TANÚSÁG ÉS TANULSÁG

 

Nem Nyugatról, hanem csak a Nyugatról szeretnék szólni, névelője hangsúlyával, árnyalataival és mellékzöngéivel – egy harminc év óta megszűnt és több mint harminc évet átélt, mondhatnók így is: átvészelt magyar folyóiratról, amely, miközben körülötte szinte minden megváltozott, az idők, a szerkesztők, a munkatársak és az olvasók is, kezdettől fogva legvégig egy kisebbség „gyűlhelye”, fellegvára, őrtornya, majd csak menedéke maradt, egy hatalmas hol közönyös, hol értetlen, hol ellenséges uralkodó közvélemény ellenében. Beszélhetnénk, teljes joggal a Nyugat hőskoráról és hanyatlásáról, csúcsairól és zökkenőiről, nagyjairól és epigonjairól, s tegyük hozzá szépítés nélkül: válságairól és egyezményeiről, hisz emberi jelenség volt, s több mint harminc éven át róla is nemegyszer mondhatták: fluctuat nec mergitur, mint a fény városáról, Párizsról. Viszont mindennél fontosabb, hogy létezett, hogy fennmaradt, hogy korszakot alkotott több mint három évtizedig, s talán nemcsak azokban él tovább, akik annak idején közelről, közvetlenül olvashatták, hanem bizonnyal azokban is, akik nem érhetik be hűs irodalomtörténeti méltatásokkal, s valahogy tudatában vannak annak a már történeti ténynek, hogy a Nyugat más volt, több volt, mint egy magasabb rendű folyóirat: belső vagy külső, állandó vagy átmeneti munkatársai éppúgy, mint csak kitartó és állandó olvasói mindvégig magukon érezhették hatását vagy csak visszfényét, másképp látták az irodalmat s másképp az életet és az embereket…

A mai olvasó talán el se hinné, hogy a Nyugatot olvasni, a Nyugatba dolgozni, mind a tízes, mind a húszas, mind a harmincas években, nemcsak pusztán irodalmi, hanem erkölcsi magatartást, politikai állásfoglalást, világnézetet jelentett, s a Budapesti Szemlének zárt és akadémikus köre éppúgy idegenkedett tőle, mint például az ÚjIdők családias és vidékies olvasótábora. A húszas évek elején, e sorok akkor kezdő íróját egy idősebb és már tudóssá ért barátja és pályatársa „árulónak” titulálta, intelmül s minden humor nélkül, mivel az Eötvös Collegium révén nyert ismereteit az „ellenség” javára próbálta gyümölcsöztetni. Ugyanakkor fiatal és több mint reményteljes tehetségek drámai küzdelmet folytattak korukkal és önmagukkal: ha csak jobbik énjükre, írói hivatásukra hallgatnak – ha viszont pályájuk kívánalmaira, külső érvényesülésükre gondoltak, nemegyszer akár fogcsikorgatva s jobb meggyőződésük ellenére Tormay Cecile Napkeletjének vagy Szekfü Gyula Magyar Szemléjének vitték nem ritkán értékes és „politikátlan” kézirataikat, amelyeknek inkább csak megjelenési helye és szerkesztőik személyisége adta meg a kikerülhetetlen politikai jelleget. Nem szabad felejtenünk azt sem, ha már a Nyugat elszigetelt s önmagában is bonyolult jellegét próbáljuk elemezni, hogy például Ignotus Nyugatja egészen mást jelentett, mint Adyé, Szomoryé, Szabó Dezsőé vagyLaczkó Gézáé: ők Párizsban találták meg, amit Ignotus s Hatvany Bécsből, Münchenből s még inkább Berlinből hoztak Budapestre, Elek Artur és Fülöp Lajos Firenzéből és Rómából, Babits és Kosztolányi mindenhonnan, vagyis, habár más célért, más szinten, más eszközökkel, a Nyugat, a földrajzi, az ő korukbeli Nyugat az ő szemükben körülbelül ugyanazt a portyázásra alkalmas területet jelentette, mint amit Közép- és Nyugat-Európa a honfoglaláskori magyaroknak.

Mi volt hát, milyen volt hát ez annyit csodált és épp annyit becsmérelt, annyi elemből egybehordott s mégis oly egységesnek tetsző folyóirati? mi adott neki elég erőt, hogy több mint harminc éven át állandóan harcban állhatott a hivatalos, a vidékies, az úri közvéleménnyel? hogy a haladó s körúti hetilappá egyszerűsödött A Hét, a szeretetre méltó Új Idők s a józan Vasárnapi Újság szintjéről mindjárt első szárnycsapásaival oly magasra tudott emelkedni? hogy egy maroknyi, mind írói, mind olvasói kisebbség tömörülésével harminc évnél tovább tarthatta, annyi fenyegető csőd, annyi belső viszálykodás, annyi külső támadás, annyi közöny ellenére, ugyanazt az irodalmi, művészi és szellemi magasságot, amelyben megszületett és megerősödött? Mi hoz létre egy ilyen tömörülést – egy bizonyos szellemi irányt, egy egész eleven folyóiratot, szerkesztőkkel, munkatársakkal, megfelelő misszióval, hívekkel, támogatókkal, olvasókkal? hogyan tud kialakulni számról számra? hogyan tud visszhangot teremteni? hogy alakul ki arcéle, jellege, szerepe, jelentősége? Ferenczy Béni beszélt arról, mint ifjúkori nagy élményéről, hogy festők, írók, muzsikusok, egyszerű irodalombarátok milyen mohó kíváncsisággal vártak, olvastak, elemeztek egy-egy friss Nyugat-számot a kávéházban, s hogy túl minden személyes vagy baráti érdeklődésen, pusztán szellemi izgalmuk is mennyire egybekovácsolta őket, mint egykor a Pilvax ifjait, mint ma egy futballtársulat párthíveit, rang, hírnév, mesterség, tehetség minden különbsége ellenére! A Nyugat még a nagy európai folyóiratok virágkorában nőtt naggyá, a Neue Rundschau, a Nouvelle Revue Francaisa, a Nuova Antologia szerényebb, mostohább sorsú, de semmiképp sem alacsonyabb társaként, anélkül, hogy – a legendát megcáfolón – különösebben, szervezettebben törekedett volna arra, hogy megépítse vagy kiaknázza esetleges nemzetközi kapcsolatait: magyar folyóirat volt elsősorban s világirodalmi hajlamai mindig csak olyankor jelentkeztek, amikor, inkább későbbi korszakában, egyrészt legjobb munkatársai ernyedtek el átmenetileg, másrészt a magyar olvasó kíváncsisága nőtt a külföld iránt – s emblémája, a hangulatos és sokértelmű Mikes-érem, ma is jelképként üti szíven a Nyugat és az irodalom kedvelőjét. Egy folyóirat, ne felejtsük, se nem zárt könyv, se múló sajtótermék, hanem az írók és olvasók legmagasabb rendű találkozóhelye, éppenannyira társasági, mint irodalmi jelenség, mint hajdani szalónok, mint alkotói műtermek, mint irodalmi kávéházak termékeny szócsatáinak kerete – s egy sötét kávéházi sarok Osváttal mint vendéglátóval, a Reviczky utcai Bánffy-ház egy szerény lakása Babitsékkal, vagy a Franklin Társulat egy udvari odúja, de Schöpflinnel, renaissance-kori mecénások s XVIII. századi műpártolók palotáit pótolták a Nyugat egykori híveinek. A Nyugat legjobb periódusaiban nem puszta közlési orgánum volt, nem hírnév- és honoráriumforrás (hisz tudjuk, hátrányt jelentett a tollával érvényesülni akarónak s honoráriumot inkább csak a legjobban rászorulóknak adhatott), sem kiadói előszoba, zálog egy megírandó könyvre. Éppoly kevéssé tarthatták a hazai vagy külföldi irodalmi divatok vagy áramlatok szócsövének vagy pláne harcos képviselőjének (hisz állandóan jelentek meg, mellette vagy ellene, s éppannyira elvi, mint személyi okokból, a nála sokkal „haladóbb” és „nyugatibb” orgánumok), s minden őszinte rokonszenvünk annak az irodalomtörténésznek, aki akár a periódusok, akár a generációk keretébe iparkodná szorítani ezt a páratlan társaságot, ezt a „fürtös virágzatot” – ahogy Babits nevezte éppolyan pontosan, mint poétikusan. Voltak s vannak kitűnő műítészek, akik akár módszereik, akár hajlamaik hatására a Nyugatnak nem annyira egységét, mint részeit boncolgatják, s komoly különbséget tesznek a folyóirat polgári s népi, városi és falusi, konzervatív és forradalmi, sőt nemegyszer, mondjuk csak ki: zsidó és nem zsidó munkatársai közt, s felejteni látszanak, hogy az egész több és más, mint a részek összessége, és hogy ezzel félreértik a Nyugat igazi jelentőségét, amely a kor széthúzó erőinek habár csak inkább irodalmi s habár csak ideiglenes szövetségében rejlett, s ha volt sziget a Horthy-korban, ha volt még akkor és minálunk menedéke az emberségnek, azt a Nyugat nagyjainak s neveltjeinek körében lehetett megtalálni elsősorban. Aki végigélhette, tanúként vagy szemlélőként, munkatársként vagy segéderőként ezt a harminc esztendeig szemlélt csillagjárást majd csillaghullást, s csak messziről is kísérhetett egy ilyen lakodalmi menetet (milyen páratlan vőlegénnyel! milyen válogatott vőfélyekkel!), az, úgy érzi, haláláig részeg marad a lakodalmi bortól, még akkor is, ha neki csak pár csepp, vagy csupán a puszta látvány, a tanúság jutott osztályrészül.

A Nyugat első „csodája”, hogy egyáltalán megindulhatott, hivatali hatalmak támogatása nélkül, sőt mindinkább ellenük; második csodája, hogy megmaradt s harminc évig egyet jelentett a legjobb magyar irodalommal; s harmadik csodája, hogy annyi sok válság és változás ellenére, több mint félszáz esztendővel első kezdete után, ha nem is azzal a rajongással, mint Ferenczy Béniék nemzedéke, de talán nem kisebb csodálattal gondolunk mindnyájan, majdnem mindnyájan, a Nyugatnak egészére s tartóoszlopaira külön-külön – bár az is igaz, hogy, mint már régen, ma is mindenki másképp látja s másként értékeli e lapot, más-más nagyját szereti, más-más áramát hangsúlyozza, a maga temperamentuma szerint s kissé a többiek rovására. Aki részt vett, közelről-távolabbról, a Nyugat életében és változásaiban, vagyis a puszta létért való szinte örökös küzdelmeiben, amelyekről Fenyő Miksa és Gellért Oszkár mondhat legtöbbet, s ugyanakkor sütkérezhetett, nyíltan, közvetve vagy csak lopva, hogyha nem is csorbítatlan, de sose szűnő sugárzásában, az, ismétlem, nemcsak egy folyóiratot láthatott benne, hanem élete vártáját vagy csak egy szép oázisát, s úgy hordja magán a pecsétjét, mint fiatal szerelmesek kedvesük nevét vagy jelképét karjukra vagy szívükre tetoválva: s még az is, aki nem tartozott sem a Nyugat alapítóihoz, sem állandó derékhadához, legfeljebb a tartalékhoz vagy utóhadhoz, mintegy borzongva örvendezik, hogy a Petőfi Múzeum Nyugat-idézése jóvoltából, elmondhatja, legalább ötven esztendő távolságában, mit jelentett neki a Nyugat, hogyan látta s mit köszönhet neki, annyi sok, nagyrészt már nem élő kor- és pályatársa nevében is. Nem óhajt sem „temetni”, sem „dicsérni”; éppoly kevés hajlamot érez Bothwell vagy Eckermann szerepére Samuel Johnson vagy Goethe mellett, mint feltárni a Nyugat nagyjainak esetleges gyengéit és ellentéteit; e tekintetben egyetért a bibliai Noé fiaival, akik apjuk pőreségét oly gondosan takargatták a kíváncsi vagy rosszhiszemű szemlélők elől; nem emberi esendőségükről, hanem, mint Ottlik György mondja róluk, „arkangyali összeesküvésükről” szeretne szólni, amennyire a sors engedte, hogy azt időnként megláthassa, s amennyire az emlékezés ereje és varázsa képesíti.

*

Nem szólva annyi más, természetesen és kikerülhetetlen korlátozásról, már csak azért sem érzem magam teljes és hiteles tanúnak, mert a Nyugat aranykorában még vidéki gimnazista, majd jámbor filozopter voltam, legfeljebb csak előfizetője költőnek készülő testvérbátyám jóvoltából e folyóiratnak, s Adyt, aki akkor és sokáig az egész Nyugatot jelentette, csak futólag, messziről, egy kaposvári Nyugat-matinén láthattam. Viszont akkor már ismertem Ignotus cikkeit a Hétben, s főképp Schöpflin írói arcképeit a Vasárnapi Újságban, s ott olvastam először Adyról és Babitsról, Móriczról és Kaffka Margitról s a nyugatosok legelső könyveiről, és így az Eötvös Collegium irodalomrajongói között én is közelről követhettem azokat a vitákat, amelyek Horváth Jánosék és Ignotusék közt folytak a „stílromantikáról”, Szomoryról s Kaffkáról inkább, mint Adyról vagy Móriczról, s amelyekben, elvileg, szeretett Horváth Jánosunk véleményét osztottuk, a gyakorlatban viszont csak úgy faltuk nemcsak Adyt és Móriczot, hanem Kaffkát, Szomoryt, de még a titokzatos Tóth Wandát is, mindenkit, aki a harcias és Lesznai Annától tervezett borítékú lapban szóhoz jutott. Amellett mindjárt kezdetben a Nyugatnak, annyi más mellékárama között, egy egész kis Eötvös-collegiumi mellékszárnya is alakult, hiszen onnan került ki Szabó Dezső és Balázs Béla, Kuncz Aladár és Laczkó Géza, mindnyájan – mint később észlelhettem – főképp Babits és Osvát kedveltjei, míg Schöpflin a maga oly kedvesen kötelekedő modorában, ő, aki saját írásaiban is úgy szeretett „tipizálni” és „determinálni”, évek múlva, előttem is, mulatott a Nyugat Eötvös-collegistáin. Gondolom, hogy a tősgyökeres, vagy mint ahogy akkor mondták: „életes” írói alkatokkal szemben ezen a „típuson” a tanáros, kissé pedáns, kissé feszes, mindent könyvekből merítő íróváltozatot vélhette, amely az ő szemében szerencsés kiegészítője, megfelelő háttere volt a Nyugat „őstehetségeinek”. Bármennyire sajnálom, Ignotust magát sose láttam, Hatvany Lajost legfeljebb kétszer, és így, kellő ismeret híján, s talán igaztalanul, ma is inkább csak Osvát és Babits nem mindig és nem teljesen elfogulatlan szemével nézem őket. Fenyő Miksával jóval később s akkor is csak futólag és időnként találkozhattam, viszont, ha csak közvetve is, annál többet hallottam fáradatlan, jókedvű, sose csüggedő tevékenységéről a Nyugat léte és fenntartása, munkatársai megsegítése, s a lap legszebb céljainak szívós védelme körül. Felesége hathatósan támogatta mindebben, s az ő vendégszerető házuk szinte második otthonom volt a Nyugat legjobbjainak – mint ahogy külön tanulmányt, csoportos arcképet érdemelne a Nyugat asszonyainak sok rendbeli tevékenysége, nemcsak az írónőké és költőnőké, Ady „verselő nővéreié”, hanem az író- és költőfeleségek, barátnők és hívek seregéé, akik között éppoly hamar, mint amilyen spontánul, egy bensőséges, bár írásban ritkábban foglalt rokonszenv vagy szövetség alakult ki, hol a közös „hősimádatban”, hol védelmül a hőseikkel szemben, egymásközt keresve segítséget az alkotói feszült légkör nem mindig idilli terhe ellen. Még később, s még kevésbé kerülhettem Ambrus Zoltán vagy Szomory, Fülep Lajos vagy Lukács György közelébe, s ezt legjobban Fülep Lajos esetében sajnálom, akiről barátja, Elek Artur, mindig a legnagyobb csodálat s a legforróbb szeretet hangján beszélt, aki páratlan öntvénye volt a legmélyebb kultúrának s a legigazibb őstehetségnek, s akinek élete, ha megírják, minden regénynél meglepőbb, szövevényesebb és megindítóbb. Tóth Árpáddal tán kétszer találkoztam, viszont ő maga bízott meg az Érzelmek iskolája megkezdett fordításának folytatásával, amit akkor afféle íróváavatásnak éreztem s főképp fordítói munkám első elismerésének. A dii minores gentium közül, mert hisz az Olymposnak is megvoltak a maga szerényebb istenségei, igen szerettem Elek Arturt, nemcsak magvas írásaiért, nemcsak komoly, egyenes, kissé kesernyés szókimondásáért, hanem azért a sajátos, magyar és európai szellemiségéért, amelyet nemcsak jellemével és írásaival képviselt, hanem egész lényével, műveltségével s főképp barátaival: ő volt mintegy az „összekötő” egyfelől a Nyugat új gárdája, másfelől Ambrus, Petrovics Elek, Réti István, Riedl Frigyes, a már holt Péterfy vagy Grünwald Béla s hasonló századeleji elmék között. Irodalomban, művészetben alig van gorombább mérőeszköz, mint a „nagyság”, a „termékenység”, az „eredetiség”, a közvetlen „hatás” szemmel megállapítható mennyisége, s nincs szívósabb babona, mint a „könyvszagú” tanultság és a hamvas kulturálatlanság egymást kizárni látszó ellentéte. Elek Artur író volt, tolla mestere, csiszolt elme, s mint ahogy a művészettörténetben senki se fitymálja Rembrandthoz mérve a holland kismestereket, ugyanígy a Nyugatban nemhogy lenézték volna Elek Arturt, ellenkezőleg, valóságos tekintélyként tisztelték, éspedig nemcsak önmagáért, hanem azért az „auráért” is, amelyet egy egész magyar szellemkörrel vallott és ápolt szoros rokonságának köszönhetett. Mindezt nem azért említem, mintha túlozni próbálnám Elek Artur jelentőségét, hanem egyrészt bizonyságul a Nyugat sokrétűségére s befogadó képességére, akármelyik, nemcsak „nyugatos”, de autentikus szellemáram irányában, másrészt magyarázatul arra, mennyire megférnek egy helyen a legkülönbözőbb irányzatok, aminek okát talán legmélyebben Proust tudta megvilágítani. Különböző eredetű, társadalmi helyzetű, sőt ellenséges világnézetű emberek barátságát elemezve arra figyelmezteti olvasóját, hogy a felszíni egyezések vagy ellentétek rétegén túl a lélek megfoghatatlan lendületei vagy rezgései mindennél biztosabban megtalálják a velük rokon lelkeknek megfelelő lendületeit és rezgéseit, s ez áll ellen, mindennél erősebben, a külsőséges, akár elvont, akár tárgyi, sőt érdekbeli összeütközéseknek. A Nyugat, a maga idején s főképp legjobb óráiban, az ilyen titkos rezgéseknek, az ilyen mindennél értékesebb „vonzalmaknak s választásoknak” szolgálhatott a színhelyéül, s ereje és hatása, bizonyos korlátokon belül s bizonyos határolt körökben, nemcsak a legelsők legmagasabb teljesítményeiben gyökerezett, hanem az egész lap légkörében, vezetői magatartásában, irodalmi erkölcsében, ízlésében és választékosságában s abban az emberi példaadásban, amelyet az irodalomtörténet elméleti vagy tartalmi tényezőként elemzett, hisz egy szép emberi magatartás, épp mivel látható s érzékelhető, ezer közvetlen s nevelő sugarat szór a környezetre. A Nyugatot ezért és nemcsak fényes gárdájáért csodálták és irigyelték, titokban vagy nyilvánvalón, előbb Herczegék s Rákosi Jenőék, később meg Tormay Cécile-ék, s ezért is jelenthetett többet egy tetszőleges folyóiratnál. Szívesen beszélnék s hosszasan is a nagyok közül Füst Milánról, akivel csak későn, már a felszabadulás után juthattam emberi közelségbe s akinek művészi eltökéltségét, szenvedélyét, sőt fanatizmusát Osvát nemegyszer idézte példaként a fiataloknak, s még inkább az örökifjú, a mindig s minden tréfára kész és mindenkitől kényeztetett Kosztolányiról, aki annyira elütött, legalábbis jó sokáig s főképp az első pillanatra, a Nyugat mind tragikusabb kórusától, akinek tolla minden műfajt, minden kis rögtönzést aranyba vont, s akinek derűje, friss járása, Lavallière-nyakkendője és patakzó elméssége még a papos, feketeruhás, komor Osvátot is felvidította, nem hiába éreztük Osvát szíve szerint való, kiválasztott gyermekének. De Kosztolányi alakját, különös módon, semmi félreértés, semmi „probléma” nem árnyékolja, holott neki is voltak, mint annyi másnak, botlásai, polémiái, gyengéi és lélektani bonyodalmai; de sugárzó fiatalossága, személyében és írásaiban, mindent megszépített maga körül, s még akkor is vele voltunk, amikor nem volt igaza: soha senki se neheztelt rá, hogy is neheztelhetett volna erre a szédületes légtornászra, akire talán Weöres Sándor emlékeztetne legjobban. De ezúttal inkább a Nyugat egésze foglalkoztat, s ezért főképp arról a három nagyjáról szeretnék szólni, akik legjobban hozzájárultak a Nyugat állandó jellegének kialakulásához és megtartásához, akiket legjobban ismertem s mért nem valljam be? szerettem is, és akiknek személye, élete, munkássága s egész lénye körül ma is még annyi babona, értetlenség, elfogultság, sőt rágalom kering – s a tanúnak, amíg él, nem lehet szentebb kötelessége, mint hogy legjobb tudása, hite és meggyőződése szerint eloszlassa, megcáfolja, helyreigazítsa a tévedéseket, s legalább rávilágítson legendás vagy rosszhiszemű hátterükre. Nem szólva arról az örömről, amelyet Babits, Osvát és Schöpflin társasága nyújthat a krónikásnak, élő válóságukban „nemrég” s az emlékezés révén a jelenben…

*

Amikor, 1920 körül, Gellért Oszkár biztatására, meglátogattam a beteg Osvát Ernőt az akkori Irgalmasok kórházában, nem kellett bemutatkoznom, mert, kissé bonyolult módon, egy barátom közvetítésével s a Centrál-kávéházi nyugatosok, Babits, Schöpflin és Tóth Árpád továbbító ajánlásával, már megjelent egy cikkecském a Figyelő-rovatban, a svájciak nagy költőjéről, a Nobel-díjas Spittelerről, s Osvát már akkor izent értem, hogy, mint minden fiatal kezdőt, ő vezessen be, szertartásos, szinte ünnepélyes komolysággal, a Nyugatba, az ő életművébe, amelyet senki sem említett, senki sem hangsúlyozott, mint ő, olyan nagybetűs áhítattal! A kórházban, mint már először a Vilmos császár úti szerkesztőségben, egyfelől tovább faggatott, persze illő tapintattal, múltamról, tanulmányaimról, irodalmi terveimről, másfelől, mint mindenkinek, nekem is hol múló, hol állandó kedveltjeit ajánlgatta, ott és akkor pár fiatal költőt – s én, eléggé neveletlenül, csodálkozni merészeltem, hogy az, aki Adyt, Kosztolányit, Babitsot és Tóth Árpádot vallhatta barátainak és kortársainak, még arra is lel időt és kedvet, hogy ezeknek a nagyoknak utódait „portálja”. Nem haragudott, mosolygott, s még mostan is látni vélem, ahogy ágyán felülve, egy csepp fölénnyel s iróniával így felelt zöldfülű látogatójának: Mit jelent, ugye ezt kérdi, ez a pár mai fiatal a Nyugat nagy költőihez képest? Ha megengedi, én meg ezt kérdem: mit jelent maga az egész Nyugat Vörösmartyhoz, Petőfihez, Arany Jánoshoz mérve? – Majdnem tíz évig járhattam hozzá, nem egy jó tanácsot, biztatást, leckét és gáncsot kaptam tőle, de egyik sem vésődött mélyebben az emlékembe, mint ez a kórházi beszélgetés, mint ez a talán sommás, de oly sokértelmű értékelés – nevezhetném önértékelésnek, nevezhetném aláértékelésnek –, egy rendkívüli mozgalomnak akár egyik építésze, akár csak kőművese részéről. Hol az az utód, aki, az utódlás jogán, ne tartaná magát többre elődjénél? Mennyi aggály, mennyi kétkedés ebben az egyetlen megjegyzésben, s mennyivel mélyebbre világít a nemzedékek egymástváltásában, az irodalmi folyamatosságban, akárhány elméletnél vagy adathalmaznál! milyen szerénnyé, milyen keserűn, milyen bénítón szerénnyé szűkít minden, mégoly jogos lelkesedést! Ha Osvátra gondolok, viszonylagos meddőségére egy körötte égig csapó s még a távoliakat is megihlető tenyészetben, arra a sokat emlegetett s máig is homályos Osvát-rejtélyre, amelyet hol egyszerű írásiszonnyal magyaráznak, hol túlzott önbecsüléssel, hol a korabeli nagyok bénító felsőbbségével, hol a „névtelen szerkesztő”, az ,,éminence grise” misztikus magatartásával, esetleg, nem éppen jóhiszeműn s könnyed egyszerűsítéssel, a kitörő közlésvágy vagy mondanivaló hiányával (bár hiszen, mint Giraudoux állítja, hol az író, aki nem írna csak azért, mert nincs mondanivalója?) – miért ne magyarázhatnánk éppúgy az irodalomszeretetéből fakadó éleslátással, amely, mint az önzetlen kertész, egész kertjének örül inkább, mintsem egy-egy fájának vagy virágjának? Az ilyen szemlélet csak javára szolgált a Nyugat egészének és tartamának, s így válhatott, hosszú évekre s aránylag kevés és leginkább csak átmeneti megalkuvással, a huszadik századnak mindeddig legmagasabb rendű magyar irodalmi orgánumává.

Több mint harminc év alatt a Nyugat postai címe nem egy ízben változott, hol a nyomda közelsége, hol a helyiség alkalmatossága, hol meg homályos és titkolt pénzbeli nehézségek miatt, s én magam is legalább négy-öt szerkesztőségre emlékszem: a Vilmos császár útira, szemben a Seeman-kávéházzal, aztán az Ilka utcaira, a Genius-kiadó házában, s legtovább a Bazilika mellett, a Hungária-nyomda palotájában. Osvátot magát legtöbbnyire egy-egy kávéház mélyén találtuk, szinte évente más-más kávéházban, mivel valami rejtélyes nyugtalanság nem engedte, hogy, mint legtöbb író- és művésztársa, egyetlen helyet szenteljen fel a maga külön „törzskávéházává”. Azt hiszem, Gellérttől hallottam? vagy talán ő maga mondta? hogy legjobban a csőd előtt álló s utolsó heteit vagy hónapjait élő kávéházakat szerette, s ilyen akkor bőven akadt ebben a százkávéházas fővárosban: ott majdnem mindig egyedül volt, s zavartalanul olvashatta, kávéja és szivarja mellett, a táskájából előszedett vékonyabb vagy vastagabb kéziratokat, a főúr vagy a tulajdonos kettőzött gonddal vette körül, s mivel sejtették, ki lehet, nemcsak hogy békében hagyták, hanem szomorú büszkeséggel sorolták végső vendégeik közé. Amellett ez a fehér hajú, szűkszavú, sötét szemüvegű vendég némi forgalmat is hozott déltájban a kávéháznak, inkább külsőt, mint jövedelmezőt, a sorra jelentkező írókkal, mert hisz nemigen fogyasztottak, legfeljebb kávét vagy limonádét, de hát mégis életet hoztak a vakuló tükrök s a kopott bársonypadok közé. Vannak helyek, mondja Barres, ahol tiszta szellem fuvall – s e lelkes, megszállt és szomorú írástudó jelenléte Budapest legócskább, legfüstösebb „lokáljait” is megszentelte, egy varázsló barlangjában éreztük magunkat ővele, ide, hozzá tartoztunk mi is, legalább egy félórára, sivár és távlattalan életünkben, amely ott várt ránk kinn, az ajtó előtt, s mit nem adtunk volna akkor vendéglátónk egy jó szaváért, mosolyáért, kézszorításáért. Ki volt ez a varázsló, aki nem írt, csak olvasott, s akinek írói múltjáról vagy magánéletéről tulajdonképp semmit se tudtunk? Volt-e írói múltja? Volt-e magánélete? A Nyugat előtt, fiatalkorában, mint ezt lassan kiderítettük, egész sor cikket és tanulmányt írt a Hétbe, az Új Magyar Szemlébe, szerkesztett pár múló folyóiratot – viszont ha a Nyugat korában, barátai kérésére, el-elszánta magát az írásra, a cikk vagysohase lett készen, vagy csak torzóvá sikerült, s ilyenkor, minden örömünk ellenére, csak bizonyos feszélyezettséggel s bánatosan csodáltuk. Egyszer, kávéházból jövet, az Andrássy út sarkán megállt velem, magasztalta La Bruyere-t s kijelentette: egy írónak egyetlen könyvet kéne írni, s életét, minden képességét, lényeges mondanivalóját ebbe az egyetlen könyvébe tömöríteni, egyrészt mivel minden véges, és ahogy maga Proust is mondja, a legtermékenyebb író is más-más változatba, más-más címmel mindig csak ugyanazt az egy könyvet írja, másrészt mert a fokozatos irodalmi túltermelésben még a legnagyobbaknak is idővel csak egy műve marad az irodalmi köztudatban, talán nem is mindig a legjobb, inkább csak a legrövidebb! Cicero pro domo sua? az a kis kötet, amelyet halála után szedtek össze időrendben és műfajban annyira különböző lapjaiból, könnyű préda azoknak, akik amúgy sem hittek Osvát írói géniuszában. Csakhogy vannak olyan írók, akiktől nem várnánk semmit, s egy szép nap bámulva olvassuk egy minden előzmény nélkül való, szinte megmagyarázhatatlan remekműveket – s ugyanúgy vannak írók, akiket oly magasra tartunk, hogy sosem adhatnak eleget kezdettől előlegezett s bizonyíték nélkül is valóságos tehetségükből. Mint Péterfy, mint Fülep Lajos, mint Riedl Frigyes, így Osvát is sose nyújthatott volna annyit, hogy még többet ne reméltünk volna tőle, s nem egy kötet, de tíz kötet sem csillapíthatta volna éhünket. A „teljesítmény” még nem minden, s hány olyan írót vagy legalábbis írói jelenséget ismerünk, aki puszta létével is többet jelent akárhány sokkönyvű irodalmi termelőnél – s a művek elválasztása többek közt azért is oly veszélyes, nem is csak magától a műalkotótól, hanem attól az egész és eleven szellemi tenyészettől, amelyet az Osvátok nélkül mégcsak el sem képzelhetnénk! Bizonyos egyéniségek létüket adják művek helyett, s majdnem olyan szükségesek az irodalom folyamatához, mint akár a legszaporább s legszerencsésebb műtermelők. Senki sem értett Osvátnál jobban az írás mesterségéhez, s látni kellett, hogy csiszolta egy-egy már elfogadott s jónak talált kézirat irályát és gondolatmenetét, a legkényesebb udvariasság s a legpontosabb stílusérzék nemegyszer ellentmondásos légkörében, holott tudott érvényt szerezni egy jelzőnek, egy mondatvégnek, egy vesszőnek, egy gondolatjelnek, pláne, ha oly szövegről volt szó, amely egy élő, egy Nyugat körül élő munkatárstól származott. Bámulatosan tisztelte a mások érzékenységét, főképp a fiatalokét, s az ő engedélyük nélkül egy ismétlést se törölt volna mindennél értékesebbnek vélt kéziratokat – viszont száz érvet tudott latbavetni, lassan, szívósan, védhetetlenül, az ő javasolta törlés vagy változtatás kedvéért. E sorok írója egyik cikkét Török Sophie verskötetéről, miután elolvasta és megdicsérte, azonnal munkába is fogta, s mindjárt a kávéházi márványlapon hol ezt, hol azt a jelzőt, értékelést, célzást, képet vagy fordulatot hangsúlyozta vagy kifogásolta, kímélettel, tapintatosan, de cáfolhatatlan egyértelműséggel s olyan mázsás érvekkel, hogy egy élőről! egy költőről! egy nagy költőnk feleségéről! egy igazi tehetségről van szó! és hogy azt az örömet, amelyet legszebb verseivel keltett, legalább részben próbáljuk ővele is éreztetni! S miközben így gyúrt s javított, makacsul, fáradhatatlanul, egy elvont, egy eszményi tökéletesség érdekében, mintha egy bizonyos pillanatban a kéziratot teljesen a magáénak érezte volna, mintha az enyém és a tiéd feloldódott, egybeolvadt volna, s a szerkesztő fokról fokra azonosult volna az íróval! Kitűnően ismerte a francia szimbolistákat, mintegy velük együtt nőtt fel, az ő révükön férkőzött közelebb a költészethez, s nemcsak a nagyokat olvasta, hanem a rég feledteket is, mint például Raymond de la Tailhède-et s többek közt a fiatal Claudelt, Rimbaud még meg nem tért gyermekét, s mivel tudta, hogy lefordítottam egy későbbi drámáját, az Otage-t,rábeszélt, próbáljam átültetni egyik legszebb, talán legszebb ifjúkori misztériumát, az Annonce faite a Marie-nak első, mintegy népi változatát. Nem tudom, hol talált rá annyi időt, de hetekig, hónapokig ült velem különböző kávéházakban, többször is meghallgatott vagy elolvasta a még bizonytalan részleteket, örült minden találatnak, elvetett minden félmegoldást, velem együtt fordította, tökéletesítgette az egészet, s még csak annyit sem engedett meg, hogy a fordítás, amikor közzétette a Nyugatban, kettőnk nevével jelenjen meg; így csak neki ajánlhattam egy oly munkát, amely félig, sőt bizonyos szempontból – az övé volt. Ily módon, főképp a fiataloknál, míg egyrészt őszintén respektálta az író egyéni szövegét, másrészt, minél kedvére valóbb volt, minél jobban megszerette, annál inkább azonosult vele, a magáénak tekintette, s így ösztönözte szárnyalásra a nála lényegében semmiképp sem eredetibb vagy „tehetségesebb”, inkább csak bátrabb, aggálytalanabb, kifejezésre készebb írótársát. Vajon nem itt kéne-e keresni e különös hivatásnak, ennek a mintegy alkotói szerkesztésnek a titkát? Azok az apró, ma már divatjamúlt, de akkor s nála oly szükséges udvarlások és ceremóniák, amelyekkel egy találkozást, egy kézirat-megbeszélést, egy „audienciát” körülvett, lényeges ritmusai voltak az Irodalom vallásának, amelynek folyamán Osvát, a pap, azonosult az íróval, azonosult magával a művel, s az azonosulás mámorában ez a mámor volt a döntő, nem pedig a „szerzői jog”, a név szerinti alkotóbélyeg, a mű, akármilyen mű egyéni, személyes tulajdona – mint ahogy vannak szerelmesek, akik teljesen feloldódnak a korlátlan odaadásban. Miért írt volna, mit írhatott volna a század legjobb magyar irodalmának az a büszkén alázatos és névtelen remetéje? Kortársai, barátai s a sorra és szüntelen jelentkező fiatalok mindent megvalósítottak, amit ő csak megálmodott, talán sosem oly tökéletesen, mint ahogy ő megálmodta ezt a „mindent”, de hát tudjuk, hogy az elmélet mindig tisztább, teljesebb, töretlenebb a megvalósulásnál – s a még oly nagy remekírók s a még oly szép remekművek közt az ő soha, senkitől egészen meg nem rögzített álma (talán így hitte, talán így biztatta magát a meddő csüggedés perceiben) épp azzal maradt teljesebb és tisztább, mert sose tudta és talán nem is akarta megvalósítani! A maga módján mindig másokban élt, a barátokban, a remekművekben, a legmagasabb irodalom puritán, fagyos, már-már szinte kibírhatatlan ormain – s a fiataloktól követelte azokat a nagy alkotásokat, amelyeket őneki kellett volna megírnia. Élete nagy eseményei a Nyugat csendes vagy hangosabb, benső vagy szélesebb körű irodalmi sikerei voltak, amelyeket azután boldogan újságolt mindenkinek, az Otthonban, a New Yorkban, az utcán, a szerkesztőségben, egy Babits-verset, egy Móricz-novellát, Füst Adventjét,Tóth Árpád Rekettyebokorját,Kosztolányi Édes Annáját, de éppúgy a „vendégekét”, Mariay Nyalkáját, Harsányi Zsolt Török Gyuláját, vagy Berzsenyi estéjét, egy idős, vidéki hivatalnok, Deák Gyula színművét, amelyet elő is adatott rövid életű színházában. Ezek voltak az ő ünnepei. Magánélete? Éveken át ugyanazt a kopottas, majdnem egyenruhaszerű, zárt, fekete öltönyt hordta, viszont drága szivarokat szítt, nem költött szinte semmire, s mégis tele volt adóssággal, nem tudom, járt-e külföldön, bár, mint Ambrus, örökké böngészgetett a drága külföldi könyvek között. Egyszer meg kellett látogatnom Aréna úti lakásán: bútor már alig volt benne, csak könyvek és folyóiratok iszonyú garmadái még a padlón is. Felesége, hogy segítsen már-már krónikus nyomorukon, egyidőben könyvkereskedést nyitott az Andrássy út legelején, épp oly kicsit, szerényet és múlékonyt, mint ő maga – s amikor ő is, lányuk is eltávozott, a magára maradt Osvát habozás nélkül ment utánuk, talán nem is csak őmiattuk, hanem mert nyomora, betegsége, egész bizonytalan léte nem tudta már legyőzni benne azt a taedium vitae-t, amelynek, sajnos, nem az Irodalom a leghathatósabb orvossága, főképp, ha, mint Osvátnál, nem számíthat a hiúság, a termékenység, a hangos siker minden kételyt elaltató vagy legalábbis enyhítő ópiumára.

*

Jóllehet Schöpflin kezdettől fogva a Nyugat legelsői közé számított, bizonyos fokig a Nyugatnál is a „fontolva haladó” Franklin Társulatot képviselte, pontosabban a régi ház végső periódusát, amikor a vezetők aggályos óvatossággal iparkodtak hidat verni a legújabb áramlatok legmegbízhatóbb alkotói felé, de úgy, hogy egyben megtarthassák hagyományos író- és olvasórétegüket. Franklinék a magyar könyvkiadásban határozott folytonosságot, megnyugtató biztonságot jelentettek: ők adták ki a Budapesti Szemlét s a sokáig oly népszerű Vasárnapi Újságot, övék volt majdnem egészében a tankönyvkiadás féltett joga, szerzői s tanácsadói közt túlnyomóan akadémikusok és egyetemi tanárok szerepeltek – viszont náluk jelent meg Molnár Ferenc vagy Moly Tamás, s nem vették rossznéven Schöpflintől, hogy ha nem is a Szemlében, de a Vasárnapi Újság halálozási hírei és sakkrovata közé beékelve hetenként az új írók könyveiről is becsempészett egy-egy, igaz: sose túlzó, viszont annál meggyőzőbb és rokonszenvesebb ismertetést. Kevesen tudják, mit jelentettek ezek a tömör, vigyázatos, sugárzóan értelmes és fojtott szeretettel telt cikkek akkor, abban a környezetben s főképp a magyar vidéken: ezek vitték el első hírét az új íróknak, egy írt irodalomnak, s ha egyszer kötetbe gyűjtenék, ha nem is mind, de a legjavát, egész színes korképpé, egész kis irodalomtörténeti kompendiummá kerekednének, afféle Prolegomenává az új század irodalma elé. A Nyugat többnyire szenvedélyes, végletes, nemegyszer sérült, majdnem mindig túlérzékeny s a sorssal, a balsorssal örökké hadakozó nagyjai közt „Schöpflin tanár úr” maga volt a megtestesült józanság, mindig nyugodt, mindig bölcs és mindig derűs, akár egy jó orvos, aki lelki biztonságát, egyensúlyát, életkedvét betegeire is átruházza. Sose láttam szomorúnak, nyugtalannak, keserűnek, holott minden bizonnyal az ő élete se volt könnyebb, mint annyi sok hevesebb és békétlenebb írótársáé, de szerencsés természete, életszeretete és filozófiája, úgy látszik, alaposan felvértezte mindennemű csalódság, bántás vagy gyűlölség ellen. Író volt s nem látszott hiúnak; kritikus volt, minden epe híján; s a Nyugat főmunkatársa lehetett, anélkül, hogy szakított volna eredete, neveltsége, szellemi környezete hagyományaival. Ő volt a Nyugat Thibaudet-ja, mint ahogy Vas István is észrevette: mutatis mutandis ugyanaz a természetes műveltség, ugyanaz a spontán és csalhatatlan irodalmi érzék, ugyanaz a nem könyvekből, hanem az életből sarjadó műízlés és műértékelés, mint a Nouvelle Revue Francaise egykor oly kedvelt krónikásánál, ennél a XX. századi s elődjénél is távlatosabb s hajlékonyabb Sainte-Beuve-nél, akinek literátor volta semmit sem tagadott meg az életből és akinek életkedve semmit sem tagadott meg az Irodalomtól. Sose hangos derűje, közlésvágya, társasszelleme, bámulatos emlékezete s mindig friss anekdotázása a társalgás, a barátkozás eszményévé emelte, ha szabad annyi kedves és eleven valóságot oly elvont fogalommal megjelölni. A Nyugat s nemcsak a Nyugat körében ő volt a legjobb, a legbiztosabb, a legkészségesebb barát, tanácsadó, megnyugtató, erősítő, megokosító, minden túlzás és érzelgés nélkül, a tiszta értelem fényében. Ha belépett valahová, minden szem kivilágosodott: senkit se bántott puritán, mintegy időtlen öltözködése, kissé peckes járása, se vidéki tanárkülseje – mindenki csak mélyen zengő, csodálatosan bársonyos, százféle modulációval játszó s azonnal minden kételyt és szorongást eloszlató hangjára figyelt, mintha megjelenéséből, beszédéből, testi létéből Sarastro mennyei áriája szivárgott volna, a jóság, az emberség, a serenitás muzsikája! Ezt az embert, ezt az írót együgyű legendák, hiú látszatok s főképp könnyen sértődő s könnyen elménckedő írótársak pedáns, száraz, szűklátókörű s a századvégről ittmaradt irodalmi gavallérként próbálták ráerőszakolni a közvéleményre, aggály nélkül azonosították Franklinék és a Vasárnapi Újság hagyományos háziszerzőivel, s úgy tettek, mintha nem értenék, mit keres a Nyugatnál – holott akik közelről ismerték, tudták, ő volt kora irodalmának nemcsak egyik legeszesebb, hanem legtájékozottabb s ízlésben és ítéletben legritkábban tévedő kritikusa, hogy kitűnően ismerte mind a régi, mind a legfrissebb nyugati irodalmakat, amiről egyébként Franklinék regény- és tanulmánysorozatai is tanúskodhattak, mert hisz ő volt ezeknek a sorozatoknak a megteremtője, s nem egy angol vagy francia regényíró vagy gondolkodó tolmácsa is, nem szólva mély és zavartalan barátságáról kora legjobbjaival, Adyval és Babits-csal, Osváttal és Móricz-cal s annyi mással, akiknek nem hangos és hízelgő „szurkolója”, nem alkalmi s szolgalelkű vásári fullajtára volt, hanem a tévedhetetlen barát, az eleven, közvetlen és éleslátó kommentátor, az, aki valóban jelen volt a művek megszületésénél, s mint a szokratészi bába, úgy segített világrajöttükben, és akinek Mikszáthról vagy Adyról, vagy kora irodalmáról szóló könyvei és tanulmányai épp azért olyan páratlanok, mivel egy jószemű barát vagy kortárs mindennél megbízhatóbb tanúságai, s mivel az eleven megfigyelés és az eleven emlékezés összjátékában leshettek meg egy nagy kortársat vagy egy nagy barátot – s ily szempontból nagy kár, hogy nem írhatott hasonló könyvet Móriczról vagy Babitsról, akiket minden kortársánál jobban ismert és szeretett. Franklinék igen jól tudták, milyen kincset őrizhettek évtizedeken át Schöpflinben, s talán ezért is helyezték el régi házuk egy udvari fülkéjében, amely inkább fali rejtekhez, mint fogadó- vagy dolgozóhelyiséghez hasonlított, hogy, mint egy családi drágaságot, őt is bármikor elfalazhassák kíváncsi vagy féltékeny szemek elől, mert akik odajártunk hozzá, mindannyian szentül hittük, hogy a Franklin Társulatnak nem Pekár, se Kéki Lajos, hanem a „szürke” Schöpflin volt legfőbb dísze és koronája. Ottlik Géza megírta valamennyiünknél szebben, hogyan uralkodott Schöpflin ebben az ő könyvekkel s kéziratokkal tapétázott kincstárában, mennyire nem érezte magát mellőzöttnek vagy megalázottnak: önérzete, okossága, humora és iróniája megvédte minden bántalomtól, fölénytől és meg nem értéstől. A Nyugat körében nem ismertem elfogulatlanabb szellemű s nyugodtabb temperamentumú írót: puszta jelenléte is csillapítón, derítőn, szinte gyógyítón hatott szenvedélyes, ingatag, rögeszmés, féltékeny, akárhányszor kedélybeteg vagy testileg szenvedő barátaira. Mindenki szerette, mert ő volt a horatiusi arany józanság, nem meddő, nem a középszerű, hanem az érett egyensúly oly ritka és áldásos megtestesülése, a hűséges Horatio, egy egész sor Hamlet társaságában. Azt hittük, sose volt fiatal s készen csöppent a fiatalok világába – de Mossóczy Pál szép nyarával játékosan, jelképesen bizonyította az ellenkezőjét. Mennyire szerettük ezt a könyvét, a stendhali Vörös és Feketének ezt a magyar miniatürjét, amely oly igénytelenül virul az újabb magyar kisregények erőteljes platánsorában, az Árvalányok, Pacsirta, Ádvent, Timár Virgil,Lila akác, Kakuk Marci, Csendes válságok, Kiskunhalom s más remekek szomszédságában, amelyek egymást követve és egymással versenyezve, majdnem mind a Nyugatban vagy legalábbis a Nyugat körül nemegyszer szinte eltakarnák a nagy lírai remekléseket, holott a Nyugat nagy teljesítménye mégiscsak a költészet marad, s ezt senki se tudta jobban és hirdette meggyőzőbben, mint ez a puritán prózaíró. Meg kellett érnie legjobb barátai korai, nemegyszer váratlan, legtöbbször gyötrelmes halálát, s amikor már-már egyedül maradt, meg kellett érnie, hogy siettessék pályája befejezésében, épp őt, aki mindig másnak szolgált, s épp azok, akiket ő segített a Parnasszus küszöbéig. Ambrus után, csak úgy mellékesen, ő volt kora legjobb színikritikusa: összegyűjtött színikritikái egész színháztörténetet pótolnának, s az ő saját színművei ma is élnének tán a színpadon, ha a mindent átdolgozó s mindent a maga képére teremtő igazgató-rendező-drámaíró Hevesi Sándor nem állította volna őket a mindenható színi hatás kizárólagos szolgálatába. Mennyire másként avatkozott Schöpflin, mennyi ízléssel, tapintattal, tisztelettel és beleéléssel akár a legsutább kezdők hozzá került kézirataiba, mennyire kitalálta, kiérezte az alkotó még oly bizonytalan, még oly homályos szándékait, s mennyire meg tudta erősíteni ezeket a szándékokat egy szóval, egy mosollyal vagy, ha szükségét érezte, akár egy több óráig tartó vitával! Ő csalta ki, többek között, biztatással, türelemmel, szemrehányással, kegyes csellel e sorok írójának első könyvét a mai francia regényről, hisz mindenkinél jobban ismerte s egy levelében, melyet kincsként őrzök, önvallomásként meg is írta a szemérmes tollforgatók sokszor oly bénító gátlásait, s ezért is becsülte olyan sokra „a merészség szellemét”, az „energikus iniciativát”, amelyet oly szívósan és barátilag igyekezett kisebb-nagyobb kortársaiba is átplántálni. Születésének közeledő századik évfordulójára kevesen érdemelnék meg jobban, mint ő, hogy legmagvasabb s legtanulságosabb írásai gyűjteményével végre ő is bekerülhessen a magyar klasszikusok szép sorába, oda, ahova ő maga annyi híres elődjét és kortársát segítette.

*

Babitsot, bár ő „vitt” a Nyugathoz, s ő továbbította Osvátnak első kézirataimat, személyesen jóval később, házassága után ismertem meg, amikor meghívott valamelyik heti fogadására, aminőket, e húszas években szervezett meg Mallarné példájára. Látni viszont már előbb is láttam az egyetemen, diákéletem végén, 1919-ben, majd később, a Zeneakadémián, ahol egy költői matinén felesége? vagy még csak menyasszonya? a szép, szőke Tanner Ilonka első verseit is előadták, egyszer pedig az utcán, ősszel, a Nyugati tájékán, amikor épp áthaladt az akkor még biztonságos téren, ahol azonnal felismertem sötéten bánatos szeméről s méginkább félénk, szinte félszeg s kissé bukdácsoló járásáról, amely nála valóban a baudelaire-i albatroszéra emlékeztetett. Otthonában, a Bánffy-házi, könyvekkel, régi arcképekkel és vidéki bútorokkal telezsúfolt lakásában, amelyet minden későbbi lakásánál jobban szerettem, mert úgy éreztem, az illett leginkább természetéhez – vidám, közvetlen, vendégszerető házigazdának mutatkozott, aki vendégeivel még feleségénél is figyelmesebb volt, pláne azokkal, akik láthatóan bátorításra szorultak, s akiknek a magatartásában egyrészt talán az önkéntelen hódolatot, másrészt a saját kamaszkori elfogódottságát becsülhette. Házaséletének első, rövid, zavartalan korszaka volt ez, mikor még a betegség s mikor már az üldözöttség nyugton hagyta, s a belső rémek s a külső fenyegetések legalábbis egyidőre elcsillapodtak: nyugodt volt, beszédes, eleven, szemmelláthatóan kívánta s csak úgy itta a fiatalok vidámságát, vitázó kedvét s még inkább bizalmát és szeretetét: sose láttam bizalomra, szeretetre éhesebb lelket Babitsnál – s talán ezért is fájt neki, hogy tízévi tanítás után sose jutott többé katedrához, kivéve alig párhónapos egyetemi szereplését. Bármily rövid ideig tartott, ez a tavasz kivételes korszakot jelentett az ő életében, hisz akkor ismerhette meg igazán a népszerűség napról napra megújuló mámorát, fiatalok és idősek tömegesen jártak az ő esztétikai előadásaira, ugyanabba a terembe, ahol nemrég Beöthy Zsolt finomkodó pátosza ringatta álomba a hallgatókat, s ahol személyesen átélt művészetszemléletét fejtegethette. Igaz, sose volt az egyetemnek olyan fiatalos tanári kara: egyszerre járhattunk Lukács Györgyhöz, Fülep Lajoshoz, Király Györgyhöz, Benedek Marcellhoz, Laczkó Gézához, s a mindeddig mellőzöttek vagy „újonnan felbukkantak egész tudós seregéhez, s még a hallgatók között is, az „egy király, egy cigány” anekdótájának mintájára, híres színészek, szép színésznők, ismert írók és művészek ültek a „rendes” hallgatók soraiban – de ez csak tűnékeny délibáb volt, s amellett az egyetemi hallgatóság rajongása csak nagyjából pótolhatta a hajdani középiskolák közvetlen s családias légkörét. A harmincas években, a Nyugat egy mindennél fájóbb belső válsága idején, amelynek véletlen, rémült és szorongó tanúja voltam, maga Babits beszélte, felindultan és elkeseredve, hogy másodszor s más körülmények között, mintha kitalálták volna ezt a sose szűnő kívánságát, katedrával kínálták a kor hatalmasságai, s bizonyosan nem azonnal s nem könnyen tudott választani a Nyugathoz való hűség s e régi vágy megvalósítása között. Nem a hiúság, nem a szereplésvágy, hanem egy magasabb küldetésnek ösztönös vagy hagyományos, vagy tudatos vállalása ösztökélhette Babitsot bizonyos szerepre vagy „magatartásra” (amit nem is tagadott, s amikor egyszer mondtam neki, hogy, bár csodálom Mauriacot, kissé elidegenít tőle állandó szerepjátszása, franciául „attitude”-ja – oly szelíden, mintha a legmindennapibb dolgot említené; azt felelte, nincs igazam, mivel minden írónak megvan a maga „attitude”-je) – s jóllehet ezek a szerepek s magatartások nem feleltek meg mindenkor az ő legigazibb lényének, mégis vállalta mindannyit, nem is minden veszély nélkül, hol személyes biztonságát, hol sohasem végleges népszerűségét kockáztatva. Minden ily magatartás közül a magister Hungariae illette volna meg legjobban, bár, ezer rossz körülmény, félreértés és sérelem miatt, ezt a hivatását sem tölthette be se élve, se halála óta. Korának ő volt, többen is tanúsíthatják, „legkiműveltebb emberfője”, legmélyebbre látó szelleme, legerkölcsösebb alkotója, s – ha műveltségen nem a gyorsolvasást, nem a félig vagy sehogysem megemésztett könyvek és szerzők mennyiségi szintjét értjük (egy barátom így mutatott be egyszer egy kitűnő tanárembert: ő a legműveltebb magyar, ő olvasta nálunk a legtöbb könyvet), hanem a jó szerzők legjobb munkáinak alapos és termékeny tanulmányozását, a szellemi fogékonyságot minden komoly jelenség iránt, valamint azt a képességet, hogy tudásunk legjavából másokat is tudjunk részeltetni – s aki ismerte Babitsot, látta, érezte, hallotta, hogy áradt belőle nemcsak a vérré vált ismeret, hanem az apa, a tanító, a mester szinte követelő óhajtása, hogy, amit tud, a többieknek, szeretteinek is átadhassa. Ennek a magyar Faustnak egész sereg Wagnere volt, amellett nem is egy Mefisztója, s mint akárhány naiv nagyembert, őt is sokan a híveken, a látszólagos „barátokon, a nagyképű magyarázókon s még jó, ha csak a torzképeken keresztül vélték megítélni, sietősen, fölényesen s nem is mindig jóhiszeműen. Ez a nagy költő, ez a nagy gondolkodó, aki épp olyan otthonos volt a filozófiában és a matematikában, mint akár az alkotó s a magyarázó irodalomban, gyermeki hévvel tudott szeretni, s ugyanolyan mértékben vágyott a mások szeretetére. Az örökös meg-nem-elégedés hasonlíthatatlan poétája megkapta-e életében ezt a teljes szeretetet, amelyet annyi joggal várt, s olyan fölösen megérdemelt? Alig van költő a világirodalomban, aki annyit szenvedett, mint Babits: nemcsak külső üldözésektől, pörbefogott versekért, nemcsak rendőri ellenőrzés és hivatali jogfosztottság miatt, nemcsak tizenkilenc után, szegénysége s szinte teljes magárahagyottsága idején, amikor (feleségétől tudom) már-már öngyilkosságra is gondolt, mivel nemcsak önmagát, hanem szerelmét is nyomorba döntötte, és nemcsak a kor hatalmainak ellenséges, gyanakvó, elismerésben mindig fukar s mindig bizalmatlan bánásmódjáért – mert mindez csak velejárója volt az akkori légkörnek s az ő soha egészen meg nem értett szellemének. De még szűkebb körében, az irodalmi életben is sokkal több közönnyel és félreértéssel, sokkal több szeretetlenséggel, sőt gyűlölséggel találkozott, mintsem őszinte megértéssel és védelmező gyengédséggel: amikor múló értékű szerzők vígan válogathattak a kiadók közt, az ország első költőjének évekig nem akadt kiadója, s balsikerét egykori, költőből lett lektor-tanítványa próbálta megértetni vele, nem annyira költői, mint üzleti érvekkel, s még halála után is hívei hosszú évekig vártak, míg egy ily költő művei, akkor is válogatva, megjelenhettek. A Baumgarten-alapítvány vagy a Nyugat szerkesztése hatalom és jólét helyett Babitsnak inkább csak kötöttséget, lelkiismereti válságokat s majdnem több új ellenséget, mint barátot jelentett, és nemcsak a kívülállók, nemcsak a mellőzöttek táborában. Mindez bizonyos körökben s nem is csak a rosszhiszeműek közt egyidőben éppúgy aláásta jóhírét, mint alkotókedvét – s így történt, hogy korának ezt az egyik legnemesebb, legfedhetetlenebb jellemét emberi alakjában éppúgy, mint költői lényegében a csodálat és a hála védelmi övezete helyett a felszínes formulák, a torzító legendák, a sietős értékelések egész felhője rajzolta körül, s meglepő, hogy alapjában egyetlen ellenfele se szerelt le, sőt volt, akit még szenvedése és halála sem tudott kiengesztelni, mivel lényeges vitáiban a mi költőnk sem ismert irgalmat, s értékeléseihez legalább úgy ragaszkodott, mint elveihez. A kép csak akkor lesz teljes, ha annyi rossz körülmény mellett véglegesen érzékeny, állandóan gyötrődő, már-már szinte rémlátó természetét is tekintetbe vesszük, amelyen át a legapróbb sérelmek vagy karcolások kínzó sebekké üszkösödtek, s ilyen testi és lelki állapotban tört rá az egyre növekvő kór, a hosszú-hosszú agónia és a halál – úgyhogy e tenger szenvedésben az élet fösvény ajándékai, a szerelem, a barátság, az alkotás öröme, az előhegyi nyugodt nyarak törékeny s már-már elmerülő szigetekként ingadoztak. Ily alapon, ily háttérben születtek Babits legszebb versei, a szenvedés szülöttei, nem a „romlás”, hanem a megigazulás virágai – mivel a szenvedés, mint valami kémiai folyamat, a költőből még életében minden földi salakot kiégetett. Az igazi költészet mindennél magasabb eszménye már a fiatal Babitstól is határozott magatartást követelt, s költészete és jelleme épp annyira függött ettől a pusztán belső parancstól, mint élete változó s véletlen körülményeitől, s ezért is kell oly csínján bánnunk a tisztán életrajzi adatokkal. Már most azoknak, akik közelről látták, semmi se lehetett megrendítőbb a költő életútjának második, nehezebb felében, mint életben és költészetben az a fokozatos megtisztulás, amely mindjobban eltávolította a földi meggondolásoktól, mintha a szenvedés ellenére? a szenvedés következményeképp? maradék földi tartózkodása már csak készülődés lenne a nagy útra – de most már a „magatartás” egybeolvadt létével és lényegével. Olvassuk el utolsó éveiben írt verseit, amelyek sokkal mélyebbről jönnek, mint az egyébként oly szép Jónás könyve (bár ezt sem mindig költői vagy tárgyilagos érvekkel emelték ki Babits művei közül és talán egyoldalúan is értelmezték: akik akkoriban látták, betegágyában, már némán, s felejthetetlen mosolyával, amelyben a „jó gazda”, minden fájdalmát legyűrve, csak örömét óhajtotta kifejezni vendégének – azok e verseket olvasva, a költő szenvedését is érzik, döbbenetes, magukból a sorokból szivárgó zenekíséretként ezekhez a mindennél páratlanabb alkotásokhoz – s nem csoda, ha Ferenczy Béni mindegyik síremléktervében leginkább ezt a szenvedést próbálta szobrászatilag kifejezni.

Legegyénibb élményeim Babits-csal és Babits körül ma talán jobban élnek és fájnak, mint amikor még köztünk járt. Senki se vonhatta ki magát az ő személyes és már-már mágikus befolyása alól: barátai épp oly kevésbé, mint nemegyszer hűtlen tanítványai, akik olykor csak elkésve, csak halála után érezhették a mesterhez fűződő szálak eltéphetetlen erősségét. Nagy tehetségű, de kevésbé tanult s gyermekesen ösztönös feleségét ő vezette be igazán a magasabb irodalomba, hogy aztán, magára hagyatva az életben és az alkotásban, a költőnő úgy omoljon össze egy utolsó sikollyal, mint Olympia, Hoffmann meséiben. Míg Adyt inkább az utánzók, Babitsot a tanítványok fényes sora követte, s ezeknek a hűségét szinte többre tartotta, mint a pályatársak elismerését. Hogy tudott örülni Tóth Aladár himnuszának a Halál fiairól, mily aránytalan hálálkodással fogadta a legkisebb hódolatot, mint e sorok írójáét is az Amor Sanctus vagy a Jónás könyve megjelenése alkalmából, s hálája pazarló érzetében mily gondosan és személyhez illőn válogatta meg ajándékait: ma is őrzök egy tőle kapott régi francia breviáriumot s az Érzelmek iskolájának egy albumszerű díszkiadását, amelynek fordításáról is ő írta a legszebb méltatását. Viszont mennyire bántotta a legcsekélyebb ellentmondás is egy-egy művével, elveivel vagy csak értékelésével kapcsolatban! Minden Babits-ismerő emlékszik egykor oly híres polémiáira, Lukács Györggyel vagy Kosztolányival, Halász Gáborral vagy Németh Lászlóval, nem szólva e sorok írójának jámbor fenntartásairól, szemben Babits magatartásával a francia irodalomról vagy a vallásos költészetről, amelyekre még betegen is oly megsemmisítően válaszolt, nem szólva Kassák híres bírálatáról a Halálfiai irányában, amelyet pedig alkotója mindenképp legnagyobb művének tartott, s amelyet környezete szerint roppant erőfeszítések közt fejezett be, s még szőni is megtanul hozzá, talán szórakozásul a munka mellett, vagy hogy e nagy regény szálait egy ilyen ősi kézművesség mintájára szövögesse. Mindez több volt, más volt nála, mint a költők szokványos, gyermeteg és oly érthető hiúsága, s még kevésbé magyarázható a „kisebbségi érzés” ellensúlyával. Ez a „hideg angol”, ez a száraznak bélyegzett „filozopter”, talán az örökös üldözöttség, a folytonos félreértettség s a testi szenvedés következményeképp, nem annyira elismerésre, nem holmi megkülönböztetésre s ugyanígy nem „hódításra”, holmi „egyeduralomra” – egyszerűen szeretetre vágyott, s legszebb versei a szenvedésből s a szeretet vágyából fakadtak. Hogy tudta ünnepelni feleségét, hogy tudta dédelgetni Ildikóját! Láttam, mikor térdére ültetve, a kis Larousse képeit magyarázgatta a kislánynak (vajon merre jár Ildikó, az esztergomi versek Ildikója? micsoda messzi Indiákon gondolhat az előhegyi kertre? –) S milyen forrón ragaszkodott földijéhez, költőtársához s választott fiához, Illyés Gyulához, akinek Három öregjét azonnal, első olvasásra remekműként magasztalta mindnyájunk előtt, s aki egyedül hivatott arra, hogy, mint leghívebb barátja, megírja azt a végleges Babits-tanulmányt vagy monográfiát, amellyel kortársak, utódok, mindnyájan adósak vagyunk, mert amit eddig írtunk róla, a szándékban s tudásban legjobbakat is beleértve, hozzá és műveihez képest inkább csak rögtönzéseknek, széljegyzeteknek tetszenek. Senki se tett annyi jót, mint Babits, írókkal és irodalommal, senki se kapott cserébe annyi támadást, torzítást, félreértést, sőt gyűlöletet. A két világháború között alig pár jó éve volt, alig pár „kiválasztott pillanata”, az alkotás gyönyörűségén kívül Reviczky utcai otthonában, ott is keskeny könyvtárszobájában, ahol többezer kötetes könyvtárának árnyékában oly szívesen, oly fesztelenül beszélgetett látogatóival, vagy főszerkesztő korában a Duna-korzó, a Lánchíd vagy a Pozsony-kávéház Nyugat-asztalánál s méginkább előhegyi „villájában”, akár a padlótlan verandán, akár kertje virágai s gyümölcsfái közt sütkérezve, a tájra, játszó kislányára, vendégei kényelmére figyelve. Sose hallottam senkit, aki magas és bonyolult témákról egyszerűbben, természetesebben tudott volna beszélgetni, minden fölény, minden tudákosság, minden nagyképűség nélkül. Pedig mi mindent tudott, ami még legközelebbi híveit is meglepte! Így például, mivel angol vagy francia látogatóival sosem anyanyelvükön, mindig csak tolmács segélyével volt hajlandó érintkezni, többen még nyelvtudását is egy-kettőre kétségbevonták, holott e sorok írója bámulattal tapasztalta s nem is egyszer, mily alaposan ismerte például a francia nyelv, a francia stílus legfinomabb árnyalatait, s franciáknak is leckét adhatott volna egy-egy jelző, egy-egy stílusfogás legjobb értelmezésében – minthogy a stílusérzék, némelykor s némely kiválasztottnál, függetlenül is létezhetne az egyes nyelvek szókincsétől, nyelvtanától vagy retorikájától! Tanulmányai – pedig milyen teltek, akár ősszel egy-egy sok ágú s roskadásig terjedt almafa – inkább jelzik, mintsem kimerítik tapasztalásán s érzékenységén átszűrt műveltségét és gondolatgazdagságát: beszélgetés közben csak úgy szórta, hanyagul, magától értetődőn elméleteit, ítéleteit, mindig egyéni megfigyeléseit, s kár, hogy annyi sok terve közül az egyik legszebb sem sikerült, egy kritikai folyóirat, csupa tömör, korlátolt terjedelmű és névtelen könyvismertetéssel, s amely, annyi más előnye mellett, a Nyugat inkább önkényes Figyelőrovatát támogatta volna, s ezen, e külön folyóirat híján, az ő kezdeményezte külföldi rovatok se segítettek. Míg nem egy, különben kitűnő író, fáradtságból, szeméremből, nemegyszer puszta babonából, vagy csak azért, hogy kerüljön minden pózt vagy fenköltséget, társalgási témáit szívesebben meríti az irodalom felületi, aktuális, személyes, periférikus tárgyköréből, Babits ha nem is kizárólag, de legtöbbször s legspontánabbul a tanár, a magister nála oly magától értetődő, sose fölényes modorában az „örök dolgokról” beszélt, a költészet, az irodalom sorsdöntő kérdéseiről, arról a tiszta humánumról, amelynek két háború között ő volt nálunk a legnemesebb szószólója. Ember volt az embertelenségben, s külön és félreérthetlenül csatlakozott azokhoz, akik, mint Bartók, mint Móricz s annyi sokan tiltakoztak, míg tiltakozhattak, a szaporodó tilalmak és a törvényekbe foglalt törvénytelenségek ellen, holott akkor már csak félig volt köztünk és gyengébb a leggyengébbnél. Egyik utolsó látogatásomkor, akkor már az Attila úton, az akkor megjelent Balázsolás megrendítő témája került szóba, pontosabban a nagy fohász egyre magasabb szárnyalása – de ő (akkor még tudott szólni) ehelyett inkább arról beszélt, hogyan alakult ki benne, a témához illőbben, a kezdetben magyaros forma végleges, ellenállhatatlan, lebegőn klasszikus lüktetése: vajon azért beszélt-e így, hogy elterelje mindnyájunk figyelmét, a magáét is, akkor már szünetlen szenvedéséről? vagy hogy figyelmeztessen a tartalom és a ritmus titokzatos szövevényeire? azért, hogy mutassa, betegen is, az alkotó felsőbbségét magával a témával szemben? vagy egyszerűen, mert mint költőt többé már nem a szenvedés, hanem ennek végleges kifejezése érdekelte? Akkor, abban az órában, valóban éreztem a nagy leckét, hogyan lehet, hogyan kell felégetni, feloldani, alárendelni mindent, az életet, a szenvedést, az „anyagot”, a retorikát annak a mindennél magasabb és megfoghatatlanabb lényegnek, amelyet vérbeli költőnek az ihlet, az alkotás, a mű tökéletessége jelent. Egy régebbi alkalommal, de akkor ez is eszembe jutott, akár Prousttal, akár a „stílremeklők” jelzőzsúfolásával kapcsolatban, szelíden s öntudatosan állapította meg önmagáról, hogy a változatos formák ifjúkori tobzódása után milyen spontánul sodródott a minél egyszerűbb, meztelenebb s póztalanabb lényeg felé, vaskosabban fogalmazva, a formától a tartalom felé, bár ma is vannak, akik jobb szeretik az első kötetek Babitsának pazar és bonyolult versékszereit. Az ember oly tisztán, oly meghatóan egyszerű volt s még sincs nála bonyolultabb költőnk! Egyszer nyáron Szekszárdon, évekkel halála után, szintén ezen tűnődtem, miközben elnéztem szülőházát, udvarán a tamariszkbokrokkal, nem messze a Séd-patakkal, a távolban a szőlőhegyekkel s fenn, magasan a Kálváriával: itt született, ide tért többször vissza életében és költészetében – és akkor hirtelen Racanati, Leopardi városa villant fel az emlékezetemben, nem a város, hanem Babitsnak e városról szóló verse, az udvar, aszott bokraival s körötte a sötét szőlőhegyekkel, s mindjárt utána egy másik vers a távoli, testvéri költőkről, amelynek végső tercinája viszont egy Baudelaire-képet idéz halványan! Minden Babits-vers, az egész Babits csupa talány és sejtelem: ez az olyan szenvedélyes sakkjátékos és matematikus verseiben is rejtélyeket oldott, és lépésről lépésre győzött, s minél tovább olvassuk, annál zengőbb összhangzások, gazdagabb eszmetársulások s mélyebb visszhangok kelnek bennünk: nem ő az örök elégedetlen, mi, a hívek, az olvasók, a túlélők vagyunk azok, mert nincs módunk értésére adni, mennyire él és fáj bennünk, ma is… Utolsó heteiben és napjaiban, hangtalan beszélgetéseinek megmaradt cédulái tanúsítják, Dantét és Proustot kívánta szanatóriumi olvasmányul – s mint ahogy testi enyhülésért Szent Balázshoz, úgy fordulhatott Dantéhoz és Prousthoz, hitének egyik nagy tétele, a szentek egyessége szerint, mint közvetítő s erőt adó irodalmi segítőkhöz, ami, szemben az örökké kételkedő Osváttal, a költőnek az igazi irodalomban való hitét s az ily irodalomnak, legalább is hívőinél, talán csekély, de valóságos gyógyerejét bizonyítja.

*

Folytathatnám, de máris visszaélek az olvasó türelmével, s közben, félek, meg sem közelítettem a Nyugat egészének „titkát”, hogy született, hogy tudott megmaradni, több mint harminc esztendeig, mi fogta egybe oly különböző munkatársait és olvasóit, miként valósította meg, talán először Kazinczy óta, azt a magyar Respublica Literariát, amelyhez tartozni rangot, tisztességet, jogot és kötelességet jelentett, s amelynek Osvát egy életet, Babits katedrát s Akadémiát, Móricz egész kis vagyont áldozott, s amely harminc esztendőn át s legtávolibb híveinél is egyet jelentett nálunk, minden fatális hézag és minden botlás ellenére, a műveltséggel, az emberséggel, az Irodalom önzetlen szeretetével? Mindezt csak tanúsítani tudjuk – de a titok nyitját talán az utódok fogják megtalálni. „Óh milyen tenger s milyen szikla volt!” – írta Babits a húszéves jubileumra, s több mint negyven év után mily jó volna, ha ez a kiállítás, ez a kései seregszemle előkészíthetné az útját a Nyugat jobb, teljesebb és igazabb megismerésének…