Mit jelentett nekem a „Nyugat”? Az ilyen kérdések felmerülésekor óhatatlanul Benedek Marcellra kell gondolnunk, aki jónéhány korabeli Ady-interpretátort keményen elmarasztalt amiatt, hogy Adyt úgy ábrázolják, mintha életének legfőbb értelme az lett volna, hogy az ő kis életükön átvonuljon… Jelen esetben az ilyen szubjektivitást mégsem tartom ennyire torzítónak, ennyire megengedhetetlennek: amíg egy átfogó, hiteles (azaz a történeti valóságnak megfeledő) Nyugat-monográfia meg nem születik, addig minden szubjektivitás hasznos adalék lehet a majdan megrajzolandó objektív összképhez, megannyi egyedi szín, melynek individuális esetlegességéért kárpótlást nyújthat konkrét voltának hitelessége, megtörtént voltának szükségszerűsége. Persze a szubjektivitásnak ez az eltűrése soha nem terjedhet odáig, hogy az önéletrajzi hazudozás is irodalmi menlevelet kapjon…

A mi generációnk életében a Nyugat csak 1930 után kezdett igazán belépni. Látszólag későn, a valóságban azonban nem, hiszen ekkor lettünk mindössze húsz évesek. Vagyis e dátum egyben azt is jelenti, hogy ez a generáció igen korán kezdte irodalmi pályafutását; vagy szerényebben: elmeszüleményei korán láttak nyomdafestéket. Itt elsősorban költőkről és esszéírókról beszélek, de vonatkozik ez prózaírókra, esztétákra és kritikusokra is.

Negyven év – és micsoda negyven év! – távolából így visszatekintve őszintén meg kell vallanom, hogy mint kezdő tollforgató és nagyralátó magyar-német-filozófia szakos bölcsészhallgató jobbára ösztönös spontaneitással mozogtam az akkori szellemi élet erőterében, és nagyon kevéssé voltam tudatában annak (magyarszakos voltom ellenére), hogy ebben az erőtérben melyik folyóirat milyen vonzási és kisugárzási központot képvisel, vagyis hogy mi is van voltaképpen a zászlajára írva. Először – úgy gondolom – minden íróféle számára az a legfontosabb, hogy gondolatait nyomtatásban lássa viszont – mintegy beavatódjék a szakma elismert képviselői közé. Csak azután, és csak lassanként kezd jelentőséget tulajdonítani annak, hogy mit hová ír! Nemcsak azért, mert megnőtt a tájékozottsága és igényessége, de azért is, mert korábban nincs is lehetősége a választásra és a válogatásra. Ennek ellenére nem lehet lebecsülni annak a jelentőségét, hogy kezdő korában ki hol publikál: ha eredetileg teljesen véletlen is lehet ez, következményeiben, folytatásában semmiképpen sem tekinthető annak. Engem először Karácsony Sándor fedezett fel az „Erő” című protestáns ifjúsági lap számára, aztán pedig Németh László a „Napkelet” pályázatán.

Mindezt azért szükséges elmondani, hogy a Nyugat akkori pozícióját, ideológiai áldását segítsem meghatározni (vagy legalább jellemezni) azon a módon, hogy egy kezdő miképpen mozgott abban a kulturális erőtérben, melynek a Nyugat egy fontos pólusa volt. Nem is annyira az „irodalmi élet” kérdése ez (bár szakdolgozati címe ellenére ennek leírása sem módszertani gyermekjáték) – mint inkább az „irodalmi atmoszféráé”. És ezt – úgy hiszem – csakis szubjektív emlékek és objektív adatok számtalan apró eleméből lehet, úgy ahogy, rekonstruálni, majd ez alapon megfejteni.

Az egyetem (bölcsészkar) és az irodalmi-tudományos folyóiratok voltak az a két pólus vagy mértékrendszer, melyekhez viszonyítva az írni kezdő megmutathatta mindenkori hovatartozását, hova tartozni akarását, s saját társadalmi, osztálykerete által sugallt mondanivalókat a készen talált tudományos és irodalmi fórumok lehetőségein keresztül. Szépen hangzanék, ha azt mondhatnók, hogy senki sem felelős azért, hogy első művei hol jelennek meg. De tudjuk, hogy a valóságban ez nem így van, mert egy bonyolult (soha nem kompjuterizálható) kölcsönhatásrendszeren keresztül szerző és szerkesztő egyaránt választják egymást. S e választás mindig az egyedi véletlenek és a társadalmi szükségszerűségek ötvözete.

Az egyetemen elsőnek azt vette észre a szónak jó értelmében ambiciózus fiatalember, hogy minden szakmának megvannak a jó, tehetséges és a rossz, tehetségtelen professzorai; minden Horváth Jánosra esik legalább egy Császár Elemér, Pauler Ákosra Kornis Gyula, Szekfü Gyulára – mondjuk – Hóman Bálint. Második észrevétel – ekkoriban – szükségképpen az volt, hogy a hatalomhoz valahogy mindig a rosszabb professzor áll közelebb, mintha a hatalom és a tudatlanság között valamiféle titkos vonzás állana fenn. Így aztán igen hamar meg lehet fogalmazni Bacon híres tételének modern változatát: igen, a tudás tényleg hatalom, de a hatalom az még nem tudás, sőt…! Ez a „sőt” akkoriban több volt, mint a fiatalság természetes, életkori ellenzékisége: körvonaltalan, félig tudatos, de igen intenzív megérzése mindannak, ami a Horthy-korszak vezetőit a rossz, a reakció, a fasizmus felé vitte.

Ebben a stádiumban a Nyugat-nak egyre határozottabb világnézeti orientáló szerepe lett. Ez főleg 1933-ig, Hitler hatalomra jutásáig volt fontos, hiszen ezután már csak az egészen csekély értelmi képességűek vagy az elszánt politikai bűnözők nem látták, hogy milyen veszély fenyeget Berlin felől. A Nyugat létének eszmerendező funkciója azért volt – legalábbis a mi generációnk számára – igen fontos, mert egy sereg dezorientáló tényező akadályozta ugyanakkor a tisztánlátásunkat, beleértve iskolai neveltetésünk vallási és politikai elfogultságait és az általános politikai közvélekedés sajnálatos, ma már alig elhihető igénytelenségét, távlattalanságát. A „keresztény kurzus” borzalmait (vagyis a fehér terrort) mi még nem érzékeltük, a „konszolidáció” hivatalos közvéleménye pedig igyekezett nem beszélni róla. Annál nagyobb hangsúlyt kapott a hazafiságra spekulált irredentizmus, valamint az osztályharcos indulatokat galádul hamis vágányra terelő antiszemitizmus. Ez utóbbit perfid módon összekapcsolta a kurzus az antikommunizmussal és antimarxizmussal, s ez a maszlag nem csupán a már említett politikai bárgyúsága miatt hathatott, de azért is, mert az összeomlott Osztrák–Magyar Monarchia is át volt itatva az antiszemitizmus tévtanával, és széthullott darabjai tovább fertőzték a maradék országok politikai és kulturális légkörét. Ebben a vonatkozásban félelmetes megtévesztő hatása volt Szabó Dezső műveinek és működésének: a hazafiság, ellenzékiség és németellenesség felszíni formái mögött (részben önmagát is megtévesztve) olyan nézeteket terjesztett, melyek voltaképpen az egyre inkább jobbfelé tolódó hivatalos Magyarország célkitűzéseit szentesítették, propagálták, harsogták. Maga az a tény, hogy Németh László is Szabó Dezsőnek dedikálta egyik jelentős művét: súlyos bizonyítéka annak, hogy itt az Ady-örökség depraválódásának olyan megtévesztő következményei voltak, melyek között a fiatalságnak eléggé nehéz volt helyesen orientálódnia.

A Nyugat szerepe – legalábbis számomra – ebben a szituációban elhatározó jelentőségű volt. Nem azzal kezdődött, hogy írhattam volna a Nyugatba, hanem jóval korábban és egészen másként. Akármilyen meglepő is: nem csupán Szabó Dezső tartott az egyetemi fiatalság számára nagy sikerű előadásokat, hanem – legalább egy ízben – Babits Mihály is. (És legott hozzá kell tennünk: míg Szabó Dezső előadásain – hogy még könnyebb legyen a hallgatóság politikai tájékozódása – egy rendőrtiszt is mindig jelen volt, tudathasadásos módon képviselve egyszerre az államhatalmat és annak ellenzékét – Babits előadása nélkülözte „őfőméltósága” ellenzékének ezt a jellegét.) A Budaőrsi úti laktanyában tartotta (ott lakott ti. az ún. egyetemi század bölcsészrészlege) „Az írástudók felelőssége” címen, a Julien Benda könyvének problematikájáról. Halkan, kissé magas hangon, ám mégis igen határozottan beszélt Babits az Európára és a humanizmusra leselkedő veszedelmekről, az irracionalizmus tévútjairól, az áruló írástudókról. Nem volt olyan kirobbanó, szinte cirkuszi sikere, mint Szabó Dezső népieskedően barokk szónoki csúcsteljesítményeinek, hiányoztak belőle a rendőrtiszttel való fraternizálás humoros mozzanatai is, de a hallgatóság komolyabb részének agyában világosság gyulladt: mi is készül Európában és hol van a helyük az írástudóknak.

Érthető hát, hogy a Nyugat a mi generációnk számára (bár igazi hitelességgel csak egyes számban szabad megfogalmaznom) „orientációs bázis”, eszmei iránymutató lett, mely körül (kissé eltúlozva is) kikristályosodott mindaz az eszmei és politikai szép és jó, amit csak egy húszegynéhány éves bölcsészhallgató, telve a haladás és világmegváltás őszinte vágyával, magáénak vallhatott. A Nyugat ilyetén szerepéről szólni semmiképpen sem túlzás, amint joggal gondolhatnák – és gondolják is – azok az irodalomtörténészek és történészek, akik a társadalmi haladás abszolút mércéjén mérik a múltat, nem pedig azoknak a bonyolult feltételeknek a szövedékében, melyek a fejlődést eléggé relatívvá (vonatkozóvá) teszik ugyan, de rendelkeznek ezzel szemben a ténylegesség, a konkrétság nem megvetendő értékeivel. Nem szabad azt sem elfelejtenünk (bár erről eddig igen keveset beszéltünk), hogy a baloldal (vagyis a munkásmozgalom és a polgári radikalizmus) nemigen nyújtotta ki a kezét a fiatal értelmiségiek felé. Egyszer jártam ugyan (egyetemi hallgatótársam közvetítésével) egy feltehetően baloldali folyóirat szerkesztőségében, valahol a Rákóczi téri csarnok mögötti kis utca félemeletén, ott tárgyaltam is valakivel egy tanulmányról, de – sajátos módon – semmi többre nem emlékszem. Talán is „100%” lehetett?

Másik ilyen emlékem jóval későbbi. 1939 körül, mikor már minden valamirevaló tollforgató égett a vágytól, hogy valamit tényleg tegyen a nácizmus ellen: megfelelő közvetítőn keresztül (aki egyébként egyáltalán nem volt független sem a Nyugat-tól, sem az egyetemi kommunista mozgolódásoktól) jeleztem belépési szándékomat az akkor már illegális Magyar Kommunista Pártba. Izgatottan vártam a választ, nem csupán a rendőrségtől félve, de amiatt is, hogy családomat esetleg veszélynek teszem ki. Néhány hét múlva megkaptam a „hivatalos” elutasítást: „a Pártnak jelenleg nincs szüksége mitläuferekre”. Ma már tudjuk a párttörténetből, hogy mikor hogyan állt a szövetségi politika kérdése, de akkoriban mindez teljesen homályos volt számomra és a hozzám hasonló szándékú kevesekre.

A mi köreinkben egyre határozottabbá és egyre inkább kizárólagossá vált a Nyugat presztízse és egyre inkább csökkent a más eszméket képviselő, konkurrens lapok rangja, beleértve a Napkelet-et is. (A Századunk-tól szintén nem történt kezdeményezés a fiatal írók irányában.) Nem azt jelentette ez, hogy nem publikáltunk más (elsősorban szakmai) folyóiratokban, de legjobb írásainkat a Nyugat-nak szántuk, s ha nem kellett, akkor adtuk máshová. Nyilván növelte a Nyugat tekintélyét a Baumgarten-díjjal való kapcsolata is. Nem csupán azért, mert az „aki ír, az koplal” elve nagyon is élő valóság volt a Hóman-boyos világban, de eszmei szempontból is, hiszen ez volt akkor Magyarországon az egyetlen irodalmi díj; a Corvin-láncot akkoriban még nem találták ki, az Akadémia néhány díját és nagydíját pedig az öregek egymás közt osztották szét. (Csak mai szemmel látom, hogy mennyi a hasonlóság a Baumgarten-díj és a Ludwig Wittgenstein alapította irodalmi díj között.) A díj odaítélésének az a feltétele, hogy csak olyan írók kaphatják meg, akik nem lettek hűtelenek elveikhez: a mi generációnk szemében igen magasra emelte politikai szempontból is a díj, és Nyugat, presztízsét.

A történeti igazság kedvéért meg kell itt jegyezni, hogy a magamfajta „kívülről jött” előtt (ti. a tudományos ambíciók irányából) nem volt ismeretes sem József Attila viszonya a Nyugathoz, sem a Nyugat előtörténete; nem ismertük pl. Fülep Lajos nagy tanulmányát az Elsodort falu-ról és (nem utolsósorban az egyetemi előadások hatására) Ady világnézetét teljesen azonosítottuk az egész Nyugattal, nem vévén tudomást azokról az egyéb irodalmi és politikai törekvésekről, melyek sokkal gazdagabbá, bonyolultabbá tették a korai Nyugat ideológiai arculatát. (Utólagos mentségünkül szolgáljon, hogy még mai napság is csak igen kevés irodalom- és művelődéstörténész mondhatja el magáról, hogy egyformán jól ismeri és egyformán helyesen értékeli a Nyugat minden fejlődési szakaszát.)

Így lett az én generációm haladó írói számára a Nyugat a haladás, a racionalizmus, a humanizmus, az európaiság és a németellenesség legelső orgánuma. A körülötte csoportosuló írók (dacára a Baumgarten-díj hatalmat jelentő birtoklásának) nem alkottak szoros irodalmi klikket, hiszen úgyszólván mindegyikük publikált máshol is, és (ami még fontosabb jegye a klikkesedés hiányának) szívesen írták le más csoportokhoz tartozó írók nevét is, ha az valami jelentőset alkotott. Szellemi erőközponttá vált a Nyugat és Babits, a szerkesztő, a költő, a tanulmányíró, a kurátor neve szimbólummá lett a baloldali írók szemében. Ennek bizonyítéka az is, hogy amikor új folyóiratok keletkeztek hasonló törekvések megvalósítására (ami természetes mellékterméke az irodalmi élet haladásának), mint pl. az Apollo, vagy később az Ezüstkor: ezek nem a Nyugat ellenében, hanem mintegy annak leágazásaként fejtették ki (rendszerint rövid életű) tevékenységüket. Hogy ez valóban így volt, annak világos példája, hogy a Nyugatban Fejtő Ferenc átvette és élesen folytatta azt a támadást, melyet én kezdtem el a Kerényi–Hamvas-féle „Sziget” irracionalizmusa ellen az Apolló-ban; nyíltan kimondta, hogy az adott történelmi helyzetben az irracionalizmus a nácizmus legszorosabb szövetségese.

Ami végül a Nyugat-tal való személyes kapcsolatomat illeti: ijesztő, hogy ennek konkrét adatai mennyire elmosódnak az ember emlékezetében. Talán Halász Gábor lehetett az, aki felhívta rám a szerkesztőség figyelmét; róla tudom, hogy figyelemmel kísérte itt-ott megjelenő írásaimat és mindig jelen volt (külön hívás nélkül), ha a Filozófiai Társaságban – nagyritkán – előadtam. De lehetett Szerb Antal is, aki szintén kitüntetett érdeklődésével; vele szinte naponta találkoztam az Egyetemi Könyvtárban (én már akkor ott dolgoztam), mert hihetetlenül sokat olvasott; ilyenkor sokat beszélgettünk közös dolgainkról; enyhe iróniával nézte, de ugyanekkor nagyon helyeselte harcos racionalizmusomat; egy ízben ő is hasonló pozícióból bírálta – persze a reá oly jellemző tapintattal és szeretettel – Kerényi Károlyt (a Waldheim Rudi figurájában), és ebből majdnem végleges haragot vont a fejére; néhányszor otthonába is meghívott és el tudom képzelni, hogy a barátai közé számított; ezt azonban határozottan nem állíthatom, mert neki már nincs többé módja ez ellen védekezni…

Egy szép napon Tolnai Gábor (évfolyamtársak voltunk az egyetemen) megkérdezett, hogy nem mennék-e vele vasárnap Babitsékhoz, Esztergomba. Kapva kaptam az alkalmon, mert – túl a nagy eseményen – nagyon szerettem volna Babits véleményét hallani egy kéziratomról, mely – a Nyugatnak szánva – Thomas Mannt bírálta volna azon az alapon, hogy a „József”-ben immár ő is hűtlen lett a klasszikus európai hagyományokhoz, a racionalizmushoz és a realizmushoz, és behódolva az irracionalizmus divatjának, a mítoszba menekül ahelyett, hogy a jövőért harcolna írásaiban. A tanulmányról Babits egy szót sem szólt, de a felejthetetlen délutánon – ekkor még tudott beszélni – az irodalmi élet sok kérdésén kívül néhány filozófiai probléma is felmerült; a jó prózai stílus követelményeire tudok visszaemlékezni a beszélgetésből és arra, hogy Babitsnak tetszett, mikor azt állítottam, hogy a jó esszé nem kevesebb, hanem több, mint a szabályos értekező, tudományos próza. (Thomas Mann-tanulmányom viszont nem üthette meg a kívánt mértéket és végül is a Protestáns Szemlében jelent meg.)

Meghívást kaptam – talán Halász Gábor útján? – a Nyugat szerkesztőségi üléseire és ezt igen jelentős dolognak tartom. A korszak kultúrhistorikusának meg kell majd egyszer írnia, hogy ennek a grémiumnak mi volt a tényleges súlya az akkori szellemi életben. A munkásmozgalomhoz – különösen az Eötvös-kollégiumi Rajk-per óta – nem vezettek utak, a polgári radikalizmus nem találta meg tényleges helyét a politikai, s még kevésbé az irodalmi életben, a szakfolyóiratok nélkülözték a nyilvánosság hatóerejét – viszont jobboldali lapokban írástudó ember (szomorú kivételektől eltekintve) nem írt. Így érthető meg a Nyugat eszmei mozgósító, orientáló funkciója, mely messze jelentősebb volt nemcsak nevetséges alacsony példányszámánál, de a saját múltjából és jelenéből adódó irodalmi funkciónál is. (Méltó sajtótörténeti feladat volna azoknak az összekötő vonalaknak a megrajzolása – à la Morena –, melyek a Nyugat jelentősebb szerzőit más folyóiratokkal, napilapokkal összekötötték; és mindezt nem csupán ideológiai keresztmetszetben, de történeti hosszmetszetben is.)

A szerkesztőségi ülések – ha jól emlékszem – minden második vagy negyedik csütörtökön voltak a Duna-parti Dunakorzó Kávéház különszobájában. Mikor én odajárhattam, az asztalfőn Babits és Illyés Gyula ültek. Babits mellett Schöpflin, Gellért Oszkár és Rédey Tivadar, Illyés mellett Illés Endre, Cs. Szabó László, Halász Gábor. Negyven év múlva, ma, visszatekintve elég jól kitűnik a két generáció különbsége. Az asztal másik vége felé ültünk mi, a harmadik generáció. Közbül a második generáció szerényebb, visszahúzódó tagjai, mint pl. Szerb Antal is, vagy a mi generációnk ambíciózusabb, aktívabb tagjai. Babits ekkor már nem tudott beszélni, kis cédulákon közölte mondanivalóit, ezeket rendszerint Illyés Gyula olvasta fel. A beszéd a szerkesztés kérdéseiről folyt, de ennek során szóba került az irodalmi élet minden aktuális kérdése. De – különös módon – egyetlen konkrét téma nem maradt meg az emlékezetemben, talán azért, mert az ülések teljesen kötetlen formában folytak s az ember az asztal végén nem mindig figyelt oda, viszont közvetlen szomszédaival közben sok mindent megbeszélt.

Annál emlékezetesebbek a szerkesztőségi ülés utáni mozzanatok, a „ki kivel beszélget” közvéleményformáló, de mégis a pillanattal tovaszállni, elenyészni látszó tényei. Emlékezetemben az maradt meg feltűnő élességben, hogy a Nyugat szerkesztőségi ülései után hárman indultunk egy irányban haza felé: Radnóti Miklós, Vas István és jómagam. Az Andrássy út elejéig mentünk együtt. Itt Radnóti balra fordult a Nyugati felé, Vas István tovább ment az Andrássy úton, én pedig jobbra tértem a Józsefváros felé. Lehet, hogy ez kétszer történt meg, lehet, hogy hússzor, számomra azonban mindenképpen emlékezetes. Nagy becsben tartom Radnóti Miklós dedikált köteteit, nemkülönben Vas Istvánéit is. Ha Vas Istvánnal (két évben ha egyszer) találkozom – persze ma már egészen más dolgokról –, úgy beszélgetünk, mintha néhány napja váltunk volna el az Andrássy út sarkán. Ami bennem Radnótiról, mint legélesebb lélektani jellegzetesség megmaradt: az a lenyűgöző, megvesztegethetetlen komolyság, mellyel minden témához, vagyis a világhoz és az emberekhez közeledett.

A Nyugatba kevésszer írtam, de a hozzá való tartozást elhatározónak éreztem mindig. Nem minőségénél, de filozófiai pozíciójánál fogva érdekes a Bergson halálára írt (első helyen közölt) megemlékezésem, melyben igyekeztem a franciás racionalizmusból minél többet kielemezni az Évolution créatrice szerzőjének oeuvre-jéből; hogy változtatás nélkül jelent meg, az – szerény véleményem szerint – jellemzője a Nyugat akkori ideológiai arculatának. Nagy megtiszteltetés máig is számomra, hogy kis könyvemről (Modern gondolkodás, 1938) Halász Gábor írt kritikát, nagyobbikról pedig (Élmény és mű, 1940) Szerb Antal emlékezett meg a még kitüntetőbb „Szemle”-rovatban. Hallottam azt is, hogy mikor Török Sophie valami kezdőknek való filozófiai művet kért Babitstól, ő az én kis könyvemet azzal ajánlotta, hogy belőle kitűnik: magyar nyelven is lehet világosan filozófiát művelni. Gondolom, hogy a két Baumgarten-díja is azt jelezheti, hogy e pozitív vélekedésnek nem sok ellenzője lehetett a díjat osztó grémium tagjai között. A felszabadulás után tagja lettem a díjat odaítélő bizottságnak is.

– – – – – – – –

Mindezek csak töredékes, szubjektív adalékok egy objektíve nagy fontosságú irodalom-, művelődés- és társadalomtörténeti téma majdani feldolgozásához. Természetes, hogy a feldolgozás fontos lesz a modern magyar irodalom történetéről alkotott eddigi kép teljesebbé, gazdagabbá, hitelesebbé tételéhez. Ha nem is ennyire közvetlenül, de ennek ellenére talán mégis nagyobb mértékben lesz fontos a készülő új magyar történelmi szintézis, az Akadémia Történettudományi Intézetében készülő tízkötetes marxista alkotás művelődés- és köztörténeti fejezetei számára.