A Nyugatot a 20-as évek elején már állandóan olvastam, hatását irodalmi érdeklődésemre és írói fejlődésemre nagyon jelentősnek érzem. De ez természetes, hiszen a Nyugat majdnem maradéktalanul a magyar irodalom életét jelentette a XX. század első felében. A Nyugat ideje alatt akadt a magyar szellemi életben nem egy kiváló érték, aki a Nyugat nélkül futotta meg útját, nagy átlagban azonban a Nyugat jelentette a magyar író, a magyar költő számára az irodalmi elismertetést.

Írói munkásságom – sajnos – későn kapcsolódott a Nyugathoz. Pedig már a 30-as évek közepén biztattak barátaim, hogy a konzervatív folyóiratok és lapok helyett küldjek verseket a Nyugathoz. A 30-as évek végén Illyés Gyula útján kerültem kapcsolatba a Nyugattal és Babits Mihállyal. (Ennek egyik érdekes dokumentuma Illyés Gyula 1941-ben Tihanyból hozzám írt verseslevele.) Első verseimet 1939. szeptember 1-én közölte a Nyugat: Két költő címen – Berzsenyiről és Kölcseyről. Ezután rendszeresen megindította számomra a kiadóhivatal a folyóiratot. Több versem jelent meg a Nyugatban, a folyóirat megszűnéséig. (Lásd: a folyóirat Repertóriumát.)

A Nyugatot már korábban: 1933 tavaszán meghívtam Szombathelyre, a Faludi Ferenc Irodalmi Társaságba (melynek elnöke voltam) szereplésre. Móricz Zsigmondhoz küldtem a meghívást, de ő jelezte, hogy megvált a Nyugattól, így Móricz Zsigmond és felesége: Simonyi Mária magánemberként voltak a vendégeink. Később – 1934-ben vagy 1935-ben – a Nyugat mégis szerepelt Szombathelyen. Erre az alkalomra behívtuk Csöngéről a már fiatalon is jelentős költőbarátunkat: Weöres Sándort. Az irodalmi esten Gellért Oszkár, Nagy Endre, Kosztolányi Dezső szerepeltek, Ascher Oszkár pedig a Nyugat költőitől verseket szavalt. Kosztolányi Dezső (akkor már beteg volt, de a súlyos betegség nyomai nem látszottak rajta) – több verse közt – a Hajnali részegség c. versét is felolvasta. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a versmondás. Nem szavalt, de a vers lelkét adta át hallgatóinak. Kosztolányi több levélben invitált a Logodi utcába, de ezeket az alkalmakat – ahogy Móricz Zsigmond leányfalui meghívását is – sorra elmulasztottam.

A Nyugatban a 40-es évek felé Babits bátor írásai adtak erőt az embertelen idők elviseléséhez. Babitsnak ezek az írásai Adyt idézték fel, az őrzők hűségét: az emberséghez és magyarsághoz. Szegény ország című verseskötetem (megjelent 1941-ben) nem egy darabja ezek szuggeszciója nyomán íródott és költészetemben is kiteljesedést, emelkedést jelentett.

A Magyar Csillag – Babits Mihály halála után – a Nyugat szerepét vette át, a jogfolytonosság, a szellemi örökség se változott, hiszen Illyés Gyula már évek óta a lap „tutora” volt. A Magyar Csillagban is több versem jelent meg, melyeknek abban az időben komoly visszhangja volt. A Magyar Csillagot is több ízben meghívtam Szombathelyre, de 1942-ben Illyés betegsége miatt nem jöhetett, később 1943 tavaszán jött el Cs. Szabó Lászlóval.

Nemzedéktársaim közül talán Illyéshez fűz a legtöbb szál, a közös származás, a közös küzdelem és a több évtizedes baráti együttműködés is.

A Nyugat a tehetség, a szellem, a szabad lelkiismereti megnyilatkozás otthona volt. S ezt a XX. század magyar irodalmának legnagyobbjai – élükön Adyval – szolgálták és friss erővel védték, erősítették: nemzedékeken keresztül. S olyan szerkesztők szervezték ezt a munkát, mint – az első időkben – Osvát Ernő, Ignotus, Fenyő Miksa, később Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár, Illyés Gyula.

A Magyar Csillag pedig szinte tizednyi idejével is: nehéz időkben virrasztott a nemzeti génius felett.

Pécs, 1970. november 25.