1. Tizenhárom-tizennégy éves gimnazista lehettem, mikor az Attila utca végén levő elemi iskolámmal szemben volt Ádám bácsi kis papír- és könyvesboltja, akkor persze ez számomra gazdagabbnak tűnt, mint a British Múzeum könyvtára. Itt pillantottam meg Babits „Recitatív”-ját, második kiadás („Táltos”) 1920. Amit most futólag feljegyzek, áll szigorúan későbbi élményeimre is: a) irtózatos erejű, magamból kivetkőztető benyomások, melyek máig a proust-i szabályzat szerint funkcionálnak emlékezetemben, – b) szörnyű konfliktus egyéni hajlamom és a szülők stb., környezet között, – c) ebből legmagától érthetőbb: jellegzetes pubertáskori bűntudat, mely maradék és fekete rongyfátylait ma is meg-meglebegteti írópapírom és írólámpám között, lévén igen erősen, gyermekesen szülőkhöz kötött természet. Nehezen kunyeráltam a pénzt a borzalmas rossz papírra nyomtatott könyvre, kiközösítés árnyékában olvastam, – de környezetem megtiltani sohasem tiltott meg manifeszten semmit. A rég eltűnt Ádám-bolttal szemben levő iskolában, 1944-ben, mint légoltalmi (éppen éjjeli ügyeletes) szakaszparancsnok olvastam toronyba rakott kórházi ágyak között a „Gólyakalifá”-t, – képzelhető, hogy érzéseimben és mindent jelképes szerkezetbe (allegórikus kompozíciókba) illesztett lelkemben mi dúlhatott ekkor. Egyébként negyven igen vaskos kötetet kitevő Naplómból a 43–44-es év üres, – időm sem volt, szolgálatom alatt németek, nyilasok, rendőrök, tűzoltók szaglásztak, hiszen többek között, magyar történelmet oktattam szakaszomnak!

2. A volt Werbőczy (most Petőfi) gimnáziumban magyar tanárom persze ellensége volt a „nyugatosak”nak, de meglepő objektív mérséklettel, – különben ő (Govrik Sándor) vélt írói hajlandóságokat felfedezni bennem. Ő olvasott fel Ady Új Versek kötetének első kiadásából, kölcsön is adta nekem (emlékezetemben misztikus fétis a könyvnek tipográfiája is), belőle tudtam meg, hogy „Budapest” is van a világon, nemcsak vidéki püspöki birtokok, meg a budai Vár anakronisztikus faunája. Nem tévedek, remélem, mikor egy Elek Arthur-féle „nyugatos költők” anthológiája jár a fejemben (Elek Arthurral többször találkoztam a „Magyar Csillag” szerkesztői összejövetelein), – ezt is Govrik tanár úrtól kaptam kölcsön, ebben olvastam, gondolom, Babits Danaidáit –, mostan „Ulysses”-fordító koromban is: szójátékos költészeti ihletőm. – Dantét „katolikus” oldalról már jól ismertem, Kaposy Dante-kutatásai, „kultuszminisztériumi” magasbürokrácia és kultúrpolitikai vezetékein, eljutottak hozzám, de mikor a mítikus kis Ádám-boltban Babits címlapján ezt a modernizáló (később elhagyott) feliratot láttam, hogy „Dante Komédiája”, – felfordult a világ és ez az egy szó magában foglalt számomra minden üdvözítően „destruktív” modernséget.

3. Későbbi gimnazista éveimben az intellektuális dolgok vonzottak, tehát tetszett nekem Babits nagyon rossz névkártyája, hogy „poeta doctus”, – később jöttem rá, hogy a nagy-nagy emberi és nagy-nagy magyar érzelmek költője volt, – épp a „doctus” költőn keresztül utáltam meg az entellektüelleket, véglegesen: a késői versek fekete imakönyve alapján.

4. Megint detonációt idézett elő bennem, mikor Kun József fia (dr. Kun Miklós ideggyógyász) a gimnáziumba elhozta Babits egynéhány eredeti verskéziratát, – a papír tapintása, a tinta, a versek elhelyezése a papíron szinte hihetetlen volt számomra (hát van más is, mint nyomtatott betű?). Kun Miklós hozott Rodin-albumot is, – Babits és Rodin egyszerre szinte túlsok volt nekem; az erotika miatt a gyóntatószék is eleget nyekergett térdeim alatt.

5. Rendkívüli jelentőségű volt a „Nyugat”-tal kapcsolatban, hogy döbbenettel fölfedeztem: a legmodernebb irodalom szorosan összenőhet a legmodernebb politikával, – hiszen (tehettem-e róla, bura alatt őrzött kis szamár?), mikor Jászi Oszkárról hallottam és olvastam, idegbeteg hazaárulónak néztek, de érdekes, hogy akármilyen szervilis hülyének akartak konzerválni: művészeti és világnézeti csökönyösségem nem hagyta magát, pl. a gyáva kutya „Miklóska” a Prae-t írta meg 22 és 25 éves kora között, mikor mindenki egyetemi magántanárt akart „kiklopfolni” belőlem, hogy később méltóságos úr lehessek egyetemi katedrán. Megtudtam a „Nyugat”-ból, hogy nagy magyar lehet az ember, – a miniszteriális svindlik fellegvárain kívül is. Akkor is, sokkal később is, Ady politikai nézetei izgattak, hiszen a magas hivatalos körök gróf Tisza Istvánról stb. beszéltek szakadatlanul, nem versekről. Kitűnő tehetségű leánytanítványom az 50-es években a leningrádi egyetemen feladatként „Ady politikájá”-t kapta, ehhez segítségemet kérte, ekkor olvastam el végig Ady összes cikkeinek gyűjteményét, izgalmasabbak voltak most is (számomra) a verseknél: most teljesedett bennem ki a „Nyugat” politikai hát- és beltere, kamaszkorom nagy konfliktusa.

6. Elemibe, gimnáziumba, egyetemre az I. ker. Enyedi u. 11/a bérházból jártam (ma Nagyenyed utca). A IV. emelet 3-ban lakott dr. Kepes Ernő, fia mindennapos jóbarátom volt, az apa pedig ragyogóan ellensúlyozta a „kultuszminisztérium” stb. – csillagászati távolságban vegetáló világát. Marx, Darwin, materializmus fogalmairól tőle hallottam először (alig kifejezhető volt ámulatom, mintha apácát erőszakoltak volna meg, gyönyör és kárhozatfélelem): a falak tele „Nyugat”-okkal. Kunszery Gyula adta ki az Irodalomtörténeti Közleményekben (1963, 3. szám) Babitsnak azt a hosszú levelét, melyben dr. Kepes Ernőt lebeszéli egy elhamarkodott marxista és „Ady-centrikus” magyar irodalomtörténet megírásáról (Babitsból a legszélesebb műveltségű zord filológus beszél itt), – viszont én nem voltam gimnazista koromban filológus és így a legtermékenyítőbb és legegészségesebb „mérgeket” szívhattam magamba a magyar költők nem gimnáziumi portréjával. „Kepes bácsi” egyébként, – ezt Babits is említi –, nem volt szektás marxista; Babits és Ady életéről sok (jó értelemben vett) intimitást hallottam; megtanultam, hogy a költők élnek is, nem csak úgy nyomtatva születnek és halnak. Sok-sok dokumentuma volt. Felesége tömött Kabos Ede és Biró Lajos műveivel.

7. Páratlan szenzáció volt számomra, hogy a Nyugatban nem volt (mint képzeltették velem gráciás Illetékesek) paradicsom és pokol szakadék a hivatalos magyar irodalom és a Baudelaire-csillagú irodalom között. 1925-ben Rómába zarándokoltam szüleimmel és abban a boltban, ahol „Római Útikalauz”-omat vásároltam, régi Nyugatok is hevertek a „rams”-ban, ott találtam egyet, mely kiadatlan Jókai-kéziratot tartalmazott (1925), a „Világteremtés”-t Ignotus megjegyzéseivel. Proust-i dolog volt ezt fotokópiában viszontlátni Somlyó György „Füst Milán”-paperbackjében (137. o.).

8. Ugyanígy csoda volt Vörösmarty a Nyugatban, és 1919-ben a Vörösmarty Akadémia. Nyugatosságom tehát (most mosolygok rajta) halálos bűnből bocsánatos bűnné langyosult, hiszen Jókaira, Vörösmartyra hivatkozhattam, bár apológiai pro vita meá-m túlsikeresnek mégsem volt minősíthető.

9. Babits Világirodalomtörténetét olyan korban olvastam, mikor ezt a stílust, felfogást (angol, német, francia filológia, pozitivizmus és szellemtörténet stb. hatására) inkább csak szecessziós lírikumnak, mint kemény rációnak és kegyetlen common sensenak foghattam fel.

10. Babits esszéit korábban olvastam – itt is még feketén virágzó belső világnézeti harcaimban volt ijesztő és segítő: egy ember, egy könyvben egyszerre élvezhette Szent Ágostont és Bergsont – az ő hatására vettem meg egy nagy (kvázi) összes Ágostont és az összes (nem kvázi) Bergsont. Ágoston-kommentárjaimat megírtam és meghirdettem „Orpheus”-om előfizetési felhívásában („hommage à Babits”) Bergson: Proust-hoz és (furcsa? nem furcsa?) Gabriel Marcel „keresztény exisztencializmusának” megismeréséig nyújtotta csápjait.

11. A Nyugat 1930. évfolyamában jelent meg (nagyban dolgoztam doktori értekezésemen és a Prae-n párhuzamosan), a 603. oldalon Vaszary János rajza, az „Ópiumszívó Nő”: szecesszió, szürrealizmus, absztrakció stb. a képzőművészetben – itt nyitotta ki –, váltakozva rugdosott vagy koszorúzott – Pandóra-szelencéjét. Megint a gyermekes döbbenet és meglepetés: miljőmben a „Vaszary” név csak Vaszary hercegprímást (és a festő róla készített portréját) jelentette: és most – Baudelaire hasisch-poklába („paradis”?) jutottam.

12. Az élet időnkénti regénykedvelése: ünnepi alkalomból egy hölgytől Babits „Erató”-ját, egy másiktól Babits „Amor Sanctus”-át kaptam ajándékba (hol egyiket, hol másikat kellett tapintatból előlük eldugni). Szexuális művészet és középkori trubadurfilozófia kapcsolata, ellentéte: mindmáig „Orpheusom” legalapozottabb alaphangja.

13. Noha Babits gyanakvó iróniával írt a Nyugatba (1934) a „Könyvről könyvre”-sorozatban a Prae-ről – nevemet nem említve elmélkedett szerepemen –, képzelhető, hogy nagyobb izgalmat okozott, mint nem hozzáértő dicséret.

14. Babits Mihálynéval – Török Sophie – 1942–47 között a legtermékenyebb, legfeszültebb, mondhatni „végtelen” irodalmi beszélgetéseket folytattam, de bennük volt a háború, a „Nyugat” története, Baumgarten-díj, Babits utolsó betegségének drámája, Szabó Lőrinc és József Attila szerepe, Ady-viszonya, az emberi karakterek elemzése stb. – szóval igazában – minden. Az ismeretség oka és kezdete: Illyés Gyula, a „Magyar Csillag” szerkesztője rám bízta Babits Oédipus-fordításának ismertetését (1942), de Babits-né előbb személyesen meg akart ismerni engem, hogy lássa és tudja – jó kezekbe tette-e Illyés megholt férje nagy művét? Először az Attila utcai lakásban tettem tiszteletem (légvédelmi ágyúk a kis-Svábhegyen), olvashattam Babits utolsó leírt szavait – mikor már nem tudott beszélni –, kezemben volt a Dante-fordítás gépelt példánya. Később a Jagelló úti lakásban folytak be nem fejezhető, „die ganze Welt” vitáink – az ablakból látható templomtorony örökké Firenzére, Babits latinságára és Itáliájára emlékeztette. Török Sophie maga volt a La Rochefoucauld-i kegyetlen francia realizmus és racionalizmus. Sok Babits-könyvet kaptam tőle – dedikációit mignon-sütemények papírjaira írta, én otthon beragasztottam. Féltette vélt képességeimet a manierista túlzásoktól – egy Sas-hegyi sétán, Hölderlin-esszémmel kapcsolatban, jegyezte meg: „a legjobb görög bor is szétcsurog ujjaink között, ha nincs hozzá megfogható, körülhatárolt pohár”.

15. Életem fájdalmas (és regényszerűségében humoros) büszkesége: Babitsék nevelt lányát, Ildikót én taníthattam konyhai tanulószobájában latinra – amire legnagyobb latinista Apja készült! Kis iskolapadja volt Ildikónak, „ezer” törpepapagáj röpködött körülöttünk, „ezer” kismacska hempergett földön, gázrezsón, ruhaszárító kötélen. Nagy „cicerói” perek folytak körülöttem, ha Török Sophie egy luxus sziámi macskáját Ildikó titokban vagy dacból utcai cicákkal hozta össze: kétségbeejtő mésalliance.

16. A legdöntőbb, legvégzetesebb hatású könyvek közé tartozott: Kosztolányi „Modern Költők”. Én még az „Élet” egy (de vaskos) kiadásában olvastam először gimnazista koromban. Megint allegórikus szcéna: padtársam apja a „Hochministerium” figurája volt – óriási lakás az Anna-udvarban (ma is áll a Moszkva téren): a legtávolabbi szobában gróf Klebelsberg Kunó uszályemberei az uszály- (és ál-) politizálásukkal; egy másik szobában padtársam és osztálytársaim misztikus sex-szümpózionjai (ebből én ki voltam zárva, de fantáziám nem); egy fűtetlen hodályban én vacogtam egy jellegzetes „mini” könyvszekrény üvegajtaja előtt a jeges parkettán és a „Modern költők”-et olvastam (Ambrus Zoltán „Színházi Esték” kötetével). Kosztolányit kölcsön is kaptam (kb. hülye gyerekeknek való leporellók alatt szerepelt a fejükben, vagy talán a kiadó miatt katolikusként). Írói (ha van) sorsom kockája el volt vetve. Később Apám (ilyenekben abszolút lojális volt) megvette nekem a Révai-féle háromkötetest, abban a legborzalmasabb „hadi”-jellegű deformátumban.

17. Nyelvlehetőséget, angol barokkot, szent-szerény, szenvedő embertípust: Tóth Árpádban ismertem meg – egy nőismerősöm abban a villaszanatóriumban gyógyult, amelyben Tóth Árpád feküdt, szobájába bevezettettem magam (halála után), remélem nem csaptak be, borravalóért. A Kner bibliofil kiadó nekem egyértelmű volt a Nyugattal, egy kedves Kner-utódot tanítottam, tőle kaptam a nagy Milton-füzetet – földrajzórán az osztályban végig felolvastam. 20 évvel később (de irodalomórán), a porcelán-szójátékok (több! több!) után: a Vörös Istenhez írt versét olvastam fel (1950-es évek), pátoszomtól megnémult közgazdász bakfisoknak. A „műfordítás” témája miatt kapcsoltam Kosztolányihoz.

18. Személyesen sosem találkoztam Kosztolányival. Gyerekkoromban egyszer láttam családjával a Ravasz-cukrászda kis teraszán (pár házzal odébb a „Recitatív”-os papírbolttól), érzékenységem gyáva kíméléséből nem mertem megszólítani, pedig zöld tintával írt levelét már láttam: válaszolt egy osztálytársam hozzá küldött verseire.

19. Megint szociológiai jelenetezés: apámmal vasárnaponként a Bástyasétányon kellett sétálnom a „kurzus” parádés, mozgó múzeumában, de! A Várba felvezető úton, oda és vissza, a Vár tövében volt Kosztolányiék kis villája (a fehér Hattyú kutyával): a „destruktív” költészet és a „konstruktív” promenád szemléletes szembesítése. Később (férje halála után) Kosztolányiné és Ádám fia szinte családjuk körébe fogadta családomat. A villát a nyilas rombolás után láttam belülről; az üldözések koráról és családom kapcsolatáról velük Kosztolányiné írt: „Tüzes Cipőben” (1948), 144. oldal. Kosztolányiékkal kb. huszonöt éves volt legmelegebb családi kapcsolatunk, egészen Kosztolányiné haláláig: szintén a „Nyugat” története a sok-sok beszélgetésben. Irodalmi és művészi feladatom (bár mammutmemoárokban sok más nem is feladat): Babitsné s Kosztolányiné (egymástól csillagászati távolságban fénylő) portréja – nagyjában a lágy humanitás és sebészileg metsző kritika ellentéte. Kosztolányi Ádám nem csak sok évtizedes barátom; „Ahisztériás és a neurotikus”, „A forradalmár és a lázadó” (gépirat) ragyogó világosságú tipológiák, hiszen Ádám csak-morális és csak-filozófiai érdeklődése (kissé szűkítem?) máig is Leibnitz iskolájába jár.

20. A „Modern Költők”-höz hasonlóan és végzetesen felforgató hatást tett rám a „modernség” és a Nyugat-mozgalom (akkoriban) megtestesítője: a teljes magyar Baudelaire, „Romlás Virágai”-kiadás. Végtelen örömömre szolgált, hogy 1944-ben, a „Magyar Csillag”-ban, az új kiadás alkalmából, esszé formájában adhattam vissza 1923–24 táji gimnazista élményeimet, 20 év (képzelt?) érlelése után, távoli echóként. Első olvasásom ágyban, valami bébiinfluenza idején történt; a Genius-kiadványok jellegzetes fedélmintája, selyempapír borítója – mintha ma történt volna. Később ilyen kiadásban jelent meg az összes Csokonai, sokáig nem tudtam megvenni, de mikor megkaptam, megint konfliktus-pihentető volt – a Csokonai-magyarság és Baudelaire „dekadencia” összefonódása, a könyvformátum varázsa (nevetséges?) Csokonaiból is „nyugatost” varázsolt számomra. Olvasás után és közös gyónás előtt fondorlatosan megkérdeztem hittanáromat – olvashatom-e? Elkérte a kötetet, soha többé nem kaptam vissza.

21. A „Magyar Csillag”-gal való izgalmas kapcsolatomat: Szerb Antal, Halász Gábor döntő hatású irodalmi barátságát – ez előzte meg. Vajthó László tanár úr engem nem tanított magyarra a „Werbőczy”-ben, de ismerte esetleg valamire használható amatőrködésemet. Ő vitt el 1926-ban a „Napkelet” szerkesztőségi üléseire az Erzsébet Szállóba; kritikákat írtam 1927–29-ben, ami a legmellékesebb, de: megismertem Halászt és Szerbet – felért egy könyvtárral, Szent Antal kísértő démonaival, akkori Európával és két élő portréval, melynek ábrázolásához a La Bruyère, Saint-Simon, Proust-féle röntgen-alkémia szükséges, az ilyesmi pedig emlékleltárba abszolútan nem tartozik. Halász az ördögöm, Szerb az angyalom volt 15–20 éven át – ebből a szempontból a „Válasz” és „Magyarok” kevésbé volt jelentős, mint a „Magyar Csillag”, a szerkesztői összejövetelek Illyés Gyula „osztályfőnök és szakfelügyelő” (őt idézem) vezetésével és – a szinte mindennapos vagy hetes találkozás. Halász angol–francia olvasottsága, romantikatipró lucifersége az első alkalommal úgy kétségbeejtett saját korlátoltságom felett, hogy (első éves egyetemista koromban!) hisztériás jelenet keretében szüleimnek kijelentettem, hogy ott kell hagynom az egyetemet! A játék vége disszertációm volt, mely Halász szellemének konkrét tükrözése. Hogy Halász „tanított” (tanulni bizony villámgyorsan tanultam tőle) a Times Literary Supplement semminek sem beugró, legeslegfölényesebb, szinte cinikus kritikai stílusára, T. S. Eliot esszéire, nagy Prae-tanulmányában egyéniségem (s’il existe) veszélyeire, Valéry finesszei után J. C. Powys realizmusára stb. stb. talán még mindig kevésbé volt fontos, mint társasági magatartása (kemény kalapja!), mást és önmagát kínzó véres racionalizmusa, modora – most már biztosan tudom, hogy izzó érzelmi világa ellenmérgeként szedte „splendid isolation” angolosságát, legnemesebben mesterkélt, ördögi hidegségét.

22. Szerb Antal is legmélyebbről fakadó líra és látszólagos frivolitás keveréke volt, de angyali oldottságban. Fantasztikus termékenysége ma is ámulattal tölt el, mindezt játékosan csinálta, emberi melegséggel tudtunk beszélgetni; hozzá hasonlítva Halász szinte absztrakt „criterion”-oknak tőre volt. Együtt jártuk meg az utat a 20-as, 30-as évek német irodalomtörténeti szellemtől az angolok, írek világáig – a történelmi iróniát, finoman anekdótázó „destrukció”-t Szerbtől próbáltam elsajátítani –, a „Nyugat” második nemzedékének, a párját ritkító sokoldalúságnak ideálja és megtestesült jelképe volt számomra (sok cikkben, esszében, előadásban számoltam be Szerbről, természetesen elégtelenül) – minden együtt volt a „Magyar Csillag” összejövetelein a Duna-parti szálloda különtermében és a sétákon utána.

23. A sétákkal kapcsolatban megint az említett „megkomponáltság”, strófa- vagy színpadszerkezet életemben: a) az irodalmi figurák, viták zűrje és zaja, ősismerősök és új ismeretlenek „lukas órái” rendetlensége, Illyés „osztályfőnök” hol bölcsen elnéző, hol fellobbanó szigora árnyékában – itt lehetett az ember (legalábbis én) a legkevésbé spontán és őszinte, – b) utána a nagy séták (Lánchíd, budai Duna-part, elsötétítés) – legtöbbször az Óbudára tartó Halásszal –, itt már logikusabb volt a vita vagy megegyezés és: másodfokúra emelkedett az őszinteség, – c) elválás Halásztól, Vajda Endrétől (a háború poklában legtermészetesebb optimizmusa orvosság volt) – fel! fel! egy új bérházba, az Országházzal szemben, ott B.-vel a „Magyar Csillag” összejövetelének Boswell „Doktor Johnson”-át felülmúlóan részletes memoárba foglalása és (végre): az őszinteség legfelsőbb foka.

24. A „Nyugat” nagyjai közül csak egyszer fogtam fizikailag kezet: 1948-ban Schöpflin Aladár adta át a Baumgarten-díjat.