Első pillantásra úgy hat, mint egy csoda, vagy mint egy hadtörténeti hőstett egy maroknyi csapatról, amely puszta kézzel bevesz egy megerősített várat. Hiszen tudvalevő, hogy a Nyugat meghökkentően kis példányszámban, átlag ezer példányban jelent meg, sokkal kisebb honoráriumot is fizetett, mint az Új Idők, vagy Tisza István Magyar Figyelője, vagy a nagy napilapok, rágalmak záporoztak feléje, egyházak, egyetemek, Akadémia, a politika legnagyobb tekintélyei szórták feléje szidalmaikat, egy olyan kiváló irodalomtörténész, mint Horváth János azt tanította, hogy a Nyugat megfertőzte a magyar „nemzeti klasszicizmus” szellemét, nem annyira irodalmi folyóirat volt, mint egy „veszedelmes politikai irányzat”, az „általános választójogért folyó harc újságírófiókja” s Magyarország felbomlasztására tört. Mi a magyarázata, hogy az írók becsvágya mégis az volt, hogy ebben a kis példányszámú, rosszul fizető folyóiratban jelenjenek meg, amelyre tetejében folytonosan hullt a csúfolódás és az átok, mi a magyarázata, hogy ha egy fiatal költőnek megjelent ott három verse, úgy érezte, hogy máris tagja lett a legelőkelőbb lovagrendnek, s végül, hogy ez a folyóirat korszakhatárt jelöl irodalmunk történetében, mert átalakította irodalmunkat, a magyar művelődést s így közvetve társadalmunkat is?

Mi magyarázza ezt a csodát? Először is az, hogy a Nyugat zászlója Ady Endre volt, s ez rendkívüli jelentőséget, súlyt és félreérthetetlen jelentést adott a folyóirat közleményeinek, olyan fényreflexet vetett az egész lapra, hogy a legsápadtabb szonettek is életet és színt nyertek tőle. A Nyugatban következetesen hirdetett és követelt irodalmi elv: az egyéniség őszinte és szabad kifejezésének joga és parancsa, Ady költészetének és az egész új művészetnek elvi vetülete és támasztéka volt. E szabadságelv védelme alatt a Nyugat írói különböző mélységű változást kívántak végrehajtani: megújítani irodalmunkat és (bár a folyóirat alig foglalkozott politikával) felőrölni a magyar társadalom ósdi intézményeit és előítéleteit, egy új Magyarország vágyképe lebegett előttük, minden gondolatuk, jelzőjük egy műveltebb és demokratikusabb Magyarország felé repesett, közleményei nemcsak jó versek és novellák voltak, hanem ugyanakkor fontos, bátor cselekedetek is.

Mert közös volt az az alapérzésük, hogy az egykorú Magyarországon nem találják helyüket. Egyéni eltéréseinek nem volt jelentősége.

Mind utálták a grófi parazitaságot, a polgári korlátoltságot, mind szenvedtek a magyar ugartól, s a paraszt és proletár iránt több-kevesebb rokonszenvet éreztek. S mert szenvedtek a magyar ugartól, „finom remegésekbe”, a művészetbe menekültek. De ha látszólag puszta irodalmat csináltak is, jelentőségében az is túlnőtt a puszta irodalmon, egy társadalmi szabadságharc fegyvertényévé. Még a jelzőik és rímeik is politika volt. Érezni rajtuk, hogy írójuk szakít a múlttal és a holnapba vágyik. Szokatlan szókötéseik is arra szolgáltak, hogy meghökkentsék, gondolkodásra izgassák a tunya agyvelőket. Művészi arisztokratizmusuk tehát nem népellenes, hanem ugarellenes, parlagellenes tüntetés volt. Humanisták voltak, s ez éppúgy fölé emelte őket az osztálykorlátokon, mint a sovinizmuson; nem véletlen, hogy a világháborúban is megőrizték a nemzetközi összetartás tudatát. Nem arra törekedtek, hogy költészetük mindenáron népszerű legyen, egy történelmi hivatás lebegett előttük. Ezért éppúgy ellenálltak a konzervatív hatalmasságok támadásainak, mint mecénásuk követelésének, hogy a Nyugat nagyobb népszerűsége kedvéért fogadják soraikba Gárdonyit és Bródy Sándort. S van a csodának még egy magyarázata: az írói tehetségnek, a színvonalnak, az irodalmi élet morális tisztaságának tisztelete, az olcsó népszerűséget, anyagi sikert lenéző szellem, mely a Nyugatban uralkodott. Stefan Georgeról feljegyezték, ahogy mikor első találkozásra ment egy általa felfedezett fiatal költővel, a pillanat ünnepi jelentőségétől áthatva cilindert tett a fejére. Osvát Ernő cilinder nélkül fogadta a fiatalokat (többek közt azért is, mert nem volt neki), de belül mindig cilindert hordott, ha alkotó tehetséggel volt dolga. Így lett a Nyugat legenda, már megindulása első éveiben is. A fasiszta kormány annak idején a Nyugat helyett Magyar Csillag címen engedélyezett egy új folyóiratot. De a Magyar Csillag álarcában a Nyugat élt tovább. A humanizmus és a szellemi szabadság olyan tiszteletét oltotta munkatársaiba, hogy ez egy-kettő kivételével a legförtelmesebb időkben is megvédte őket a fertőzéstől. Nem legutolsó érdeme, hogy úgyszólván valamennyiükön felismerhető a Nyugat bélyege.