Valóságos kultusza volt e budai vendéglátóhelynek, melynek épülete már 1785-től bizonyíthatóan létezett: versek, rögtönzések kerülnek a vendégkönyvbe, mintegy megörökítve az utókor számára egy kor életformájának lenyomatát. „Bár oly mély volna az icce, mint amilyen mély itt e pince” – hangzik az egyik rigmus a nyolcvan lépcsőn a mélybe vezető úton elérhető kiskocsmáról. Az első lapokon már egy oldalon szerepel Kóbor Tamás, Pünkösty[!] Andor, Krúdy Gyula és Máray[!] Sándor neve. Krúdy 1931. május 21-én bizonyítványt állított ki annak igazolására, hogy itt töltötte a napot és az éjszakát. Márai a Föld, föld!...-ben is megemlékezik Poldiról és a neves vendégkönyvről: Resz­ke­tett a ke­ze, ami­kor át­nyúj­tot­ta az al­bu­mot, éle­te mű­vét, egyet­len kin­csét. A vi­a­szos­vá­szon­ba kö­tött al­bum­ba írók, új­ság­írók, mű­vé­szek, éj­sza­kai em­be­rek, a bu­da­pes­ti szel­lem­vi­lág lé­zen­gő ritterjei ír­tak né­ha tré­fás, né­ha ko­moly em­lék­so­ro­kat. A be­tű és a hon­ta­lan­ság ván­dor­le­gé­nyei, ez a min­den po­li­ti­kai, val­lá­si szek­tá­nál hű­sé­ge­seb­ben össze­tar­tó tár­sa­ság, ezek vol­tak a Mély Pin­ce, Poldi kli­en­sei. Poldi nem sírt, de ned­ves volt a sze­me, és a har­csa­ba­jusz alatt resz­ke­tett a szá­ja. „Gyu­la is írt be­le” – mond­ta re­ked­ten. – „Tedd el, leg­alább ez ma­rad­jon meg.” (…) Meg­kér­tem, vi­gye más­hoz az al­bu­mot, mert ná­lam nem len­ne biz­tos he­lyen.

A becses album ma a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának féltett kincse.