1. A Nyugatban való megjelenés a 30-as évek derekán, úgy vélem, minden induló írónak és költőnek a legrangosabb irodalmi elismerést jelentette. Ebben az elismerésben aránylag korán, 22 éves koromban (1935) részesültem. Visszatekintve akkori, éretlen, mindenféle tekintéllyel packázó magatartásomra – inkább a fenegyerekeskedés, mint a szerkesztőségekben való csiszolt forgolódás jellemzett – fel kell ismernem, hogy Szerb Antal közvetítése nélkül talán még két-három évig is vártam volna ez elismerés kivárásának kísérletével, vagyis a Nyugat szerkesztőségében való jelentkezéssel. Szerb Antallal Makkai Sándor pesti lakásán ismerkedtem meg, 1934-ben, mikor megnyerte az Erdélyi Szépmíves Céh emlékezetes, magyar irodalomtörténetre hirdetett pályázatát. Zsengéim javát (vagy 8–10 verset), Makkai László mutatta meg neki, egyre-kettőre pedig már az Erdélyi Helikonból is emlékezhetett… Az ő kezéből került tehát Babits Mihály asztalára négy-öt versem, s nemsokára, 1935 őszén, a Nyugat hasábjaira. (Feltételezem, hogy Szerb Antal pártfogói fellépésének nyomatékot adott néhány versemnek a Válasz hasábjain való közeli megjelenése is.)

2. Nem annyira egyes költők és írók, mint inkább maga a légkör, az akkoriban immár több mint két évtizedes Nyugatból áramló eklektikus modernség hathatott. A Nyugatot egyébként úgyszólván gyerekkorom óta ismertem – sokáig csak külseje szerint, a töprengő Mikes-alakkal sötétlő címlap igézetében – mert apám az első szám megjelenése óta vásárolta, majd 1909-től, enyedi helyettes tanár korától előfizetője volt, s az évfolyamok sora jóformán velem együtt növekedett a Nyugat-könyvtár levelező lapjairól pedig hovatovább ismerősként néztek rám a költők és írók arcmásai… De ha ebben a folyóiratszámokba zsúfolt Pantheonban mégis valami sorrendet kell megállapítani, hol holtak és élők számomra alig különválasztható dimenzióban voltak jelen: egy kis koncentrálással túlzás nélkül állíthatom, hogy Ady Endre szelleme hatott rám, kamasz korom óta a legigézőbben, a legborzongatóbban. (Ez nem kis részben tulajdonítható a Jaschik-féle illusztrációknak, természetesen…) Utána, ebben az ösztöneim, vagy öröklött hajlamom alakította hierárchiában Kosztolányi következett, a Szegény kisgyermek panaszainak, a Mágiának Kosztolányija. És mindjárt mellette, de soha olyan szívenütően (egészen a késő versek Babitsáig) Babits Mihály. (Herceg, hátha megjön a tél is, Hegeso … Danaidák stb.)

3. A csütörtök délutáni teákon, Babits lakásán, a Vérmező felett, talán háromszor jelentem meg, és nem többször, habár a házigazda talált rá módot, hogy, olyan sok irodalmár vendége közt, reám is sugarazzon valamicskét érdeklődő megbecsüléséből… A Nyugat „vezérkarával” inkább Rédey Tivadarék Buday László utcai archaikus hangulatú, tudós-író-művész lakásán nyílt alkalmam találkozni, ahol Babitsékon kívül, Halász Gábor, Cs. Szabó László, Szerb Antal, Sárközi György volt gyakori vendég… Itt készültek, Hoffmann Edith művészettörténész (Rédey sógornője volt) áhitatos kezemunkájával azok a XVIII. századvégi ihletésű árnyékrajzolatok, melyek mintha egyenest Kazinczy Ferenc e kedvelt szórakozását folytatták volna. Aki H. E. reflektora elé ülhetett, s profilja egy-két percig ott feketéllett a falra feszített kartonlapon – remélhette, hogy egyszer s mindenkorra tesserát nyer a Magyar Irodalom Szentelt Csarnokába… Az a sajnálatos kimenetelű játszi dióverés, az esztergomi házikó tornáca előtt (talán 1937-ben), melyről az Élet és Irodalom munkatársának kérdéseire válaszolgatva, bőbeszédűen nyilatkoztam, de részletezése, ebből az alkalomból, ünneprontásnak minősülhetne – elbátortalanított a csütörtöki fogadó napokon való meg-megjelenéstől… Később, Babits Mihály betegségének súlyosabbra fordulása idején, már újra Erdélyben éltem; halálhíre 1941 augusztusában, nagyon megrendített, s egy-két álmatlan vagy rosszálmú éjszakát okozott, talán éppen azért, mert elmulasztottam Tőle illendőképpen elbúcsúzni.

A Magyar Csillaggal való kapcsolatom természetes folytatása volt a Nyugattal való kapcsolatnak. Illyés Gyulának erdélyi írókat toborzó körútja, a személyes barátság közvetlensége elmélyítette ezt a vonzódást.

6. Kielégítő válasz erre a kérdésre irodalomtörténész felkészültséget követelne meg… De az űr, vagy a szakadék, mely azóta sem töltődött be igazán, amióta a Nyugat, majd a Magyar Csillag megszűnt, rémítő kongással emlékeztet olykor arra, hogy

„volt valami, mi vissza nem tér
és nem lesz már többé soha!”