Könyvbemutató

Időpont
Ahol a maximum volt a minimum – Emlékezések a régi Eötvös Collegiumra
Kucsman Árpád: Egy kémikus a régi Eötvös Collegiumban
 
Kerekasztal-beszélgetés a két kötet emlékezőivel, vezeti: Kelevéz Ágnes irodalomtörténész
Emlékezők: Bencédy József, Benyhe János, Bodnár György, Borzsák István, Czapáry Endre, Domokos Mátyás, Gyapay Gábor, Hankiss Elemér, Keszthelyi Lajos, Kosáry Domokos, Köpeczi Béla, Lator László, Margócsy József, Orosz László, Ruttkay Kálmán, Vekerdy József
 
Pár évvel ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtára egy olyan, filmre is rögzített beszélgetés-sorozat készítésébe kezdett, amelyben az 1895-ben alapított, egykori legendás Eötvös Collegiumra emlékeztek azok, akik még az 1950-ben végrehajtott megszüntetés előtt lehettek tagjai az intézménynek. A felvételek eredménye kétinterjúkötet, melyek a Múzeum és az újjászervezett Eötvös Collegium közös kiadásában jelentek meg.
 
Az egyik kötet 16 interjút tartalmaz. A Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárának munkatársai a „nagy öregektől”, az utolsó szemtanúktól (Bencédy József, Benyhe János, Bodnár György, Borzsák István, Czapáry Endre, Domokos Mátyás, Gyapay Gábor, Hankiss Elemér, Keszthelyi Lajos, Kosáry Domokos, Köpeczi Béla, Lator László, Margócsy József, Orosz László, Ruttkay Kálmán, Vekerdy József) kérdéseikkel nem pusztán a történelmi események pontos menetét kutatták, nem csupán az intézmény szerkezetét vagy a felbomlás, a megszüntetés körülményeit akarták dokumentálni – bár ezekhez is gazdag forrásanyagot szolgáltatnak a szövegek –, hanem a személyes emlékek felidézésével egy kultúrtörténeti szempontból fontos közösség működésének rejtelmeit is fürkészték. Az emlékezők közül Kosáry Domokos a korelnök, aki 1931-ben lett a Collegium tagja, a legkésőbben felvettek közé tartozott Domokos Mátyás, aki csak egy évig, 1948 szeptemberétől 1949 októberéig, a tömeges eltávolításokig lehetett kollégista, mégis úgy fogalmazott, hogy itt „életre szóló szellemi támaszt” kapott.
A kötet összeállítói arra törekedtek, hogy minél több évfolyamról, minél változatosabb pályát befutott hajdani kollégistával készüljön felvétel: legyen köztük bölcsész és természettudós (ahogy a Collegiumban hívták őket: „filosz” és „dögész”), irodalmár, nyelvész, történész, matematikus, legyen olyan, aki középiskolai vagy egyetemi tanárrá, aki kutatóvá, szerkesztővé, művésszé vált. Megszólaltattuk az utolsó, demokratikus módon megválasztott ifjúsági elnököt, s azokat is, akiket a Collegium szellemi felszámolásának részeként, 1948–49 folyamán, kezdő éveik után lehangoló és politikától áthatott körülmények között kirúgtak. Az elkészült összeállítás karakterisztikusan jellemzi a harmincas, negyvenes évek eseményeit, hangulatát, és a személyes emlékek színes fonalaiból egy árnyalatokban és részletekben gazdag kép áll össze. A különböző életpályák nézőpontjaiból vizsgálva jobban megismerhetjük az Eötvös Collegiumnak az oktatás terén kitűzött célját és egy diákközösség sajátos életét: a következetes munkafegyelemnek, a véleménynyilvánítás önállóságának, a tanulás szigorú aszkézisének, a tudomány tiszteletének, a pontatlanságra azonnal lecsapó ironikus gúnynak, a különbözőséget feltétlenül tiszteletben tartó toleranciának, az ugratások kidolgozottságának és a nyelvi szabadosság intellektuális bővérűségének tartósan együttműködő közegét.
Hogyan tudta kiszűrni a fejkopogtatás a különböző szintű oktatási intézményekből érkező, eltérő családi háttérrel és műveltséggel rendelkező diákok közül a rátermetteket? Hogyan működött a magyar szellemi élet számos kiemelkedő alkotóját útjára bocsátó, a fegyelem és szabadság egymásnak feszülő kettősségéből építkező közösség? Mi lehet a titka annak, hogy a megtépázott történelmű huszadik századi Magyarországon több mint fél évszázadon keresztül létezett, életmóddá szerveződött ez a saját rítusokkal, mítoszokkal, inspiráló és néha görcsöket is okozó, előd nélküli, a tanulás „csúcsra járatásában” közösen érdekelt kollégiumi élet? Minden akkori társadalmi csoport értékrendjétől, életmódjától különbözött a Collegiumé. Nem volt benne semmi arisztokráciát utánzó jelleg, semmi dzsentris vagy paraszti, a polgári értékrend szabályait sem követte, inkább az épater les bourgeois játékossága hatotta át, nem volt sem népies, sem urbánus. A poroszos merevség vagy a vallásos áhítat is a lehető legtávolabb állt tőle. „Az Eötvös Collegiumban akkor a franciáktól karteziánus pontosságot, az angoloktól pragmatista egyszerűséget, a németektől elmélyült filozófiai gondolkodást, a spanyoloktól a tragikumra való érzékenységet, az olaszoktól harmóniát és játékosságot lehetett tanulni” – jellemzi az intézmény különleges szellemi összetételét Hankiss Elemér. Kosáry Domokos pedig egyenesen szerencsés és tartósan sikeres történelmi véletlennek nevezi, hogy „1895-ben, amikor öt percig jó kezekbe került a kultuszminisztériumi tárca, akkor a Collegium tervét francia analógiára sikerült megvalósítani”, és mindebből azt vonja le tanulságként, hogy épp ezért érdemes újra és újra „kísérletet tenni egy-egy jó ügy érdekében, hátha végül az is egy sikeres véletlenné válik.”
„Álmomban néha újra kollégista vagyok” – vallja be Gyapay Gábor; „ami vagyok és amim csak van, szinte mindent a Collegiumnak köszönhetek” – fogalmazza meg Borzsák István; „az egész életemet meghatározta a Collegium” – összegzi Margócsy József. Lator László szerint „a Collegiumnak olyan légköre volt, hogy az ember egyszerűen nem tehette meg, hogy ne próbálja a lehető legtöbbet kihozni magából”, Ruttkay Kálmán pedig úgy látja, hogy a „közös sors, a közös levegő, a közös élet, az együttélés” olyan meghatározóan alakította a kollégistákat, hogy ha „valahol a sarkkörök táján, a jégtáblák között, két különböző hajóról két hajótörött felkapaszkodna egy jégtáblára, és az két Eötvös-kollégista lenne, mihelyt feljutnának rá, azonnal tudnák: Te, ugye, Eötvös-kollégista voltál?”
A könyv végén egy lexikon tájékoztat mindenkit arról, hogyan is alakult a megkérdezettek élete a kollégiumi éveken túl. Az eredeti filmfelvételek a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményét gazdagítják.
Az interjúkat Kelevéz Ágnes, Maróti István és Ruttkay Zsófia készítette, a kötetet Kelevéz Ágnes rendezte sajtó alá.
           
A másik kötet Kucsman Árpád műve, Egy kémikus a régi Eötvös Collegiumban címmel jelent meg, mely ugyanennek az interjúsorozatnak a keretén belül született. Hasonlóan a többiekhez, a kémikus professzorral is egy előzetesen megbeszélt forgatókönyv alapján készült el egy eredetileg kétórásra tervezett interjú, amely aztán több héten át folytatódott. Kucsman Árpádot annyira megfogta a téma, mint a kötet bevezetőjében megvallja, hogy elhatározta, a beszélgetések anyagát írásba foglalja. „Erre főleg az adott indítékot, hogy az Eötvös Collegiumról ’dögész szemmel’, azaz a természettudomány szakosok nézőpontjából még nemigen írtak. Vettem hát magamnak a bátorságot, hogy a kollégium egykori dögészei nevében én is letegyem a garast. Így született meg ez az írás, amely talán árnyalja azt a képet, amely az Eötvös Collegiumról a filoszok révén a köztudatban él.” A megszülető mű a párbeszéd, az emlékirat és az önéletrajz lebilincselő ötvözete. A kötet elé a hajdani „dögész”-ről szóló ajánlást Réz Pál, a „filosz” kollégiumi társ írta, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy ha egyszer majd az Eötvös Collegium „nagy monográfiáját” megírja valaki, az utolsó évtized történetéhez érve, Szász Imre Ménesi útja és Fodor András Naplója mellett bízvást építhet erre a kiváló munkára is.
 
Mindkét kötet az Eötvös Collegium és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös kiadásában jelent meg.