Méray Tibor életrajza

(1924–)

Budapesten született 1924. április 6-án. A Wesselényi utcai elemi iskola és a Madách Imre Gimnázium után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar–latin szakon végez 1946-ban. Közben, 1944 májusától október 15-éig kényszer-munkatáborba viszik: október 15-étől 1945 januárjáig illegalitásban él. Ugyanezen évtől a Szabad Nép munkatársa, később a kulturális rovat vezetője. A Magyar Dolgozók Pártja központi napilapjának előbb koreai, majd később berlini tudósítója. 1947 és 1948 között az Írószövetség folyóiratának, a Csillagnak is felelős szerkesztője.
1953–54-ben a Magyar Írószövetség párttitkára, később egyik titkára. 1954-től a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja, e testületből Nagy Imre politikájának támogatása, valamint az 1954 őszi „újságíró-lázadásban” való részvétele miatt, melynek során „tisztító vihart” sürget a pártban és az országban, az év végén, magától a laptól 1955 áprilisában távolítják el. Az 1955-ös „írómemorandum” egyik szervezőjeként 1955 decemberében súlyos pártbüntetésben részesítik, s csak a XX. szovjet pártkongresszus után kap állást a Béke és Szabadság című lapnál. A Petőfi Kör sajtóvitáján – ahol egyébként nyilvánosan önbírálatot is gyakorol – a sajtó teljes szabadságát, majd az Írószövetség szeptemberi közgyűlésén az ország szabadságát követeli.
A forradalom után 1956 novemberében családjával és írótársával, Aczél Tamással együtt Jugoszlávián keresztül Bécsbe, majd onnan Aczél Londonba, ő, felesége és kislánya Párizsba emigrál. 1957 óta a francia fővárosban él. A Bécsben újrainduló, majd Londonban, illetve Párizsban megjelenő Irodalmi Újságnak alapító munkatársa, 1962 és 89 között szerkesztője, 1971-től főszerkesztőként jegyezte a lapot. Nagyszámú publicisztikai írásainak egyikében, 1961-ben, a forradalom ötödik évfordulójára írt belpolitikai helyzetelemzésében ő fogalmazza meg az „aki nincs ellenünk, az velünk van” axiómát, amelyet néhány héttel később Kádár János tőle vesz át. Az Irodalmi Újság megjelenését – „A harcunkat megharcoltuk” elv jegyében – 1989 végén felfüggesztette. Az Irodalmi Újság könyvsorozatának és az I. U. S. (Az Irodalmi Újság Sorozata) című zsebkönyvsorozatnak első, 1983-ban megjelent számától kezdve szerkesztője. A folyóiratban saját neve mellett Asbóth Elemér, A. E., Badics István, Bátory Imre, Palkó Ferenc, Szávai Tamás, Weszprémi Béla és -yt- álnévvel, illetve szignóval is jelentek meg cikkei és glosszái.
Franciaországban a Le Monde, a Franc-Tireur, a Le Figaro, l’Express, a Paris-Match, a Les Temps Modernes, a l’Esprit, a Nouvelle Revue Française, a Les Cahiers d’Historie Sociale, a Les Cahiers de l’Est, a Miroir de l’Histoire című lapok közölték írásait.
Bár a francia állampolgárságot 1974-ben megkapta, Magyarországra először, fogadalmához hűen csak 1989 júniusában, a Nagy Imre-temetésre látogatott haza, amikor is Nagy Imre sírjánál a család kérésére ő mondott beszédet. Közreműködésével a Bethlen Gábor Könyvkiadó és az Akadémiai Kiadó 1993-ra nyolc fakszimile kötetben Magyarországon megjelentette az Irodalmi Újság 1957 és 1989 közötti számait. 1997-ig rendszeresen publikált különféle magyarországi lapokban – Európai Utas, História, Hócipő, Kritika, Köztársaság, Magyar Nemzet (1991-ig), Magyar Hírlap, Népszabadság, Népszava, 168 óra –, illetve a Bécsi Napló és a kolozsvári Szabadság című orgánumokban.
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) 1997-ben választotta örökös tagjává. A Magyar Írószövetségnek 1945, a MÚOSZ-nak 1946 óta tagja. 1957-től a Magyar P.E.N. Club tagja, a P.E.N. en Exil franciaországi csoportjának előbb főtitkára, majd alelnöke. A Pontoise-i Pissarro Múzeum megalapítója, s 1975-től a Nemzetközi Pissarro Társaság alelnöke. Az Emberi és Állampolgári Jogok (párizsi) Magyar Ligájának 1985 óta tagja, 1997 óta elnöke. 1986-ban ő kezdeményezi a Nagy Imrének és az 1956-os forradalom minden mártírjának tiszteletére a párizsi Pére Lachaise temetőben felállítandó jelképes síremléket és ő vezeti az 1988-as megvalósításig az előkészítő munkát és az avató ünnepséget megszervező bizottságot.
Első hazai útja után, 1989-ben, az Irodalmi Újság hasábjain ő veti fel az Orsó utcai Nagy Imre Emlékház gondolatát. 1998 óta elnöke a Párizsi Magyar Ház Alapítványnak.
A József Attila-díjat kétszer, 1951-ben és 1952-ben is megkapta, 1953-ban koreai tudósításaiért irodalmi Kossuth-díjat kapott. A rendszerváltás után, 1992-ben életművéért részesült Pulitzer-emlékdíjban. A Magyar Filmesek Világtalálkozója alkalmából 1996 októberében Arany Pillangó-díjjal tüntették ki. 1997-től a MÚOSZ örökös tagja. A Francia Köztársaság Becsületrendjét 1997 januárjában Budapesten Jacques Chirac elnöktől vehette át. 2002 októberében az első kitüntetettje volt az az évben alapított Nagy Imre Érdemrendnek, melyet a forradalom évfordulóján a kormányfő előterjesztésére a köztársasági elnök adott át október 23-án. 2004-ben a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség minisztere, Hiller István a Pro Cultura Hungarica emlékplakettjét adományozta számára. 2009. március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést vette át.
2009 novemberében Budapest díszpolgárává választották.
 
 
Fontosabb díjak, elismerések: 
 
1951, 1952 – József Attila-díj
1953 – Kossuth-díj
1992 – Pulitzer-emlékdíj
1994 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje
1994 – Nagy Imre-emlékplakett
1996 – Arany Pillangó-díj
1997 – a Francia Köztársaság Becsületrendje
2000 – Aranytoll
2002 – Nagy Imre Érdemrend
2004 – Pro Cultura Hungarica
2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a csillaggal
 
 
Az életrajzot Murányi Gábor írta.
A szerző fényképét Horváth Dávid készítette.