A Kossuth-díjas prózaíró, szerkesztő, a Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja hosszú betegség után, életének 86. évében hunyt el.
Szilágyi István emlékére
Sokan és sokat fognak még írni a két (vagy három) nagyregényről, amelyekkel Szilágyi István egyszer s mindenkorra az elsők közé helyezte magát az erdélyi és anyaországi irodalomban egyaránt. (Erre a mondatra rettentő indulattal válaszolna: hite szerint nem létezett elkülönült kolozsvári irodalom. Éppen ő maga nagyszerű bizonyítéka annak, hogy valóban nem létezik, hiszen a magyar nyelvű irodalom, a térkép szeszélyétől függetlenül: egy.)
Ami viszont jó eséllyel kimarad a nekrológokból, és feltehetően az irodalomtörténetből is: az a teljesen rá szabott szerep, amelyet az eltelt évtizedekben az erdélyi magyar irodalmi életben betöltött. Szilágyi István mindenre kiterjedő, mindent számba vevő, mindenért szinte személyes felelősséget vállaló figyelméről szót kell ejteni. A kinti magyarság településenkénti statisztikáitól a nagycsaládos édesanya által életében gyermekei számára elkészített összes tízórai számáig minden érdekelte, mindenről katalógust vitt. Mint egy jó gazda, táblázatai évtizedes távlatokban rögzítették lapjában, az Utunkban megjelent valamennyi cikk szerzőjét, témáját, terjedelmét – de lényegében fejében volt a regiszter a magyar irodalom fontos és kevésbé fontos alkotóinak munkásságáról is, politikai meggyőződéstől, nemzedéktől, szekértábortól függetlenül. Mindemellett persze szakmai ítéletében végtelenül szigorú és pontos volt, szerkesztőként csakúgy, mint kritikusként, és a saját, igen megfontoltan készülő munkáival is örökké elégedetlen. A nyegleségeket, „tapsifülességeket” kíméletlenül irtotta… De az egész palettán rajta tartotta a szemét, mindent átlátott, mértékadó volt a véleménye.
Mióta 2010-ben őszinte örömére a DIA tagjává választották, míg egészségi állapota engedte: számíthattunk rá. Ha szólítottuk, megjelent, hogy felolvasson pályatársa, Bodor Ádám születésnapján, eljött a DIA éves közgyűléseire, nálunk ünnepelték az ő 80. születésnapját… talán nálunk volt az utolsó budapesti nyilvános megjelenése is 2019-ben, Katlanváros című kötetének bemutatóján. De addig is, néha csak úgy beállított az irodába, jó erdélyi hagyomány szerint nem szólt előre, csak bekopogott, és leült beszélgetni. (Kányádi Sándor volt még ilyen.) Ott aztán szó volt mindenről a magyar film állapotától az unokákig… nem lankadt a kíváncsisága, érdeklődéssel figyelt, nyitott volt és befogadó. Holott, ő tudott mérhetetlenül többet a világról. Az éles tekintete, az nagyon hiányzik.
Mint a nagy formátumú egyéniségeknél lenni szokott, hosszú betegsége idején is fel-felmerült a kérdés: ki veszi át a helyét. Ahogy Illyés Gyula, vagy Esterházy Péter távozása után idehaza. Holott a válasz nyilvánvaló: nincs hely, senki sem fog örökölni, a fejedelmi szék végérvényesen megürült, vele egy korszak zárult le.
Lehet, hogy ami a leltár után megmarad, az a két (vagy három) nagyregény. (Meggyőződésem, hogy három, mert a disztópikus univerzum, amelyet Szilágyi az Agancsbozótban megteremtett, ha történetesen nem a romániai forradalom napjaiban kerül ki a nyomdából, nagyot ütött volna; így persze elsodorták az események. De nagy munka, akkora mű, hogy előbb-utóbb lefújja róla valaki a port… nincs vége.)
A most eltávozott Szilágyi István személyében nagy alkotótól búcsúzunk, a nagy generáció egyik legnagyobbjától.
Radics Péter a Digitális Irodalmi Akadémia vezetője