Mindössze öt napnak a bűne, hogy múltszázadi vagyok; mert karácsony másodnapján születtem. Életem első éve óta már Pesten éltem, de meg kell mondanom, hogy soha meg nem feledkeztem róla, amit megbecsülendő, sőt kötelező kiváltságomnak tartottam, hogy dunántúli vagyok; anyám, zümmögő kis öreg kalendáriuma mellettem, élete végéig ébrentartotta bennem ezt, ami benne magában változatlan volt és elfelejthetetlen, hogy dunántúli erdészgenerációk ivadéka vagyunk. Nyilván anyám igen korai özvegysége hozta ezt így nekem, ilyen „egyoldalúan”, mert apám bár szintén dunántúli (és erdészi) születésű, az ő nagyanyja, Kuncz Susánna erdélyi volt, testvére – vagy nagynénje? – Kuncz Elek kolozsvári professzornak, Kuncz Aladár író apjának. Másik fiát, a jogász Kuncz Ödönt, mint professzoromat ismertem meg a pesti közgazdasági egyetemen. Kollokváltam is nála. Színtiszta jelesre mindig, becsülettel anélkül, hogy figyelmeztettem volna kitűnő hallgatónőjének rokoni kilétére.

Ezzel már itt is vagyok az egyetemnél. 1917-ban érettségiztem, de mivel eredetileg, kezdettől fogva a Zeneakadémiára készültem, ezért csak 1920-ban, amikor kezem egy gyerekkori ízületi betegség kiújulásakor, fájdalmas módon elromlott a zongorához, iratkoztam be az egyetemre – s hogy miért épp a közgazdaságtudományra? Isten tudja; szokás azt mondani, hogy így jött ki a lépés. A frissiben akkor létesült új egyetem, nehéz összetételű, túlnyomóan jogi és hasonló tárgyú előadásaival rendkívül érdekelt, mint ezeknek a szokatlan dolgoknak is megfelelő női erőpróba (emlékezetem szerint 5–6 női hallgatónál több nem is volt ott akkor, ezek közül is én csak kettőt láttam, s állítólag nem sok sikerrel vizsgáztak). A szó teljes értelmében egyetlen, híresen kiváló jelesvizsgázó voltam, érdemleges versenytárs nélkül a férfikollegák között is. Részemről tisztára az elmebeli készség ambíciója volt ez, igazán minden különösebb közgazdaságtudományi hajlam nélkül, s a jövőmet illetően gyakorlatilag csak annyiban érdekelt, hogy igen büszke dolognak tartottam, ha a gyermekeim szobájának falán majd ott lesz berámázva az anyjuk közgazdaságtudományi doktori diplomája.

Mert mindezenközben férjhez is mentem, gyerekeim is születtek. Ez ritka nagy dolog volt akkoriban, férjesasszony egyetemi hallgató, aki emellett, derékul, még fiakat is szül – s ami őket illeti, a fiakat, milyen szívesen szültem meg őket! Életem jeligéje volt, hogy hét fiam legyen, aztán utánuk már szülhetem majd a lányokat is. – Második kisfiam születése volt az oka, hogy hat teljesített félév után mégsem végeztem el aztán az egyetemet. E második terhességem jórészt nyári időre – tehát a könnyű nyári ruhák idejére esett, az úgyszólván iskolapadban és nálam fiatalabb (főképp pedig éretlenebb) férfitársak seregében nagyon is feszélyező módon; nem jártam be az előadásokra, s amikor az új félévre már rendjén beiratkoztam volna, természetesen láttamoztatnom kellett a korábbi mulasztásos félévemet. Személyesen jelentkeztem valamennyi professzornál, megmondtam, hogy második kisfiam születése stb.; jóindulattal, némi soronkívüli examinálásra – jelentkezést kikötve, aláírták az indexemet – egy kivételével. Ezt az egyet, dr. Czettler Jenőt félelmetes híre miatt legutoljára hagytam: az ő még hiányzó aláírása kivételével már teljesen rendbenlevő indexemmel jelentkeztem nála; meg sem nézte. Visszautasítása roppant kurta volt, valami olyasmi, hogy magánéletemre nem lehetnek tekintettel a tanulmányi előírások. S ezzel elvesztettem azt a félévemet is, meg egyelőre emezt is, amelyre éppen beiratkoztam volna; de még ettől is eltekintve, tökéletesen kedvemet szegte a rideg, rokonszenvtelen, ténylegesen kártékony vaskalaposság.

Viszont, ha nem így történik, nem tudom, úgy fordultam volna-e, immár teljes készségemmel – sőt, legteljesebb valómmal – az írás felé, mint ahogyan tettem.

Bizonyos, hogy amióta az eszemet tudom, mindig írtam (hétéves koromban az első háromfelvonásos drámámat, elejétől végéig hét irkalapot tett ki). Ellenőrizhetetlen késztetés volt ez bennem, anélkül, hogy valaha is eszembe jutott volna, hogy aki író, az is így, ezt teszi. Már diákújságokban jelentek meg verseim, sorra nyertem az ifjúsági pályázatokat; de ez úgy tartozott hozzám mindig, mint a betűt rovó kezem, mint én magam, soha eszembe nem jutott az írásra mint életpályára gondolni – az életpálya más volt, azt én választom, az írás ellenben hozzá tartozott, teljesen függetlenül attól, hogy mellette még mi másegyebet csinálok. (Ez azért nem így van, később derült ki, dehogyis volt független – semmitől se volt független és semmi se volt tőle független, amit csináltam.) Egy versem, majd egy novellám megjelent az Új Időkben, de amikor a következő novellámra azt mondták: másikat vigyek, mert náluk nem ez kell, soha többé nem mentem oda: tüstént visszariasztott a korlátok fenyegetése, teljes belső kiállással védtem már a magam írástudása szuverenitásának jogát. Véletlenül megismertem a Prágai Magyar Hírlap pesti szerkesztőjét, ő kért tőlem újságközlésre novellákat, s mert íróasztalom fiókjában mindig volt készen olyan írásom, amit előkotorhattam, ez a lap nemsokára már rendszeresen hozott tőlem novellákat. De még mindig nem gyanakodtam magamra; – írtam, egyszerűen azért, mert írnom kellett. Később, amikor már a Nyugatnál Móricz Zsigmondot kerestem föl egy novellámmal, óriási meglepődéssel hallottam tőle, hogy azt hitte, felvidéki magyar vagyok: már jóideje figyelemmel kísérte írásaimat a Prágai Magyar Hírlapban. Az akkor vitt novellám helyett ő újat kért, de mint szembeszökő írói erényt (az ő szavai) ugyanazt emelte ki figyelmeztetően belőle, amit Schöpflin hangsúlyozott aztán igen erősen rólam, az asszonyi életérzés bizonyos felfokozott őszinteségét (ennek a megállapításnak a történetére még visszatérek).

Addig azonban még, mindjárt az egyetemi fiaskó után, megírtam anyám mesélgetéseiből az Égnek a mécsek-et, ez a dunántúli kis családregény lett aztán az első könyvem. Schöpflinhez vittem el a Franklinnál, s ő meglepően komoly megbecsüléssel beszélt velem róla, de mert a Franklin – valamilyen vállalati okból, mint mondotta – nem adta volna ki, átküldött vele Benedek Marcellhez. Benedek Marcell jóságrakészségét sose felejthetem el; a Sauvageot-szótárt csinálta akkor a Dante Kiadónak s míg ez a nagy munkája tartott, nem lektorált, kéziratomat mégis elolvasta; s amikor néhány hét múlva fölhívtam telefonon, azt hallottam tőle (a Múzeum-kert hátsó sarkánál levő telefonfülkében, hogyne emlékezném még erre is): Kéziratát elolvastam és kitűnőnek találtam. „Mondja ezt még egyszer!” – sikongattam bele a telefonba, s ő a láthatatlan mosoly elragadó türelmével megismételte szóról szóra a mondatot. – Az ő elindításával tehát, a Dante előbb az Ünnep c. hetilapjában közölte folytatásokban a regényt, utána jelent meg könyvalakban, de a Dante lekötötte magának a következő három regényem kiadásának elsőbbségi jogát.

Csakhogy ezt az első regényemet hamarosan már restellni is kezdtem (ebben pedig nem volt egészen igazam; más lapoktól, Nyugat stb. eltekintve, pl. még a Gondolatban is – 1937 – figyelemreméltóan foglalkozott vele Radnóti Miklós), s mivel mindmáig ez maradt az egyetlen úgynevezett olvasmányos (és ezért a legismertebb) könyvem, mindig úgy emlegettem, hogy „ebből lett a cserebogár”. Mert amikor a következő könyvemmel, a Nyári közjátékkal elkészültem, ez már annyira más volt és ezt már annyira igazinak, az enyémnek éreztem, hogy megint csak Schöpflinnek mutattam meg mindenekelőtt. Ő pedig mindenképpen a Franklinnal akart már kiadatni, s az történt, hogy a Franklin kikért engem a Dantétól, most már a Franklin kötötte le magának – és ők már „élethossziglan” – a könyveim kiadását. A Dante igazgató-tulajdonosa ezzel engedett ki engem akkor a kötésből: Nem tehetek mást, nem állhatok útjába a karrierjének. – Nagyon jól emlékszem, micsoda vállvonás felelt bennem erre a szóra – mi közöm volt nekem ehhez, miféle karrierhez, miféle karrier, amikor hatalmasan nagyobbról volt szó: arról volt szó, nemcsakhogy azt tudtam már, nem hiábavaló, nemcsak magamnak való, amit írok, de irodalmi tekintélyű, nálamnál sokkal okosabb elmék győztek meg arról, hogy írnom kell – sőt, hogy legyen csak merszem elhinni, író vagyok. Az is igaz viszont, hogy jól elmúltam már 30 éves ekkor.

Azt meg ma már nem is tudnám elmondani, hogyan történt, hogy mindaddig csak az íróasztalom fiókja számára készült novelláim is sorra megjelentek, egyre több lapban és folyóiratban (ezek közül az úgynevezett novellák közül igazán kevés volt jó, de amelyik jó volt már lakkor, az ma is jó). Ez a varázsütésre terjeszkedésem tartott mindaddig, míg Schöpflinnek meg nem mutattam az akkor készülő Rongyos a köpönyeg c. úgynevezett nagynovellám elkészült első felét (a Nyugatban ezzel a novellával jelentem meg először). Ekkor hallottam tőle a már említett megállapítását: úgy látja ő – mondotta –, „maga nagyon sokat tud olyan asszonyi dolgokról, amiket minden asszony ismer és tud, de író még eddig egy se tudta elmondani helyettük”. – Hiszen körülbelül ezt csináltam én eddig is, de nem ennyire tudatosítva; úgy éreztem magam, mint aki szabadságlevelet kapott egyszerre az egész világra, de kicsit meg is ijesztett ez a most már feladatnak is látott feladat. „De – vetettem ellene Schöpflinnek –, meg lehet-e írni ezt (például a terhesség biológián inneni és túli élményeit), és lehet-e így, ahogy én?”. Schöpflin rám förmedt: „Azt írja, amit tud és úgy írja, ahogy tudja. Írónak lenni, aki tud valamit és el is akarja s el is tudja mondani, szuverenitás.” – Ez volt az én íróságom nagy fordulópontja. Mindaddig úgy írtam, olyan könnyen, akár mint ahogy a tinta folyik a tollból; ettől kezdve, hogy tudtam: azt kell írnom, amit tudok, és úgy kell megírnom, ahogy tudom – végtelenül nehézzé vált az írás: csak a lehető legteljesebben írhattam meg azt, amit tudtam, úgy, ahogy csak tudtam. Olyan lassú, kínnal termelővé váltam, hogy Schöpflin kifakadt: „Most, amikor ontania kellene a könyveket, megír húsz oldalt és eldobja, míg egynek megkegyelmez – a papírkosárból tíz rossz író holtig elélne.

Irodalmi mintáim – úgynevezett fejletleníró koromban nyilván voltak, valakit muszáj követnie az embernek; lenyűgözött Kaffka Margitnak még modorosságaival együtt is teljes értékű nyelve, magyarsága, de ő másféle volt, mint én, más volt a látásmódja s a perspektívája is, én – úgy találtam – mélyebbre megyek az egyénben, mint ő; de mennyire irigyeltem az ő egyszerűbbségét! Különben, már írói ésszel, az ökonómiát irigyeltem a jó íróktól legjobban (éppen mert bőbeszédű vagyok – Bölöni és Kenyeres Imre szerint ragályos realitással epikus – az ökonómiáratörekvés tette ki a munkám nehezét). Mintaképeim, azt mondhatom, nem is voltak, csak megirigyelt művek és írók, egyik ezért, másik azért; ma például nem győzöm újra meg újra ízlelni Capek írásait, s a világirodalom egyik legszebben megírt művének tartom Vercors-tól A tenger csendjét; mint szép magyar könyvbe, ma is bele-belelapozok az Utazás a Balaton körül-be (csak idegesít, ahol az igazán nem jelentékeny Kisfaludy Sándorról hozsannáz túlságosan); – kit-mit mondjak még hamarjában? a régi oroszokat nem mindegyiket bírom jól, a mai szovjet írókat inkább; bámulója vagyok írásaikban annak a belső tulajdonságuknak, amit a mi mai íróinknál egynél sem tudok teljes értékűnek, sem teljes értékű őszinteségként megtalálni. – A mű mint írás-mű, a műfaj és a nyelv tisztelete, a – ha jelen van – tévedhetetlenül minden körülmények között fellelhető írói erkölcs – ez az, amit követendőnek tudok. Sem írni, sem élni nem tudtam sose elv vagy elvek szerint; meggyőződéseim mindenesetre mindig voltak és vannak is, de legjobb emlékezetem szerint egész életem folyamán – ha már elvről van szó – az én elvem a meggyőződésem szerinti cselekvés volt; s hogy ezt is összefoglaljam: meggyőződésem, hogy az őszinte magatartás (az életmagatartást értem, a cselekvés magatartását) minden esetben egyenlő az emberi tisztességgel.

Érettségiző időm már beleért az első világháború vége-idejébe, s kevéssel utóbb mindennél nagyobb csodálkozással, akár mondhatom: meghökkenéssel láttam a nő egyik napról a másikra megjelenő új típusát (a két háború közötti új nő volt ez; a mainak előképe? nem tudom); akik rengeteg női értéket dobtak sutba másféle, egészen új női tulajdonságokért, amelyek sok esetben szintén értékek voltak, vagy ezekké lettek. Rém nehéz volt ennek a nyitjára rájönnöm, s nem is sikerült egészen (ezzel vesződöm A földalatti folyó-ban; bátran mondhatom, egy-két brilliáns részletétől eltekintve a legolvashatatlanabb könyvem, ennek a könyvemnek köszönhetem, hogy azt a kevés népszerűségemet is, amit még annak nevezhetnék, elveszítettem). Ezen a problémán kívül csak egy probléma érdekelt még ennél is jobban: a törvénytelen anyaság kérdése, az egyénnél és a társadalomban. Hogy ez miért? A lélek készülődik-ben találod a nyomod: legközelebbi ismeretségi körünkben volt egy szép és igen derék, pórul járt lány, az ő története indította el ezt a kérdést már fiatal lány koromtól kezdve bennem. (Hosszú lenne s magában is külön könyv ennek a történetnek a későbbi folytatása mai napjainkig.)

Amikor én a nő külső-belső átalakulásának, a világban való helyzetének és sajátmagával szemben való eligazodásának a megfejtéséhez hozzákezdtem A lélek készülődik-ben (trilógiának terveztem, de csak ez és A földalatti folyó készült el belőle), Kárpáti Aurél A lélek készülődik-et annak az időnek három legjobb önéletírása közé sorozta. Kárpáti annyiban tévedett, hogy amiként egyik írásom sem, de ez még kevésbé önéletrajz, ellenkezőleg: nagyonis sok, konglomerált alakból és életükből kellett a fő alakot összenövesztenem, ha azt akartam, hogy egymásnak ellentmondó kérdések hordozója és válasza lehessen. (Mire pedig A föld alatti folyóval is elkészültem, már itt is volt rajtunk a háború, vele milliók katasztrófája között az enyém, otthonunk az utolsó darabig romokban, anyám és 19 éves fiam halott, a legidősebbnek pedig nyoma veszett akkor, a földhözragasztó nyomorúságban csak a legkisebb maradt meg nekem, hogy aztán két éven belül, 16 éves korában őt is eltemessem.) A trilógiát sohasem fejeztem be, de nem is tudtam volna; elsősorban a magam romhalmaz jelene miatt; azonkívül túlnagyot billent a világ az én nekifutásomhoz képest.