Irodalmi pályafutásomat Magyarországon én is a Nyugatban kezdtem, mint a velem egykorúak közül sokan. Valójában nem munkatárs voltam a Nyugatnál, inkább amolyan irodalmi bedolgozó vagy alkalmi munkás. Először Móricz Zsigmondnál próbálkoztam, sikertelenül, aztán Babitsnál eredményesebben.

Régi hagyomány a magyar irodalomban, hogy a kezdő író a mások bőrén tanul meg írni – már amennyire megtanul, és már aki megtanul. Módot erre azzal adnak a szerkesztők, hogy a kezdőnek a kezébe nyomnak egy kötetet s megbízzák, hogy írjon róla kritikát. Tehát megbíráljon valakit – a véletlen dönti el, hogy kontárt vagy művészt – még mielőtt őmaga a mesterség elemeivel tisztábban lenne. Így jutott az ifjú Kölcsey is abba a helyzetbe, hogy elmondhatta a véleményét Csokonairól és Berzsenyiről, magyarán, hogy elhúzhassa a nótájukat.

Kik voltak az áldozataim? Nem tudom. Ők bizonyára jobban emlékeznek, de annyi tény, hogy a véleményszabadság alapján, azt írhattam róluk, amit akartam. A szerkesztő nem is szólt bele. Nem is igen tehette meg, mert a könyvet nem olvasta.

A kritikák mellett néhány novellámat is közölte Babits, sok novella közül keveset, egyet-kettőt, legfeljebb hármat, a számra nem emlékszem. Az elutasított novellákra azt mondta, a novella rossz, az elfogadott novellákra azt, hogy a novella jó. Ennél többet sohasem, holott a tisztelet és a jó modor határain belül megpróbáltam részletesebb véleményt kapni tőle. Sohasem sikerült. Babits a magyar esszé nagy mestere, tanulmányai ma is élnek, ma is időszerűek, például a Magyar Irodalom című, meg egy másik, mely az irodalom oktatásáról szól. Ez a nagymester beszélgetés közben véletlenül sem ejtett el olyan megjegyzést, melynek én, a kezdő író, hasznát vehettem volna. Babitsról a könyvei alapján alkotott véleményemet a személyes ismeretség, inkább megzavarta, mintsem kiegészítette.

Visszaemlékezéseim elején azt írtam, hogy irodalmi pályafutásomat Magyarországon a Nyugatban kezdtem, mert a tulajdonképpeni kezdet Kolozsvárra nyúlik vissza. Első novellám és első kritikáim az Erdélyi Helikonban jelentek meg. A Helikont Kuncz Aladár szerkesztette, ő bírálta meg első nyomtatásban megjelent novellámat, egy kolozsvári földszintes ház szűk kis szobájában, ahol pizsamában fogadott, ugyanis álmából vertem föl. Négyre hívott, négyre mentem. Szabadkoztam:

– Nem, nem – válaszolta –, négyig szoktam aludni, rád bíztam az ébresztőóra szerepét.

Leültünk a kis asztal mellé, ő csíkos pizsamában, a színek: középkék, világoskék, fehér, én az akkoriban divatos dohányszínű vászonruhában. A novella szerkezetével, a részarányokkal nagyjából elégedett volna. A műtét fájdalmasabb része ezután következett, mondatról mondatra végigment a novellán. „Drapériás a stílusod” ismételte többször s minthogy nem maradt meg az általános ítéletnél, hanem a drapéria redőire is rámutatott, beláttam az igazát. Ha olykor egy-egy jó mondatot sikerült szerkesztenem, arra is figyelmeztetett. Egyórás viviszekció egy életre szóló tanulságokkal.

Ilyen előzmények után Babits és Móricz sommás szerkesztési módszere nem tehetett rám mélyebb benyomást. És nem is lelkesített munkára. Talán ezeknek a tapasztalatoknak a hatására kezdtem el azt a nálunk fölötte ritka írói gyakorlatot, amelynek lényege az, hogy klikkezés, önadminisztrálás helyett inkább írtam. Emellett minden hátránya ellenére ma is kitartok, azzal a különbséggel, hogy fiatal koromban naivan vártam azt a tisztességes, klikken kívüli kritikust, aki észrevesz, ma viszont már nem várom.

Teljes jogú író – ha van ilyen – akkor lettem, amikor a Nyugat átalakult Magyar Csillaggá. Az irodalom kulcspozíciói ebben az időben a Nyugat második nemzedékének a kezébe kerültek, a legtekintélyesebb irodalmi folyóiraton kívül a rádió, előbb Németh László, majd Cs. Szabó László révén s a Nemzeti Színház is – bár Németh Antalt irodalomtörténészeink követhetetlen szempontjai szerint nem ide kell sorolni. Holott a döntő mozzanat nem ez vagy az, hanem az őrségváltás ténye.

Az új gárda rendkívül tehetséges, sokoldalúan érdeklődő és tájékozott volt, amellett a Magyar Csillag körül szigorúan szervezett. Részben szervezettségüknek, részben jogos magabiztosságuknak köszönhettük mi, a belső körhöz nem tartozó írók, hála Illyésnek és hála Németh Lászlónak, majd Cs. Szabónak, szinte korlátlan szereplési lehetőséghez jutottunk a Magyar Csillagban egyfelől, a rádióban másfelől. Egyszóval elhárultak az akadályok az érvényesülés elől.

Természetesen a Magyar Csillagnak is megvolt a maga listája, állítólagos költőkből, prózaírókból, kritikusokból, akiknek az írásait nem esztétikai alapon bírálták el, de minimális helyet foglaltak el, talán még kevesebbet, mint a Nyugatban magában.

A Magyar Csillag szerkesztésében Illyés mellett nagy szerepet játszott Örley István és nagy szerepet játszottak az összejövetelek a mai Bella Itália különtermében. Az egyes számok tartalmát nem tervezték, mint manapság, hanem fekete mellett megbeszéltük, ki adna verset, novellát, ki miről írna s az elkészült, meg a tartalékban levő anyagból állították össze az egyes számokat. A szerkesztői munka összehasonlíthatatlanul egyszerűbb és hatékonyabb volt, mint manapság. Egyszer sem fordult elő, hogy a kéziratát januárban beküldő munkatársnak februárban azt telefonálják, hogy „öregem, beterveztelek márciusra”.

A műhely gyötrelmeivel kinek-kinek magának kellett megküzdenie, de a különböző irodalmi asztaltársaságok, a Magyar Csillag, a Protestáns Szemle, a Szerb Antal vezette irodalomtörténeti társaság összejövetelei az egész szellemi látóhatárt megnyitották a kezdő író előtt. Egyéb körülmények mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy mi, fiatalabbak, nem programszerűen voltunk (annyira-amennyire) műveltek, mint Babits, lásd erről Rába György tanulmányát s nem úgy, mint Németh László, aki tanulmányok sorozatával vizsgázott nyilvánosan a világirodalomból. Ők tulajdonképpen azt a csodálatra és becsületre méltó erőfeszítést folytatták a maguk módján, amit Vörösmarty, Petőfi, Arany. Mi szerencsésebbek voltunk, minket a nagyszerű elődök eredményei segítségével kialakult légkör is segített. Ennek az irodalmi légkörnek a kialakulásában a Nyugaté a fő érdem, a Magyar Csillag folytatta és kiteljesítette a hagyományt.