az emberi léttel együtt nevetségességében is nagyszabású vállalkozás. Egy 13 éves fiút, aki mondjuk A fekete zongorán vagy a Vér és aranyon csak jót röhögött volna, a paródiája úgy megbabonázta, akármekkorát is nevetett rajta, a „pastiche”-on át úgy megbűvölte az eredeti, hogy a gyerekkori felelőtlen áhitatból, gondtalan vonzódásból életre-halálra szóló szerelem támadt. „Nehéz szerelem”! – ahogy Vas István nevezi.

 

Huszonegy éves voltam, amikor elküldtem a Nyugatnak, igaz hogy rossz címre véletlenül, egy hosszú elbeszélést. Soha sem válaszoltak. Mindig biztos voltam benne, hogy nem azért, mert nem kapták meg, hanem ellenkezőleg, azért mert megkapták és el is olvasták. Éretlen, szörnyű irásmű volt. A második próbálkozásomat, évekkel később, elfogadták. Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért. Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint a „Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő”. Ma is azt érzem, hogy a dicsőségemet egy kicsit jobban meg kellene alapoznom. Babits májusban meghívott az asztalukhoz.

A légcsöve már szét volt roncsolva. Gégéjét sálkendő takarta. A munkatársi összejövetelre, akkor éppen a Dunakorzó-kávéházban tartották, a Vigadó tér és a Duna-parti sétány sarkán, zavaros érzésekkel mentem el. Írói és emberi nagyságától egy normális, épeszű halandónak elszorult a torka, elakadt a hangja. Talán arra gondoltam, hogy jó volna megérinteni a ruháját, a kezét. A kávéházi asztalnál azonban lefoglalták őt teljesen, körülnyüzsögték a bennfentesek meg akik bennfentesnek játszották meg magukat, köztük egy-két nálam alig idősebb fiatalember, nem is igazi írók, csak „civilek”, nagyratörő egyetemi reménységek, leendő professzorok, leendő miniszterek, tudósok, akik Babitsban alig láthattak többet, mint befolyásos közéleti személyiséget. Kedves fiúk voltak tulajdonképpen, a maguk világában nemcsak túlbecsvágyók, hanem ügyesek, tehetségesek is, s a hizelkedésüket rendjénvalónak tartottam, akkor is, most is, hisz magam is, mondom, boldogan akár megcsókolgattam volna „Mihály” sovány kezét, csakhát valahogyan tartózkodóbb modort szoktam meg. Nem számoltam Nagy Lajossal. Felpattant, erőszakkal helyet cserélt velem. Ő akart a legeslegvégében ülni az asztalnak. Gőgből, sértettségből? Nem volt rá oka. Babits nagyrabecsülte, szerette, minden írását közölte. De hát én sem pusztán szerénységből ültem az asztal végébe. Az írók, a kicsik éppúgy, mint a nagyok, általában mindig mindenütt meg vannak sértve. Mikszáth írja Jókairól: „Zavarba jött, ha valahol nem kezdték ünnepelni”. Kétségtelen, hogy Nagy Lajost sem ünnepelték, engem sem. Hát, ha nem is ezért, és nem is úgy, mint Jókai, de én is zavarba jöttem.

Nem gondolom komolyan, hogy írókat „skatulyákba” lehet rakni, se magam nem kívántam soha ilyen vagy olyan „tömörülésekhez”, „élgárdákhoz”, még oly rokonszenves csoportokhoz csatlakozni. A Nyugat volt és maradt, az egyetlen kivétel. Ültem már, még fiatalabb fővel, más folyóiratok munkatársi összejövetelein, az előkelő Magyar Szemle vacsoraasztalánál, csakugyan „befolyásos közéleti személyiségekkel”, ültem elsőéves egyetemi hallgató koromban az Erzsébet-kávéházban, összeszorulva a Napkelet kis asztalánál legtekintélyesebb professzoraimmal. Ott nem jöttem zavarba, csak unatkoztam, nem a megtiszteltetést éreztem, hanem azt, hogy semmi közöm sincs hozzájuk. A Nyugat asztalánál most a zavarommal, a félszeg helyzetemmel együtt boldogan, szinte csökönyösen ültem, a boldogságom sérthetetlen volt.

 

A hozzájuk tartozásnak azt a kézszorítását, összepillantását, félkarral magához ölelő mozdulatát, vagy ennek legalább a jelzését, a gondolatát, amit az akkor már testben is halálra sebzett Babitstól persze hogy hiába vártam, megkaptam a sokkal hűvösebb, szárazabb Schöpflin Aladártól. Az irodalom, úgy képzeltem, ott kezdődik, ahol több önmagánál: arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött: ami a Nyugat volt. Ezek az óriások rendületlenül, tűzön-vízen át kitartottak egymás mellett, fölébe emelkedve nemcsak mindennek és mindenkinek, hanem az egymás közötti, civilek által fel sem fogható mértékű ellentéteiknek is. Hogy csak Adyt, Kosztolányit és Babitsot említsük, roppant világaik szükségszerűen többé-kevésbé kizárták a másik roppant méretű autonóm világát, művük védelmében könyörtelenül csillagtávolságban kellett maradniuk az idegen csillagképtől: megintcsak Isten csodája, hogy arkangyalságuk szférájában létre tudták hozni az összeesküvést, a Nyugatot, az új magyar irodalmat. Schöpflin, aki a gravitáció, a csillagokat összefogó abroncs volt köztük, tudta ezt a csodát. És szinte láthatatlanul és meg nem foghatóan, mint a gravitáció, maga is Isten csodája volt.

Ezt mind kidobná, amit itt írtam. Már rég morog rám. „Fenét!” A szemefehérje színeződéséből pedig kiolvashatom, hogy ne áradozzak, s főként ne szónokoljak. Hogy hiába, én is csak olyan vagyok, mint a többiek. Nem visz rá a lelkem, hogy bárki másik íróról szívből jót írjak. Pedig tudom, hogyan lehet megszerettetni valakit az olvasóval, mégis ömlengek róluk, túldicsérem őket, és ha talán nem is szándékosan, de mindent elkövetek, hogy ügyetlenkedő ünnepi felköszöntőmmel közönyt, ellenérzést váltsak ki, mint egy hirdetési ügynök. „De hát Ali bácsi, drága angyalom, most tényleg ünnepi köszöntőt kell írnom rólatok…” S ki mondta, hogy azt ilyen rosszul csináld? – „Ki mondta? Ezerkilencszázhetvenegyet írunk, Ali bácsi. Én itt most csupa marslakónak beszélek.” – Istennyilát, dörmögi a bajusza alatt, de már nem olyan szemrehányón.

Kritikus sok van szerte a világon. Egy ismeretlen szerző új művéről furcsa módon ők tudják utoljára megmondani, hogy jó-e vagy rossz. A laikus nagyközönség valamivel előbb. Az átlagolvasó mindenesetre tudja, hogy tetszett-e neki, amit olvasott, vagy sem. A szélestudású irodalmárnak ilyen szempontja már nincs is. Nem veti latra saját tetszését, mert tapasztalta, hogy csalódhat benne. Schöpflinnek volt az ujja begyében, vagy a retináján, vagy a dobhártyája mögött, egy rejtélyes kis mérőműszere, egy ultra-geiger-kamrája, amilyen senkinek nincs, és amibe millió és millió olvasó százezerféle érzékenysége volt beépítve. Ha ő bólintott, hogy jó a könyv, a darab, az életmű, akkor jöhetnek a csillogó esszéisták, akik aztán már sokkal részletesebben, hosszabban, elegánsabban ki tudják fejteni, hogy miért is jó, hogyan jó, mennyire jó, mire jó. Schöpflin, szép, bajuszos fejével, peckes tartásával inkább lelhetett volna egy Nobel-díjas litván természetkutató, vagy egy dalmát kézművesmester, vagy egy magyar alispán, és olyan száraz volt, mint egy árvaszéki ülnök. A szövegei is szárazak, színtelenek voltak. Az egyenessége átlátszó. Megnéztem, mit mond a lexikon a gyémántról: „A szénnek roppant nyomás alatt és magas hőfokon kikristályosodott változata; ha teljesen tiszta, színtelen és átlátszó. A legkeményebb ásvány, a Mohs-féle skála 10-ik fokát képviseli.”

A Franklin Társulat kis lektori szobácskájában kéziratok lavinája öntötte el a falhoz lapított íróasztalát, polcait, padlót, székeket, mennyezetet. Hogyan tudta ebből tévedhetetlenül mindig kitapintani az egyetlenegyet, ami ért valamit? Hogyan tudott a színtelen, száraz szavai helyett egy hümmögéssel, vagy csak a szemöldöke mozdulatlanságával, a komolyságában bujkáló huncutsággal, mit tudom én mivel, többet elárulni az irodalomról, mint a British Museum könyvtára? A Tükör című folyóiratnak is „olvasott”. Egyszer rám parancsolt, hogy adjak novellát nekik, de rövidet. Hét flekk lehet. Nincs. „Hát írjál” – mondta végérvényes hangon. Nem lehetett okoskodni vele. „Szóval, mikor hozod?” Hát, hát, jövő pénteken, mondtam. Jövő pénteken vittem neki a kéziratot. Hét flekk. A címe „Hét perc”. Szokása szerint, mindent félretolva, azonnal belekezdett és egy szó, egy megjegyzés nélkül végigolvasta. Akkor felnézett, észrevette hogy ott ülök, kirezzentette magát az olvasmányából, az olvasása mélyremerült bódulatából, és betolta valahová a kéziratomat. „Jó” – mondta, olyan hangsúllyal, mintha egy tojásra, egy lámpakörtére, vagy legfeljebb egy meglékelt görögdinnyére mondaná: jó, nem tök, nem záp, ehető, becsavarható, ég.

Egy hét múlva mégis azzal fogadott, hogy a főszerkesztőnek tetszett, csak sajnos túl léha a Tükörnek. Beletörődtem. Hát akkor visszaviszem. „Nem. Ne vidd vissza.” Pár nap múlva üzent, menjek fel. A szobájából rögtön kituszkolt, előbb menjek át a főszerkesztőhöz, vár. Elég sokáig elmaradtam. A szerkesztő váratlan nyájassággal fogadott, hosszan beszélt a novellámról, elemezte, méltatta, s közölte, hogy noha kissé „frivol” a hangom, a következő számban hozzák, mert szeretnék, ha továbbra is megtisztelném őket az írásaimmal. Schöpflin csak bólintott, amikor visszaérkeztem picike szobájába. „Hát akkor, mégsem léha?” – kérdeztem. „Nem” – mondta.

Megint rögtön másról kezdett beszélni, fényképészről, színdarabról. De a kurta „Nem”-je ott maradt a levegőben, meg a fülemben, s meg kell próbálnom lekottázni. Nem azért vágta el a témát, mert röstellte, hogy a saját kiadóvállalatánál nincs elég szava – hisz ezúttal épp az ellenkezője derült ki, aránylag simán kiharcolta a novellám közlését, sőt – nem is csak az örömöm és hálám jeleit akarta belém fojtani, és nem is csupán szelíd rendreutasításnak szánta: hogy nem hajlandó kinevetni velem a derék szerkesztőt – akit inkább védelmezett, még azzal is, hogy az idegen „frivol” jelzőjét nekem már magyar szóval tolmácsolta –, hanem hallani véltem az elharapott „nem”-jében még valamit, egy ici-pici felhangot, amitől még harminc év múlva is jobbnak láttam kihagyni az összegyűjtött novelláskötetemből ezt a „Hét perc” címűt. „Nem: nem léha. Bár az volna. Bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk. De a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak. Halálosan komolyak, egy kicsit nagyképű erkölcscsőszök a szívük mélyén, mint te is. Úgy látszik egy ilyen kicsi országnak csak gyenge vagy legföljebb közepes léha írója lehet, de sohasem támadhat egy igazi bátor jó léha írója. Kár.”

Csaknem tíz évvel később, már nem sokkal a halála előtt, még mindig neki köszönhettem nagyrészt, hogy az „Iskola a határon” című regényem első, sokkal rövidebb és nyersebb változatát volt lelkierőm visszavinni a kiadótól. Nem mintha szidta volna. Ellenkezőleg, ő fogadtatta el a Franklinnal, ahol hétről hétre nógattak; menjek már fel hozzá, áradozik a kéziratomról, el van ragadtatva. Akkor már Gödöllőn laktam, ritkán jártam be. Nem tudom, hogyan történt, de hónapok is elteltek, amíg felkerestem végre. Egy hosszú délutánt töltöttünk kettesben, ránk esteledett. A kéziratomat nem hozta szóba. Időnként suttyomban cigarettát kért tőlem. Órák múlva elszántam magam és megkérdeztem egyenesen, mi a véleménye, milyen a regényem. „Jó” – mondta. Megint beszélgettünk pár órát mindenféléről. Hát hiszen, gondoltam, soha nem mondott többet az embernek szemtől-szembe. De még egyszer nekiduráltam magam búcsúzás előtt. „Nem túl vázlatos?” Ezen egy pillanatig eltűnődött, aztán „Nem” – mondta határozottan. Többet egy szót nem lehetett kiszedni belőle. A Franklinnál nem hitték el, amikor elmeséltem a délutánunkat. A kedves, okos Zádor Anna tanúkat hívott és sorolt fel, akiknek Schöpflin a nála ritka felsőfokon beszélt a könyvemről. „Már nincs mindig jól, tudja!” – mondták szomorúan a kiadóban. De nem volt Schöpflinnek semmi baja. Öregségében, testi hanyatlásában is kritikai lángelme maradt. Ha fűnek-fának, fontos helyeken agyondicsérte a kéziratomat, az a jóságából, az irántam való szeretetéből fakadt. De hogy nekem az – egyébként őszinte – két egytagú szón kívül mást is mondott – a szemöldöke, valamije, a tenyere a kezemfején –: ebben a hozzám való még igazabb szeretete, a magyar irodalomhoz való legnagyobb keménységi fokú hűsége, lelke gyémántszerkezete vezérelte. Szerencsére értettem a közlési rejtjeleit. Harminchét éves voltam és még nem jelent meg könyvem. Ebben az állapotban az író a lelkét is eladná az ördögnek, legalábbis én így voltam vele, hogy végre kinyomtassák a regényét. Az akkori cenzúraféle, talán Könyvhivatalnak hívták, jóváhagyta, ráütötte pecsétjét a kéziratomra. Mégis visszavettem, már a nyomdából szinte. Más súlyos okom is volt rá, de a Schöpflinnél töltött délután döntött; abban pedig, hogy tíz év múlva újraírtam, már egyedül az ő keze volt. Kérdés, persze, hogy mit szólt volna a munkámhoz. Mert ha azt mondja: „No ezt most már érdemes harmadszor is újraírnod” – vagy: „Hát akkor hozd a folytatást. Ne legyen több hétszáz flekknél!” – vele nemigen lehetett volna kukoricázni.

Adósság, tartozások? Az ember a legtöbbet az életben mégis csak tőlük kapta, a költőktől. Ha a Nyugat első nemzedékéből még néhány nevet ideírok, azokét, akiket az imént megengedhetetlen módon besoroltam „meg a többiek” közé, holott önálló pályájú és teljes fényű csillagok, mint Tóth Árpád, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán, Szép Ernő vagy Szomory, Krúdy, Füst Milán! – össze sem tudom számolni az adósságaimat. Adyval 15–16 évesen csordultig teltem, s még egyetemi éveim alatt is ott állt a fényképe az íróasztalomon, a Hunn, új legenda utolsó sorai belevésve egy márvány levélnehezékbe. A versei velem voltak, bennem zümmögtek, doboltak, zakatoltak este-reggel, utcán, mezőn, menetelve, hanyattfekve, a katonaiskola tantermeiben, vagy szerelmi bánatban, 200 méteres síkfutás döntőiben, vagy figyelve Fejét Lipót előadására a Fourier-sorokról. Ady beleivódott az érrendszerünkbe, szívverésünk ütemébe. Ha ma már sokan, s érthetően a fiatalok, eltávolodtak vagy eleve idegenkednek a költészetétől, hát fogalmuk sincs, hogy az ő vérkeringésüknek is rég a részévé vált, és hogy mekkora forradalom volt, amit hozott. És hogy hiába próbálták annyifelé félremagyarázni, kisajátítani, meghamisítani, a nagysága éppen olyan valódi volt, és a maga módján éppúgy a teljes felelősség szigorú elkötelezettségét és boldog gyötrelmét hagyta ránk, mint Babits és Kosztolányi. Igaz, hogy ezt már nem tőle tudtuk meg, hanem éppen emezektől – miután megtanultunk járni.

Adynak rögtön a mozdulatát és a hangját kezdte próbálgatni az ember: ez beugratás volt. Babits nem taglejtésekre, hanem talán – kedvenc szavával – „attitüd”-re tanított meg: olyan egyensúlyos testtartásra, amely kibírja a magasfeszültségű indulati töltést és lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a magunk természetes mozdulatait. Kosztolányi pedig nem egy hangra, hanem beszédtechnikára nevelt. Amit Gide szép, dagályos retorikájából senki nem fog megtanulni soha, azt ők saját példájukon, kézenfogva, szemünk láttára mutatták meg. S ennél többet is. Kosztolányi a megoldhatatlannak nekivágó, „solvitur ambulando” munkamódszerét világosan ki is mondta: „Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet s azért ír, hogy az írással, mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester, megértesse.)”

Van Gogh írja a leveleiben, hogy a művészet lényege: nyugalom a katasztrófában. Kosztolányitól nemcsak a saját hangunk használatát tanultuk meg, nemcsak a gége helyes tartását, hanem a lélek helyes tartását az íráshoz. „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim” – mondja, a rajtolás technikáját ismertető futóedző szabatosságával, csodálatos Széchényi-vázlata végén. Lépésről lépésre mutatta meg, hogy a fájdalmat, boldogságot, extázist, megrendülést, a túláradó mindenséget vagy a végső ismerősebb semmit, hogyan lehet, milyen minőségű alázatból és fegyelemből nyert költséges nyugalommal lehet a katasztrófában verssé, prózává átkovácsolni. Csak látásból ismertem. Bánom, hogy nem mertem csatlakozni hozzá soha. A barátom bátrabb volt. 1934 karácsonyán – akkor jelent meg a Pesti Hírlap évkönyvében a „Halotti beszéd”-je –felhívta ismeretlenül telefonon. Bemutatkozott, „Örley István, tüzérfőhadnagy”, gratulált a vershez, bocsánatot kért a háborgatásért és gyorsan letette a kagylót. Mit mondott Kosztolányi? – kérdeztem. Valami gorombaságot? Dehogy, „nagyon kedves, igazon örülök, roppant kedves” – csalt ezt mondta. „No látod, marha!” mondtam Istvánnak diadalmasan, pedig én voltam, aki le akartam beszélni a tervéről.

 

Karinthyval egyszer, még 15–16 éves koromban, összefutottam a Fórum-mozi délelőtti üres előcsarnokában. Megismertem rögtön, a fényképeiről, és hirtelen merészen köszöntem neki. De nem fogadta. Igaz, hogy nem hallotta, mert hangtalan köszönés volt. Egyenruhát viseltem emberemlékezet óta és nem tudtam másképp köszönni, mint némán, a jobb kezemet feszesen a sapkámhoz emelve. Rám nézett, aztán kutyafuttában a háta mögé, hogy vajon kinek szólt a tisztelgésem, s ahogy jött, sebbel-lobbal elrobogott. Senki rajtunk kívül nem volt az előcsarnokban. Leégtem, de mindegy, gondoltam. Nem látta senki. Majd egyszer elmondom neki. Meg voltam elégedve. Aztán mégsem mondtam el soha ezt a maflaságomat, pedig 7–8 év múlva, már felnőtt fiúként, barátságot kötöttem vele.

A barátságunk abból állt, hogy én imádtam szőröstül-bőröstül, ő pedig békésen megtűrt maga mellett, például a Centrál-kávéházban sokszor, ebéd után, ha egyedül volt és írt éppen valamit. Verset vagy cikket a Pesti Naplónak, novellát, azaz „tárcát”, krokit vagy levelet. Időnként megkérdezett valamit – hogy mondják azt angolul? „Nem tudok angolul” – feleltem szégyenkezve, huszadszor is. „Persze, persze, már mondtad” – szabadkozott, de láttam, hogy nem hiszi. Ő sem tudott angolul, de azért fesztelenül írt hosszú angol leveleket. Azt rögtön készségesen elfogadta, hogy én író vagyok. Évekig aggódtam, gyanakodtam, hogy hátha aztán csak egy fiúnak vesz, mégis. Egyszer kiderült, hogy a nevemet is tudja. Őt is körülnyüzsögték, borotvaeszű mindenttudók, nők, pumpolók, munkanélküli zsenik és szabályos őrültek. A Modern-kávéházban az asztala sokszor percről percre nőtt. A Centrálba egy délután, kettesben ültünk szerencsésen, bejött hozzá egy esőkabátos férfi és arra kérte, jöjjön át a Ferenciek udvarára, már a tűzoltók is megérkeztek és mindjárt elkezdődik. „Jó, jó – mondta Karinthy –, megyek!” – Írta tovább az írnivalóját. „Mi kezdődik el?” – kérdeztem. „Á, semmi – legyintett. – A kísérlete. Feltalált egy tűzoltó szerkezetet…” Öt perc múlva, vagy tíz perc múlva, újra megkérdeztem: „Hát nem megyünk át?” – mert nyugodtan írdogált, mintha megfeledkezett volna a dologról. „Hová?” – Hát a Ferenciek udvarára. Ott várnak a tűzoltók. „Á, dehogy. Nincsenek tűzoltók. Nincs semmi.” Nem értettem. „De hát azt mondtad…?” – Összeráncolta a homlokát. „Lehet, hogy feltalált valamit. Mit tudom én. Kosztolányi hagyta rám. Sült bolond.” Persze saját bolondjai is voltak, jártak a nyakára önállóan. Úgy tisztelte az emberi méltóságot, hogy félig még az őrültek rögeszméit is elhitte, elfogadta. Ha nem nyaggatom a tűzoltókkal, szívesen annyiban maradt volna, hogy ott vannak az átjáróban. De a képzelet és valóság viszonyáról, a világ rejtett szövésmintájáról is, talán annak is, aki ezt olvassa, egy kicsit örökre ott lesznek a tűzoltók a Ferenciek udvarán. Ezzel a türelemmel fogadta el az én rögeszmémet is, hogy író vagyok. S végül ennyiben is maradtunk, mintegy hitelben, mert a hírrel, hogy Frici, Frici! a Nyugat közli a novellámat! már nem tudtam lerohanni hozzá a Centrálba egy márciusi napon. Előző nyáron halt meg Siófokon. A szabályos, polgári gyászjelentést, amit kaptam, megőriztem; a címzése: Ottlik Géza úrnak, író. Az értesítés komikusan fölösleges volt. Augusztusban mentek le Arankával, és a hónap végén, az Eskü út és az Apponyi tér, a régi Kígyó tér sarkán, ahol meghallottam, a nyáresti alkonyatba, és a térnek még sok-sok eljövendő nyáresti alkonyatába, örökre belerajzolódott az estilapok vagy különkiadások öklömnyi betűs címét kiabáló rikkancsok panaszszava: „Meghalt Karinthy! Nyolcórai Újság! Új Nemzedék! Meghalt Karinthy!”

 

A Nyugat-összejövetelekre végül nemigen jártam el. Kritikát, recenziót összesen egyszer írtam, egy rám tukmált svájci regényről, hiába biztattak kedvesen. Az utolsó Nyugat-számban ugyan még megjelent egy novellám – „Mihálynak tetszett” hozta megint az üzenetet Gellért Oszkár, lefegyverző őszinteséggel szinte vállatvonva, mit lehet tenni, így hát kénytelenek közölni – de Babits halála után, 1941-ben, az új szerkesztő visszaküldte egy kéziratomat, udvariasan másikat kérve. Nem küldtem másikat. Színdarabot, regényt próbáltam írni, sikertelenül, és két évig már csak azért sem érezhettem magam a kényszerűségből Magyar Csillaggá átkeresztelt lap munkatársának, mert egy sorom sem jelent meg benne. Időközben azonban odakerült segédszerkesztőfélének Örley István barátom, aki leszerelte a tiltakozásomat, pontosabban, fütyült rá, és elvitte két új novellámat. Illyés Gyula nemcsak a novellákat közölte rögtön, hanem pár hónap múlva elfogadta a neki nyilván éppoly idegen, talán céltalannak tetsző „Hajnali háztetők” című kisregényemet is. Most már leszámíthattam a baráti protekciót. Főképp, mert a regény utolsó folytatása már nem jelenhetett meg, a lappal együtt elmerült, nem örökre, a náci-német megszállásban. Nem bántam. Ebben már szépen összefonódott sorsom a Magyar Csillagéval, ami kedvemre volt. Annyira, hogy nemsokára, még ugyanazon év fordulóján, és a hadak fordulóján, egyenesen jogot éreztem hozzá, hogy a barátaimmal együtt a Nyugat újramegindításán törjük a fejünket.

Buda ostromának első heteiben, 1945 januárjában, amikor a pesti oldalon még folytak a harcok, mi a Pasaréten, csikorgó hóban, tündöklő napsütésben megkezdtük a békét és jártunk az orosz parancsnokságra lapengedélyt kérni. A Széher úton az ideiglenes magyar közigazgatás is megindult. Tárgyaltunk perzsaszőnyeges szobában és ablaktalan folyosón, s mindnyájan megegyeztünk abban, hogy a Nyugat 38-ik évfolyamát indítjuk meg, beleszámítva az „álnéven” futott folyamokat. Engedély, papír – a Szépilonai kocsiszínnél rotációshengerek hevertek –, s talán nyomda – egy vízivárosi kis épen maradt műhely – ígérkezett. Rám bízták, hogy gyűjtsek az első számhoz anyagot. Hamar össze is gyűlt egy dossziéra való kézirat, rajz, cikk. Illyésen és Németh Lászlón kívül ott volt Budán Szabó Lőrinc, Fodor József, Rónay György, Vas István, Berémy Róbert, Vilt Tibor, Márffy Ödön, Somlyó György, meg Weöres, Szentkuthy, Jékely, ha jól emlékszem. Sokáig őriztem az irattartót, cédulákat, verseket, engedélyeket, aztán kiköltöztünk Gödöllőre, és öt-hat év múlva, egy csüggedt pillanatomban darabokra szaggattam és eldobtam az egészet. Most már bánom, de ekkor, ahogy a kezembe akadt, olyasféle indulat fogott el, mint Arany János parasztját a jégveremben; az a rémlátás tört rám egy rossz órára, hogy soha nem fogjuk újraindítani a lapot.