Amikor valami nehezet, bonyolultat, kényeset kell mondanom, úgy tapasztaltam, az a legkényelmesebb módszer, ha azzal vágok neki, hogy a sértésig kurtán, egyszerűsítve, durvítva, mai szóval „sarkítva” fogalmazom meg és csak utóbb próbálom részletezni, árnyalni, a botrányt elsimítani. Azt is kockáztatva, hogy az emberek felháborodásukban az enyhítő körülményekre már nem figyelnek – mert nekik meg így a legkényelmesebb.

Mindegy – kezdem a botránkoztatással. Első Nyugat-beli megjelenésem, vagy negyven évvel ezelőtt, pontosabban 1932 szeptemberében, nekem nem okozott nagyobb örömet. Tudtam persze, hogy ez eredmény, de jól emlékszem, sőt, már akkor sem kerülte el a figyelmemet, hogy az elégtételt leértékelte némi csalódás, ráfanyalodás, úgy is mondhatnám, a megalkuvás érzése.

Az öregebbek közül bizonyára élnek még néhányan, akik ezeket az érzéseket annyi idő után is meg tudják érteni. Másokra viszont kivált nemzedékemnek valamivel fiatalabb tagjaira, gondolom, nemcsak azért hat megbotránkoztatóan fenti egyszerűsítésem, mert a Nyugatban megjelenni kitüntetés volt, hanem azért is, mart nekik sokszor, ellenkezőleg, lázadó elszántság kellett hozzá, hogy a Nyugathoz vonzódjanak. Az iskola, az egyház, a hivatalos Magyarország szemében a Nyugat akkor még mindig, tán inkább is mint valaha, destruktív, zsidó lap volt, sőt, kommunista – mert hát mit nem neveztek akkor kommunistának? Aki arról felől jött, annak a Nyugatban megjelenni szembefordulást jelentett környezetével, osztályával, olykor még a családjával is.

Ilyen szembeforduláson, majdnem szakításon én is átestem, persze, de már korábban, legelső megjelenésem alkalmából Kassák lapjában, a Munkában. Nyugat-beli szereplésemen apám csak rezignáltan, de már enyhe elnézéssel csóválta fejét. Amikor Kassák hozta versemet, arra bezzeg roppant büszke voltam. Holott már a Munka sem volt az igazi. Az igazi Kassák előző folyóirata lett volna, a ragyogóan avangardista Dokumentum. Az ő akkori munkatársai, Füst Milán (akinek ott olvastam először írását), Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh Andor meg az ismeretlen Zelkovits Zoltán volt az egyetlen gárda, melyre úgy néztem föl, hogy „hej, ha én is, én is köztetek lehetnék!” Ehhez képest már a Munka sem álmaim lapja volt, különösen az első számok után: célirányossá szelidült avangardizmusában akkor sem találtam volna helyemet, ha közben egyéb okok miatt össze nem különbözöm Kassákkal. Akkor már – ha nem is az irodalmi színvonalukért vagy stílusukért – a tudvalevően kommunista folyóiratokban megjelenni: ez volt a becsvágyam. Ez persze nehezebben volt kielégíthető, mintha a Nyugatra ácsingóztam volna. Akkor éppen, ha nem is bevallottan, de ténylegesen, a kommunisták irodalmi folyóirata, a 100% utóda a Forrás volt – ott jelentkeztem. Két szerkesztője közül Kodolányi világnézeti okokból urasította el a verseimet, azzal, hogy nem eléggé szocialisták (vagy ahogy ő mondta: szociálisták), Gereblyés László a formai színvonalukat nem találta elfogadhatónak. E súlyos vereségből gyakorlatilag az következett, hogy elhatároztam: hívás nélkül többé semmilyen szerkesztőségnek sem viszek verseket; elvileg az a belátás, hogy választott utaimat elzárták előlem – és ebben a (más tapasztalatokból is eredő) felismerésemben csöppet sem vigasztalt, hogy József Attila, Zelk, de még a fiatal Radnóti sem találtatott megfelelőnek. Általában véve is, azok a versek, amiket ma a két háború közti szocialista költészet példáiként tartanak számon, rendszerint nem az illegálisan hivatalos kommunista folyóiratokban találtak közlésre, mégcsak nem is a Népszavában – amelynek semmivel sem volt szűkebb a tilalomrendszere, sőt, még bővült azzal, hogy kiterjedt a kommunistagyanús írásokra – hanem néha olyan polgári lapokban is, mint a Pesti Hírlap, vagy a 8 Órai Újság. Gelléri Andor Endrének a Sallai és Fürst kivégzésére írt novellája például, az Ukránok kivégzése, néhány visszautasítás után a Nyugatban jelent meg (mint egy pályázat díjnyertese), igaz, hogy csak négy év múlva, mikor a beavatottakon kívül már senki sem tudta, milyen hazai esemény volt az alapja. „Akkor már mégis a Nyugat a legjobb” – nyilván nem csak én vontam ilyen rezignált egyenleget. És ezt neveztem az imént a „ráfanyalodás” mozzanatának.

Ami már közel áll ahhoz, amit én, szándékos durvasággal, a megalkuvás érzésének mondtam. Ehhez persze tudni kell, hogy a Nyugatnak akkor már, ahogy ma fogalmazzák, elég rossz sajtója volt a baloldal legkülönbözőbb vidékein – a „sajtóba” a nem olvasható, de tapasztalható, általános légkört is beleértve: Emlékszem például, hogy gimnazista koromba betévedtem egy Dokumentum-estre, melynek műsora főleg a Nyugat nyilazásából állt. (A történelmi hűség kedvbért meg kell jegyeznem, hogy Illyés nem lépett fel ezen az esten.) Én abban az időben még nemigen olvasgattam a Nyugatot – az egész műsort valamilyen bennfentes kabarénak érzékeltem csak. Pedig akkor éit még Osvát – éppen ő volt a céltábla középpontja. Osvát halála után ez az ellenszenv átterjedt a Lipótváros kulturális közegére, a Nyugat leghívebb olvasóira, sőt, a polgárságnak – nem: a burzsoáziának – olyan rétegére is, amely legföljebb nagynéha nyitotta ki a Nyugatot. Abban, hogy Ignotus neve lekerült a címlapról, a liberalizmus elárulását sejtették. Hogy Móricz társszerkesztő lett, csak megerősíttette a gyanút: bevezető programcikkének már a címe is – Nemzeti Koncentráció – bizalmatlanságot ébresztett. Néhány év múlva viszont Móricz kiválása megint újabb érdekeltségeket fordított a Nyugat ellen, amelynek példányszáma, gondolom, ekkoriban lehetett a mélypontján. Legkövetkezetesebb a marxista bírálat volt. Erről az oldalról ritkán nyilvánult meg annyi bölcsesség vagy méltányosság is, amennyit Kodolányi tanúsított, még kommunista korszakában, Osvát halála után, éppen az említett Forrás c. lapban: „A mai irodalmi fiatalság nagy része reakciósabb sokszor Ignotusnál és Babitsnál is. Az új fiatalság egy része nyíltan vagy burkoltan fasiszta.”

Osvát halála után a bírálat, a gúny egyre inkább Babitsra összpontosult, aki attól fogva egyet jelentett a Nyugattal – egyébként már korábban is kihívta maga ellen a támadásokat. És milyen ihlető volt ez a téma, micsoda ötletességet szikráztatott fel mindenkiből! Csupa szellemes, kiélezett megfogalmazás, amely, tekintet nélkül igazára vagy igaztalanságára, mind „ült”. Babits tanár úr, filozopter az irodalomban, a Dala-dög – hogy csak a legismertebbeket említsem… Kassák sanda mészárosnak titulálta egyik cikkében, amely a sokakat ingerlő Baumgarten-díj ügyét összekapcsolta Babits híres tanulmányával, Az írástudők árulásával. Legmélyebb nyomot alighanem ez a támadás hagyott bennem: a Munkában jelent meg, abban az időben, amikor még kételymentes Kassák-tanítvány voltam – aztán meg Az írástudók árulását én sem szerettem. Kassák cikke a maga nemében mesteri volt, az a fajta, nehezen rajtakapható, de annál hatékonyabb torzítás, amelynek módszere: egy mű, egy gondolatmenet valamelyik szakaszát összefüggéseiből kiragadva felnagyítani, és abból vonni le a következtetést. Kassák is így írhatta le Babitsról: „a költő fölmutatott Igazsága a legönzőbb vallási, faji és osztályigazságok egyike”. És ezen a mondaton én akkor meg sem ütődtem… Azon is csak most, visszatekintve kezdek csodálkozni, hogy Babits, aki soha, igazában még József Attila halála után sem tudta megbocsátani a huszonegynéhány éves költő szertelen hetvenkedését, Kassák megfontolt és leleményes inszinuációi fölött napirendre tért – hiszen Kassák, verseivel, regényeivel és novelláival akkor is és mindvégig a Nyugat legtöbbet szereplő írói közé tartozott.

Ennek a sajtónak és légkörnek a hatásától akkor sem tudtam teljesen szabadulni, amikor már kezdtem függetlenebbül gondolkodni. Az Osvát halálát követő évben az új, páros szerkesztést a Nyugat jobbra fordulásának tekintették, nekem azonban nem volt különösebb kifogásom Móricz bevezetője, a sokak szemében gyanús Nemzeti koncentráció ellen – Babits programcikke, a Baloldal és nyugatosság még jobban tetszett Azt is tudtam már akkoriban, hogy az az új irodalom, ami engem legjobban érdekel, javarészt a Nyugatban jelenik meg. Mégsem vittem a Nyugathoz verset: komolyan vettem, amit a Kodolányitól és Gereblyéstől nyert visszautasítás után megfogadtam: hogy nem jelentkezem többé szerkesztőségnél. A mi hátvéd-avangardunk szorításából szabaduló próbálkozásaimat Kosztolányi elé terjesztettem ítélethozatalra, főképpen azért, mert ő semmit sem szerkesztett. Hogy Kosztolányit láttam, megismertem, beszélhettem vele, hogy átkarolt és bátorított, pályám legnagyobb ajándékai közé tartozik. Hogy nemcsak a költészete és prózája, de a külső megjelenése, modora, eleganciája is vigasztalt, segített, bizalmat adott az élethez, az emberiséghez, Magyarországhoz, részben megpróbáltam érzékeltetni A félbeszakadt nyomozásban – mindezt kár volna itt kurtábban és közhelyesebben megismételni. Kosztolányi vitte el a verseimet a Pesti Hírlaphoz meg a Nyugathoz, pontosabban Gellért. Oszkárhoz. – Nem ígérek semmit – mondta előzőleg –: nekem ott nincs nagy befolyásom. De próbáljuk meg. – Csakugyan, Babits még nem találta közlésre érettnek a verseimet, azt üzente – Gellérten és Kosztolányin át –, vigyek majd neki személyesen újakat. Különben is, magyarázta Kosztolányi kissé merev hangon, Babits elve, hogy ki kell várni, míg a tehetségből olyan költő fejlődik, akire számítani lehet. –De légy nyugodt – tette hozzá vigasztalóan –: fogsz írni a Nyugatba.

Nem is nagyon nyugtalankodtam, és Babitsnak sem vittem verset egyelőre. De kezdtem eljárni a Britannia, majd az Ostende kávéház különtermébe, a Nyugat irodalmi délutánjaira, főként Kosztolányi kedvéért, aki gyakran olvasott fel és elbűvölően vitázott. A Nyugat-délutánok egyébként is szellemesek és szórakoztatóak voltak. A mulatságról elsősorban a vitavezető Nagy Endre gondoskodott és persze Karinthy, sőt – bár inkább akaratlanul – Kassák. Babits is megjelent néha, de engem senki sem mutatott be neki, és én sem törekedtem, hogy megismerjem.

Egyik ilyen Nyugat-délutánon történt, két évvel Kosztolányi közbenjárása után, hogy megszólított Gellért Oszkár: miért nem küldök már új verset. Így jelent meg első versem a Nyugatban – mert az újak között volt, amit Babits elfogadott – és ezt mint már említettem, nem éreztem igazi dicsőségnek, sőt, most már minden észok ellenére, egy kicsit még mindig röstellkedtem is miatta. Aztán megjelent az első kötetem, és rá Sárközi Györgynek – akit ugyancsak nem ismertem még – lelkesítő kritikája a Nyugatban, aztán eljutott hozzám a híre, hogy Babitsnak nincs rossz véleménye a kötetről, aztán, egy évvel az első után, megjelent a második versem is. És csak ekkor mentem el Babitshoz.

Közben sok minden történt, a világban is, bennem is. A Nyugat huszonöt éves jubileumán Zelk meg én egymás mellett ültük a Zeneakadémia erkélyén és néztük, ahogy felvonul a dobogóra az első nemzedék, aztán a második: Erdélyire, Illyésre, Gallérire, Pap Károlyra emlékszem. – Mit gondolsz, ezekből is lesznek olyan figurák? – súgta nekem Zelk. Elértettem. Mi a fiatalokkal vállaltunk közösséget, akik politikai harcmezőről jövet és odakészülve, aránylag kopottan, kedves félszegséggel, mégis lelkesen és dacosan helyezkedtek el. De a szépség, bátorság, hit a szmokingos öregekből sugárzott – mert nekünk persze öreg volt ez a negyven és ötven közötti, dicsőséges gárda. Igen, ahogy ott álltak, Schöpflin, Móricz, Füst Milán, Babits, Karinthy, Kosztolányi, Szép Ernő, látványosan példázták, hogy milyen erő és bőség tárháza még mindig a Nyugat, amely minket is befogadni készül. Aztán egyszerre Babits lépett előre, és hirtelen megéreztem, hogy felépült abból a hisztérikus összeroppanásból, amelynek a Magyar költő kilencszáztizenkilencben volt a kezdete, és befejezése talán éppen Az írástudók árulása. „Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbanószer földön és föld alatt”, mondta többek között és még azt is, hogy „gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban, s gyilkos ideológiák a lelkekben”. Aztán megjelent a Versenyt az esztendőkkel, és többé nem lehetett kételkedni Babits költői megújulásában. És aki a (máig is legnagyobbrészt kiadatlan) Könyvről könyvre kritikai vívásait figyelemmel kísérte, és olvasta, hogyan ír Nagy Lajosról, József főhercegről, Herczeg Ferencről, az Akadémiáról, a katolikus költészetről, annak lehetetlen volt észre nem venni, hogy Babits harciasabb és meg nem alkuvóbb, mint akár a háború alatt volt. Ebben a költői és szellemi megújulásban volt része Illyésnek is, aki előbb hatott Babitsra, mint Babits őrá. Akárhogyan is, a Nyugat együtt újult meg Babits-csal. Nemcsak a maga nevében szólt abban a karácsonyi üzenetben, amelyet – mivel – maga beteg volt –, jól emlékszem, Nagy Endre olvasott föl helyette valamelyik Nyugat-délutánon: „meglehet, hogy az igazi irodalmárban mindig van valami a forradalmárból is, s talán rá is szolgáltunk minden gyanúra, s üldözésre… legmélyemben mindig elégedetlen és forradalmár voltam… még konzervativizmusom is dac és lázadás! értse aki érti.”

Hamarosan megértettük. Mintha csak Babitsnak a Zeneakadémián mondott – akkor még érthetetlenül riasztó – jóslatát akarná igazolni, kitört a beszédben említett Apokalipszis: Hitler győzött. Tudtam-e, hogy ez is belejátszik abba a megváltozott érzésbe, mellyel végre elmentem Babitshoz? Aligha. De annyi bizonyos, akkor már büszke voltam rá, sőt – miért legyek szemérmes? – dicsőségnek tudtam, hogy a Nyugat munkatársa költője lehetek. Az Apokalipszissé növekedett, fenyegető hatalom – amelynek szellemi előőrsei már áthatoltak határunkon – új értelmet adott a Nyugat megújulásának, újjárendeződésének, újfajta harciasságának. Ebben az összefüggésben Kosztolányi kötekedően, sőt kihívóan egyéni csatározása, de még a Nyugat harmadik nemzedéke, az én nemzedékem egy részének tartózkodó politikai finnyássága is szerves része volt annak a tartós immunitásnak, amellyel a Nyugat a fegyverekkel fedezett fertőzésnek, az új, apokaliptikus hatalom előretolt, szellemi ékeinek útjában állt.

És ha e visszatekintés elején minden fenntartás – bár nem minden szégyenkezés – nélkül vallottam be, hogy legtunyábban alighanem én dőltem be a Nyugatot körülvevő rágalmaknak, ezzel némi jogot szereztem a kérkedésre: talán én vettem először észre, hogy a Nyugat második hőskorának lehetünk a részesei. Sokkal hálátlanabb, sőt, veszélyesebb hőskor volt az elsőnél és távolról sem olyan mutatós. De végül is az öntelten őszinte és elszigetelten magyar maradiság megostromlásához sem szükségeltetett nagyobb hősiesség, mint az ellenálláshoz egy forradalmi álarcot viselő reakció virulens világáramlatával szemben. És ahogy a dicsőséges támadás hőse és vezére Ady: a kevés reményű, de elszánt defenzíváé Babits volt – ezzel is beteljesítve a párhuzamot Petőfi és Arany szerepével és összetartozásával.

A defenzívának ezt a vezéri szerepét lehetetlen lett volna betölteni politikai érdeklődés nélkül. Babitsról veszélyes és hamis legenda él a köztudatban, ellenségeinek és hívei egy részének szemében ugyanaz a torzkép, csak másféle előjellel. Mintha afféle, politikától és általában élettől elvonatkoztatott, vértelenül fenkölt szellem lett volna. Tagadhatatlan, hogy ebben része volt neki magának is, az „elefántcsonttorony” hangoztatásával. De hát ez nála elérhetetlen vágyálom volt! Személye is, műve is, olykor sajnos, olykor – mint például élete utolsó évtizedében; amelyet én a Nyugat második hőskorának nevezek – szerencsére, érzékenyen reagált a politikára. Az elefántcsonttorony helyett is később „őrtoronyról” beszelt. Amikor együtt lehettem vele – milyen ritkán, sajnos! – legalább annyit beszéltünk politikáról, mint irodalomról. Vagyis ez sem helyes fogalmazás, mert a költő nála is jóformán elválaszthatatlan volt – erről bárki meggyőződhetik, ha elolvassa a Nyugatban a Könyvről könyvre sorozatát.

Emlékszem a háború kitörését követő, legelső hétfőre (mert ez volt a Nyugat-asztal napja), a Danakorzó kávéházban – néha csodálkoztam is, hogy Babits szereti, legalábbis elviseli ezt a zajos, forgalmas helyet, a Korzón. (Később gyakran gondoltam rá nosztalgiával, hogy olyan hely volt, ahol senkivel sem kellett találkoznom, akivel csak viszolyogva foghattam volna kezet.) Radnótival mentem le: kíváncsiak voltunk, mit mondanak ebben a helyzetben az „okosok”. Szokatlanul sokan jelentek meg, részint ugyanilyen okból, részint meg, mert hallották, hogy Babits – aki betegsége miatt már nemigen járt el hazulról – ugyancsak lejön. És ott is volt, az akadozó lélegzetvételével és beszédével, és áhitatos izgalommal leste azoknak a szavát, akik újságnál vagy a rádióban dolgoztak és úgy első kézből hallották a híreket. Kabarészerű hatást keltene, ha beszámolnék az ott elhangzott véleményekről és jóslatokról – Hitler gyors veresége és Magyarország semlegessége volt a legkevesebb, amit megcsillogtattak előttünk. De Babits, félszegen mentehetőző és kételkedő kérdéseivel és közbevetéseivel, sokkal józanabb politikai érzékről tett tanúságot, mint a tájékozott bennfentesek. Halála előtt három héttel is, amikor utoljára láttam, Esztergomban, egy esős, szeles, szürke nyári napon, és látszólag már egyebe sem élt, csak a koponyává csupaszult csontjaiból kilobogó, konok, sötét, átható szeme, ez volt az első kérdés, amit a papírra felírt (mert beszélni már jóideje nem tudott): „Mi újság a frontokon?” Mi hárman – Ortutayval és Radnótival jártunk nála – egymás szavába vágva, szorongatottan panaszoltak a németek váratlanul villámgyors előnyomulását Oroszország mélyébe. Most is ő volt a józanabb – ezt írta: „Ne féljetek, agyongyőzik magukat.”

Igen, azt hiszem, elmondhatom: tudtam akkor is már, hogy mekkora költő halt meg. Azt azonban még nem tudtam teljes egészében felmérni, milyen nagy és tiszta szellemmé nőtt élete utolsó évtizedében. Csak később, amikor összehasonlíthattam a vele egyenrangú kortárs költőkkel, ébredtem rá, hogy éppen a kor nagy fenyegetésével és fertőzésével szemben (és Yeatsről, Ezra Poundról, Gottfried Bennről nem is beszélve) gondolkodásukban Valéry és Eliot is – ehhez képest – vidéki úriemberek voltak.

Megdöbbentett, mennyire személyes veszteségem lett a halála (erről még most sem tudnék beszélni) – csak egyet nem éreztem: hogy korán halt meg. Hiszen majdnem ötvennyolc éves volt már! és a műve olyan gazdag, teljes – el sem tudtam képzelni, hogy a Jónás Könyve után folytatni is lehet. Mélyebb jelentésében jelképesnek is éreztem ezt a halált, alig hat héttel azután, hogy látványosan beléptünk a katasztrófába, sőt, ezen túl valamilyen szívszorító elégtételt arra a gondolatra, hogy az óriások nemzedékének éppen legtündöklőbb hőseit már nem találja itt a várható jövendő szégyene.

Aztán nemsokára megjelentek a Hátrahagyott versek, benne a félbemaradtak, az utolsó töredékek – akkor elszégyelltem magam, megint egyszer, de nem utólszor. Hogy az „őrtorony” is védhető volt még egy darabig, csak jóval később láttam be. Hogy Illyés a Magyar Csillaggal – tudvalevő, hogy nem engedélyezték Nyugat néven – töretlenül folytatta a második hőskort, csak éppen még nehezebb körülményék közt, nagyobb veszélyekkel. Illyésnek nem volt olyan világtörténelmi éleslátása, mint Babitsnak: ő többre becsülte Hitlernek és birodalmának erejét – a Hajszálgyökerek jegyzeteiben be is vallja ezt a tévedését. De ez a számítási hiba még jobban kiemeli a becsület és a hűség szerepét a Nyugat második hőskorának abban a meghosszabbításában, ami a Magyar Csillag volt. Igaz, hogy az őrtoronyból menedék lett – szekértábor, ahogy Illyés nevezte –, mely befogadta a menekülőket, málhástól, nyájastól – de ez nem csökkentette, inkább növelte hadászati és erkölcsi értékét. Tudom, hogy voltak, akiknek a tehetségét Illyés nem sokra tartotta (mindegy is, hogy helyesen vagy helytelenül), mégis többel szerepeltek a Magyar Csillagban, mint a Nyugatban – pusztán mert máshol nem szerepelhettek.

Tudom – de akkor nem tudtam eléggé. A vízből kimentettek sem érzékelik a mentőcsónak veszélyes helyzetét, sőt, megesik, hogy hála helyett gyanakvással fizetnek, mert az ő szemükben gyanús már az is, akinek módja van a mentésre. Ha a Magyar Csillag – a Nyugat liberalizmusát követve – szélesre tárta kapuját az újabb irányok és tehetségek előtt, árulásnak számított sokak szemében, akik megalkuvásnak tekintették a védelemhez való toborzást is.

Az én legostobább előítéletem éppen Orley és Ottlik nevéhez fűződik. Egy kicsit úgy voltam velük, ahogy Gide nézte Proustot. Örley a Magyar Csillag segédszerkesztője volt. Édesanyjának – amint Illyés olyan virtuóz tapintattal fogalmazta meg 68-ban, Örley válogatott írásainak előszavában – „híres politikus volt közismert hódolója” (ennyit tudhattunk a Magyar Csillag korában), „férje végül”. Ez a politikus Magyarország miniszterelnöke volt. Hamar megszületett a befeketítő legenda: „őrségváltás” – ez új szó volt akkor, piszkos szó. Ismertem Örleyt személyesen is, még a rádióból, ahol Cs. Szabót váltotta fel az irodalmi osztály élén. Dzsentris-katonás modora csak megerősítette a legendát. Hiába, hogy mindig csak megbecsülését tapasztaltam – álnok jó modor, gondoltam. Ha novelláiba belelapoztam a Magyar Csillagban, jótársasági életet, viszonylatokat és környezetet szimatoltam ki belőlük – ennyi elég is volt nekem. Villogó kritikáiból sem ismerhettem meg kemény, radikális szellemét – kedvetlenségemben elsiklottam fölöttük. Legjobb barátjával, Ottlikkal ugyanígy jártam – az sem szolgált mentségéül, hogy neki már a Nyugatban is jelentek meg elbeszélései. Mea culpa – írta Proust-nekrológja fölé Gide. Én nem késtem el ennyire. 1944 nyarán barátkoztunk össze Örleyvel, ősszel Ottlikkal. Osztályelfogultságaimért a megszégyenülés Ottlik lakásán ért utol; ott olvastam végig összes műveiket. Volt rá időm: ebben a lakásban vesztegeltem végig a Szálasi-korszakot.

Köztük. És mivel állandóan érintkeztem velük, és kizárólag velük, no meg a többször is felbukkanó Kálnokyval – akinek nemcsak a költészetét, a személyét is régóta szerettem – sohasem éreztem a Nyugat szellemét olyan behatóan, mint abban az időben. Akkor nekem ők voltak a Nyugat. És így történt, hogy amikor már nemcsak a Nyugat, hanem a Magyar Csillag is megszűnt létezni, én még mindig a Nyugat menedékében éltem.

*

Nem hinném, hogy a felszabadulás után megindult és több mint egy évtizedig tartó támadások és tiltások sokat ártottak a Nyugatnak. Ellenkezőleg, ma már meggyőződésem, hogy mindez a tilalmasság dicsfényébe vonta, és ezzel, hacsak egy szűk körben, is, meghosszabbította befolyását. Amint ezt a befolyást felszabadították, már meg is szüntették: a Nyugat majdnem teljesen elvesztette vonzerejét az újabb nemzedékekre.

Legkivált Babits van legyőzve: sem költészetének, sem szellemének nincs többé eleven hatása a– éppen utolsó évtizedének tanulmányai csak szétszórtan és nehezen. hozzáférhetőek. Nagy ellenfelei győztek, Szabó Dezső és Németh László, Kassák és Lukács: a fiatalság szívében és eszében ők foglalják el azt a helyet, ami – nézetem szerint – Babitsot illetné meg. A hasznosságról nem is beszélve. Ezen a helyzeten egyhamar aligha lehet változtatni.

Közben, anélkül, hogy Babitshoz hűtlen lettem volna – sőt, alakját, költészetét, gondolkodását egyre magasabbnak látom – én is megértem Adyhoz, a Nyugat leglelkéhez. Miért, hogyan? Ezt most nem merném elemezni – messzire vezetne. A Nyugat nagyjai közül természetesen amúgyis neki van a legtöbb esélye rá, hogy „ifjú szívekben” folytassa életét. És ha van még lehetőség Babits feltámasztására, az leginkább a félreértésektől megszabadított Ady-hatás. Miatt ahogy életükben is Adynak szerves és szükségszerű kiegészítése volt Babits. És ahogy Székely Aladár fényképén összehajol a fejük. És amikor Ady „a sümpölygő aljak fölött bércnek” és „fölső, magyar szerelemnek” nevezte Babitsot, bármilyen adysan is, a lényeget mondta el róla. Egymás ellen kijátszani őket, éppen olyan képtelenség, mint Petőfit és Aranyt elválasztani egymástól.

De hiszen általában is olyan a Nyugat egész nagy nemzedéke, mint a katolikus dogmában a szentek egyessége: megbonthatatlan sokféleség.