Karátson Endre

„…nem pusztán zavarba hozza, egyenesen kétségbe ejti olvasóját…” (Hites Sándor)
 

Karátson Endre (Budapest, 1933. szeptember 28. – )

 
(André K., álneve: Székely Boldizsár) író, kritikus, irodalomtörténész; Franciaországban lett egyetemi tanár és az emigrációban vált magyar íróvá.
   1951–1954 között a budapesti Idegen Nyelvek Főiskolájának francia szakos hallgatója volt, Gyergyai Albert tanítványa. Ezt követően az Új Magyar Könyvkiadónál (a mai Európa) dolgozott szerkesztőként.
   Az 1956-os forradalom leverésekor Nyugatra menekült. 1957-től vendéghallgatóként a párizsi École Normale Supérieure-ön tanult és 1959-ben a Sorbonne-n szerzett francia tanári diplomát. 1969-ben René Étiemble témavezetésével ugyanitt védte meg az irodalomtudományok kettős nagydoktori értekezését. A Centre National de la Recherche Scientifique (Francia Országos Tudományos Kutató Központ) munkatársi állásában az alábbi témákkal foglalkozott: A francia szimbolizmus hatása a magyar költészetre a XX. század első negyedében, valamint: E. A. Poe és a Nyugat írói.
   1969–1973 között az összehasonlító irodalomtudomány professzoraként dolgozott előbb a Clermont–Ferrand-i bölcsészkaron, majd 1973-1993 között a Charles de Gaulle-Lille III egyetemen, ahonnan emerituszként ment nyugdíjba. 1973-ban a cambridge-i Darwin College-ben visiting fellow-nak választották. Egyetemi kutatásait francia nyelven publikálta (Le symbolisme en Hongrie, P.U.F. 1969; E. A. Poe et le groupe des écrivains du Nyugat en Hongrie, P.U.F. 1971; Déracinement et littérature, Lille, P.U.L.,1982; társszerző: Schopenhauer et la création littéraire en Europe, Párizs, Méridien-Klincksieck, 1989; Le mythe d'Étiemble, Párizs, Didier-Érudition, 1979), mindeközben magyar nyelvű novellái és esszéi megjelentek a londoni, majd párizsi Irodalmi Újságban, valamint a párizsi Magyar Műhelyben. Első novelláskötete, (Lelkigyakorlat), melyet saját nevén és álnevén jegyzett, szintén a Magyar Műhely kiadásában jelent meg 1967-ben. Második kötetét (Színhelyek) pedig 1981-ben a londoni Szepsi Csombor Kör adta ki. Emellett szoros kapcsolatot ápolt a Hollandiai Mikes Kelemen Kör vezetőivel (Kibédi Varga Áron, Németh Sándor, Tóth Miklós), rendszeresen részt vett a Kör nemzetközi Tanulmányi Napjain és irodalmi estjein.  1978-ban háromnapos konferenciát szervezett a magyarországi öncenzúráról, melynek anyagát Neményi Ninonnal közösen 1982-ben szerkesztették kötetbe Belső tilalomfák Tanulmányok a társadalmi öncenzúráról címen.
   Nem sokkal ezután öt évre kitiltották a kádárista Magyarországról, édesanyja temetésére is csak a francia miniszterelnöki hivatal közbenjárására engedték be; írásai szórványosan jelenhettek meg itthon. 1985-ben az egyik alapítója és 2004-ig rovatvezetője a lille-i Roman 2050 című folyóiratnak. 1988-ban két hónapig tanított az Eötvös Kollégiumban. 1991-ben részt vett a pécsi Jelenkor Kiadó alapításában. Első hazai kötetét (Átvitt értelemben) a Deák László vezetésével indult Orpheusz Kiadó jelentette meg 1992-ben Parancs János szerkesztésében. 2003-ban alapítója volt és ma is a kuratórium elnöke a párizsi Prix Nicole Bagarry–Karátsonnak, melyet 2000-ben elhunyt felesége emlékére hozott létre, és évente egy magyar irodalmi mű francia anyanyelvű fordítójának adnak át.
   További munkái: Baudelaire ajándéka (tanulmánykötet, Jelenkor, 1994), Lélekvándorlás – Novellák (Jelenkor, 1995), In vitro – Kilenc novella és egy párbeszéd (Jelenkor, 1998), Êtes-vous damné, Monsieur Goya? (fordította Nicole Bagarry, Jelenkor, 1999), Első személyben – Hét novella, egy elbeszélés, egy párbeszéd (Jelenkor, 2001), Otthonok I-II. (Jelenkor, 2007), legutóbbi kötete: Retúrjegy – Jó lakásom az irodalomban (Kalligram, 2012).

Díjak:
Magyar Irodalmi Figyelő Díj (Hollandiai Mikes Kelemen Kör), 1998; Füst Milán Díj, 1999; Márai Sándor Díj, 2005; Szépíró Díj, 2008.